Kecskeméti Katona József Színház

"A kétszeres özvegy: Fogjanak széket, üljenek le, beszéljenek nekünk Juanról! Elõ a magyarázatokkal!

Elsõ gondolkodó: Hõsünk szexuális féktelenségének amnesztikus, etologikus és szimptomatikus okai egyetlen okban foglalhatók össze: az abszolútumot keresi, azaz Istent... Akár tetszik, akár nem, Don Juant Isten tölti el. De Don Juan akármi, nem tudja, hogy õ az, ami. Más dolog, amit gondolunk és megint más dolog, amit gondolni vélünk.

A kétszeres özvegy: Bámulatos, hogy rátapintott!

A második gondolkodó: ...ő nemcsak az isteni abszolútumot hajszolja a nőkben, hanem egy másikat is, ami a művészet abszolútumához hasonlatos. A csábító drámája nem más, mint annak a művésznek a drámája, akinek sose sikerült tökéletesen megvalósítani azt, amit elképzelt... és erről sem Don Juannak, sem az alkotónak nincs tudomása, mert Don Juan nem érzékeli sem azt, hogy ő egy jelkép, sem azt a jelképet, ami ő.

A kétszeres özvegy: Ez igen, köszönöm kedvesem!"

(Henry de Montherlant: Don Juan) Az irodalom hivatásos nőcsábászai közül Don Juan Tenorio vitte legtöbbre. Giacomo Casanova csupán mennyiségi rekorder, ízesen dokumentált szexuális teljesítőgép. Sade márki aberráltságáról elhíresült erotomán, a Veszedelmes viszonyok Valmont-ja ínyenc bekerítő zseni, nagy formátumú játékos. Spanyol nemesünkre évszázadok sora rótta a legkülönfélébb vonásokat, minden korszak, irányzat más és más kapcsolatban áll vele, de senkit nem hagy nyugton. Egykoron szimpla istentelen gazemberként kezdi pályafutását, akinek a disznóságai megérdemelt égi büntetést eredményeznek, majd később egyre összetettebbé válik, egyre több pozitív tulajdonság tudható be neki. Moličre az elvetemült, ámde vonzóan okos gondolkodót bontja ki belőle, megcsillantván az eljövendő felvilágosodás szikráit. A romantika hirdeti leghangosabban empatikus hozzáállását hősünkhöz, megérti, felmenti, sőt elkezdi piedesztálra emelni, eszményképpé avatni őt. Faustus-variánssá válik, csak éppen egészen másfajta megismerni vágyás ösztökéli. A XX. század sokszor kelepcébe csalt vadként bánik vele, akinek eszébe sem jutna szerelmi ámokfutóként rajthoz állni, azonban a kényszerítő körülmények hatása alól képtelen kibújni. Némelyek dühödten ráncigálják le a legendamagasból, hogy derék emberként szánakozhassanak fölötte, aki "apróhirdetés útján keres tisztes ismeretséget".

Születtek szellemgyönyörködtető analízisek, amelyek olyan mélyen ástak le Don Juan személyiségébe, hogy feneketlenné vált és bármi beletölthető. A legszebben és legösszetettebben Kierkegaard próbálja megfejteni, hogy miféle is az az erő, amellyel mindenki a bűvkörébe vonható: "... az érzéki kívánás energiája, amely nem lelkileg meghatározott... e gigantikus szenvedély visszfénye megszépíti és kibontakoztatja a megkívántat, amely felfokozott szépségében elpirul ennek visszfényétől. Ahogy a rajongó tüze csábító fénnyel világítja meg az illetékteleneket is, akik kapcsolatban állnak vele, épp így dicsőít meg Don Juan is minden lányt egy sokkal mélyebb értelemben, mivel hozzájuk való viszonya lényegi..." - s lehetne folytatni az elképesztően okos, illetve "érzéki" magyarázatok sorát, amelyek aztán úgy befonnának bennünket, mint az a "túltermékenyült őserdei sűrűség", és olyan röhejesekké válnánk, mint Montherlant okoskodó bohócai.

