Pécsi Nemzeti Színház

Spiró György köztudottan Major Tamásnak írta komédiáját, amely azóta is többnyire egy jelentõs mûvész kedvéért kerül színházaink mûsorára. A mû legfõbb érdeme mégsem pusztán az, hogy egy formátumos idõsebb színész számára jutalomjátékul szolgálhat - ám az bizonyos, hogy ilyen mûvész nélkül nem érdemes bemutatni. Az már a rendezõ feladata, hogy az összetett szöveg más rétegeit is érvényesítse a játékban, hogy az elõadás éppúgy lehessen politikai parabola, mint a színházról, a színházcsinálásról szóló vallomás. Formátumos, meghatározó színészegyéniség nélkül az elõadás nem mûködik, ha viszont kizárólag a fõszereplõ jutalomjátékává válik, akkor nem érdekes.

Pécsett (nem először a mű honi bemutatóinak történetében) a bemutató azzal is leképezi a darab alaphelyzetét, hogy a főszerepet, a vilnai társulathoz vendégművészként érkező Bogusławskit a vendégként a városba érkező Jordán Tamás játssza. Hargitai Iván rendezése azonban érzékelhetően nem Jordán jutalomjátékaként fogja fel az előadást; szólni kíván színházról is, politikáról is - más kérdés, hogy milyen sikerrel. A rendező a történetet a közelmúltba, a még regnáló, bár már gyengülő szocializmus idejére teszi. Az "uralkodó" helyébe így Brezsnyev kerül. Nem csupán gondolatban; portréja drapériáról mosolyog a közönségre - megszilárdítva ezzel a Kovács Yvette tervezte díszlet finoman adagolt szocreál beütésének és általános vidéki lepusztultságának egyensúlyát. Alighanem a Spiró-szöveg erejét, a parabola szilárd megalapozottságát bizonyítja, hogy ez a határozott rendezői gesztus semmit sem vesz el a dráma mondandójából és semmit sem ad hozzá. Hiszen a szöveg politikai síkja nem a diktatúráról, hanem a vele szemben lehetséges értelmiségi ellenállásról szól - így voltaképpen mindegy, hogy a szöveg az ókorban vagy a jelenben játszódik. Nem vagyok biztos abban, hogy az "időugrás" jóvoltából átélhetőbbé válik a dráma alaphelyzete, de mindez nem is zavaró. Jordán Tamásnak így is, úgy is ugyanazt az embert kell eljátszania: a megfáradt, néha cinikus, opportunistának tűnő, de még éles eszű, erkölcsi tartását és művészi alázatát őrző színészt. Jordán nagyon precízen építi a szerepet: az egoista, pénzsóvár komédiás alakját fokozatosan mélyíti a diktátor orra alá borsot törő, bátor és sugárzó tehetségű művésszé. Sokat profitál persze saját színészi habitusából is; mesteri, ahogyan saját, "civil" gesztusait keveri az eljátszott Bogusławskiéival. S ami a legfontosabb: mindvégig nyilvánvalóvá tudja tenni a figura formátumát, de úgy, hogy játéka soha nem áll öncélúan a középpontban, mindig megfelel a megjelenített szituációknak.