A kecskemétiek Don Juanja is kissé túlburjánzóra sikerült, már ami a színpadi ötletkavalkádot illeti, csak éppen nem fogódzkodnak össze egy koherens túltermékenyültségben, bár az is lehetséges, hogy a rendező (Bodolay) éppen ezt akarta elkerülni, darabkákat, nyomokat szórni hanyag eleganciával, s aztán kacagni a megrögzött nyomolvasók világosan látni akaró megfeszülésén. Mnouchkine, Sex Pistols, forradalmi évszámok egy betonoszlopon, barikádok gránitkockái, vörös szőnyeges útjelzés, túlméretezett iskolatábla, véreb vezette skinheadek, jóféle vörösborok palackgarmadája, égbe kapaszkodó óriáslétrák, feszületformázó dobogó, összedobálva egy tágas színházi próbaterem területén. És a kupleráj összegzéseképpen a fülbe sulykolt hardrockos ars poetica: "Je suis anarchiste... c’est la seule façon d’ętre!" Csak éppen úgy tűnik, hogy ez a hitvallás a rendező sajátja, az övé a mindennemű rendszerundor, amit a dráma értelmezéstörténetének arcába vág. Merthogy a színpadra állított Don Juan-variánsról nehezen hihető, hogy megrögzött "szegecskemény" rendfeldúló rögeszmés lenne. Persze aláássa az elfogadott morális törvényeket, fütyül minden tiszteletre méltó feljebbvalóságra, de mindezt nem előre elgondolt programként valósítja meg. Jólesően éli az életét, ahogy elébe jönnek a dolgok, ahhoz az éppen aktuális hangulatával viszonyul, de hogy létezésének egyetlen lehetséges mikéntje az anarchista zászlólobogtató vállalása lenne, ez egy kicsit erőlködő magyarázkodás.

Kaszás Attila Don Juanjának mozgatórugója a játszó ember magatartása. Lehet, hogy némelykor anarchistát vagy forradalmárt alakít, de lényegileg nem azonos a szereppel, noha talán ezek állnak a legközelebb hozzá. A nőbolondítás mechanizmusa izgatja, az ő csábítója nem a gyönyörszerzésért megfeszülő nagy étvágyú - aki a legenda szerint 1003 testhajlatba lopta be magát -; a bolondítószerep mindig új partnerhez igazodó vállfajai érdeklik. Nem biztos, hogy vérbeli férfi - külcsín tekintetében charme-os-kócos gamin -, de az egészen biztos, hogy tudja, miként játssza el. Nem adhat mást, csak mi lényege: a játék, s ezért szüksége van egy állandó törzsközönségre is, egy biztos végszavazóra, Sganarelle-re. Kaszás nem a mindenséget szellemi birtokába venni kívánó filozófus, abszolútumot kergető kielégíthetetlen, aki Sziszüphoszként próbálkozik újra és újra. Színész. Ám azt nem tudhatjuk, mi van a bohém álarca mögött - Max Frisch szerint az unalom, amely nem ásít, csak tréfálkozik -, talán a semmi, de az is lehet, hogy valamiféle esszenciális bölcsesség, amely azért nem mutatkozik meg a külvilág felé, mert a világ sem tárulkozik fel lényegét tekintve őelőtte. Don Juan halála ugyanolyan teátrális, mint az egész élete, önként veti magát a tisztítótűz lángjai közé.

A Sganarelle-t játszó Epres Attila nagyszerű feleselő bohóctársa urának, ő nem játszik, az, aki, folytonos izzadó készültségben, időnként kibuggyanó felháborodott elképedésben. Nem teljesen lágy gerincű, de persze nem is egyenrangú vitapartner. Kettejük erős duettje feleslegessé tesz rengeteg rátétet az előadáson, a legzavaróbbak az 56-os, 68-as, 89-es "forradalmi" évszámok firkálmányai, a baseballütős skinhead csoportosulás, és hát a Mnouchkine-feldolgozás is feledhető. Ötletes viszont Don Juan folytonos borkóstolási szertartása, amely mintha a női nem ízlelgetésének szakadatlan aktusát képezné le.

Don Juan nem az öntudatlan bódulatért iszik, a különféle illatokat szippantgatja, az ízdifferenciák izgatják. A szertartás lényeges számára és miközben játszik és mulattat, maga is mulat egy keveset. De sosem üríti fenékig a poharát.

Börcsök Dóra