Hargitai Iván rendezésének rokonszenves vonása, hogy szöveg nélkül rajzoltat színészeivel viszonyokat; szemvillanásokból, gesztusokból sokat tudunk meg a társulat tagjainak egymáshoz fűződő (meg nem írt) kapcsolatairól, a társulati hierarchiáról. Ugyanakkor a kisebb, az író által is vázlatosabban kidolgozott szerepek a szöveg szintjén az előadásban sem egyénítettek (vagy egy túlhangsúlyozott karaktervonásra épülnek, vagy túlságosan háttérbe szorulva elmosódnak). A társulat így a beszédes gesztusok dacára is inkább tömegként, mint egyéniségek sokaságaként van jelen. Ennél is nagyobb gond a fontosabb szerepek hullámzó színvonalú megoldása. A társulatból tulajdonképpen négyen emelkednek ki abban az értelemben, hogy az ő sorsuk, magatartásmódjuk, művészi hitvallásuk szolgálhat ellenpontként a Bogusławskiéhoz: Każyński, a direktor, Rogowski, az "első színész", Kamińska, a fiatal díva és Rybak, az ifjú karakterszínész. (Az ötödik nagyobb szerep, az idős Hrehorowiczóvnáé - amelyet Sólyom Katalin finoman adagolt lírával, belső melegséget mutatva játszik - inkább a Bogusławskihoz fűződő érzelmi kapcsolata miatt fontos). Ha e négy szerepből kettő egyértelműen a könnyebb út, a látványosnak tűnő, de meglehetősen üres színészi megoldások felé megy el, akkor kevéssé érzékletesen jelenik meg az a közeg, amelyben Boguslawskinak cselekednie kell, s kevéssé rajzolódnak ki azok a viszonyítási pontok, amelyekhez képest tette mérlegre kerülhet.

Rogowski például a színpadon a mindig bevált eszközeivel élő, csekély tudású, mindig kifelé, a közönségnek játszó routinier, az életben a gerinctelen, a remélt előnyökért mindent feladó opportunista kitűnően megírt típusa. Az N. Szabó Sándor által csaknem parodisztikus eszközökkel megjelenített figura ezzel szemben a színen kibírhatatlan ripacs, azon kívül elviselhetetlen idióta. Mivel Rogowski így egy pillanatra sem vehető komolyan, viselkedése semmilyen alternatívát nem képezhet Bogusławskiéval szemben. Miként erősen módosul Każyński, az egykor valószínűleg formátumos, tehetségének nyomait még őrző, de a megfelelni akarásba, a kompromisszumokba nemcsak emberileg, hanem művészileg is belerokkanó direktor alakja is. Nem azért, mert a szokottnál fiatalabb színész játssza (sőt, ez a választás még akár napjaink színházi életére vonatkozó áthallásokat is teremthetne), hanem mert a szerepet erősen karikírozó Rázga Miklós egy feladatának ellátására emberileg és szakmailag egyaránt alkalmatlan kóklerré szimplifikálja alakját.

Ami a másik két kiemelt szerepet illeti, Fábián Anita pontosan építi fel a valódi művészet után vágyódó, saját "helyi" sztár voltát megvető, illúzióit lassan eltemetni kénytelen, valóban tehetségesnek tűnő színésznő alakját. A szűk skálán, takarékosan használt színészi eszközök önmagukban is kiemelik a figurát környezetéből - más kérdés, hogy ebben az előadásban ebből a környezetből nem nehéz kiemelkedni (ami óhatatlanul kompromittálja is kissé Kamińska alakját). Rybakot a szokottól eltérően, igen érdekesen formálja Harsányi Attila. Nem meggyőződéses forradalmárt játszik, de nem is naiv, eszközként használt fiatalembert, hanem olyan ifjú értelmiségit, akinek a színház pusztán pótcselekvés, s aki ebből a politikai aktivitás felé valószínűleg soha nem tudna kitörni, ha Bogusławski rá nem kényszerítené. Egyszerre tud erős egyéniségnek és teszetosza fiatalnak mutatkozni, meg tudja jeleníteni a vágyak és tettek közötti szakadékot betemetni képtelen embert, az utolsó jelenetben a vesztesként is győztes, a helyesnek vélt útra végre rátalálni látszó ifjút is. Noha az alakítás erejét némiképp csökkentik bizonyos szakmai (elsősorban prozódiai) problémák, összetettsége folytán kiemelkedik a többnyire egyszerű megoldásokra építő teljesítmények közül.

Az imposztor Pécsett érvényesnek, jól játszhatónak, sok lehetőséget tartogatónak mutatja Spiró drámáját, de semmilyen vonatkozásban nem nyit új fejezetet a darab bemutatóinak történetében. Kicsit önkéntelenül is azt az interpretációt erősíti, amely szerint Vilnában (s persze nem csak ott) a vendég távozása után majd úgy megy tovább az élet, mint addig...

Urbán Balázs