Vígszínház - Házi Színpad

Nem ritka, hogy a színházi elõadás egyik legmeghatározóbb eleme a színpadkép, vagyis a díszlet. A Vígszínház stúdiójának legújabb bemutatójára is markánsan rányomja a bélyegét Füzér Anni minimalista díszlete, amely olyan ötletes, könnyed és olyan tökéletesen illeszkedik McDonagh drámájának abszurd világához, hogy megérdemel néhány szót.

A díványok sokaságából álló díszlet (Füzér Anni egy bátor mozdulattal egymás mellé tolt kanapékra redukálta a dráma helyszíneit) első pillanatban meghökkenti a nézőt, hiszen az egymás mellé-mögé tolt ülő-fekvő alkalmatosságok nem hagynak elég mozgásteret a stúdió amúgy is kis "színpadán". Alig marad szabad járófelület, így nemigen lehet a földön járni, mozogni vagy megállni (átvitt értelemben sem); a süppedő bútorokon való járás-kelés pedig bizonytalan - jól kell tudni egyensúlyozni hozzá.

A kanapék puhák, semmitmondóak és jellegtelenek: tucatáruk. Labirintusszerű elrendezésük pedig azt hivatott tükrözni, hogy a McDonagh ábrázolta világban mennyire nehéz eligazodni, milyen könnyen eltévedhet az ember. Az általuk tagolt tér ugyanakkor a lakótelepet is felidézi, egymásra hányt otthonaival, otthontalanságával, de egyúttal a hadszíntér barikádjait is eszünkbe juttatja, amelyek egyszerre nyújtanak védelmet és jelentik a veszélyt. És Tarkovszkij Stalkerének zónáját, mocsarát is megidézi. Nem véletlen, hogy nincsenek színek sem: csupán a szürke árnyalatai, a feketétől a fehérig.

Füzér Anni díszlete tehát egyszerre jeleníti meg az otthont és a hadszínteret, a sírhantot. Egy furcsa katasztrófasújtotta övezet ez bunkerszerűségével - csak mintha gyerekek építették volna, játékukhoz összetologatva a bútorokat.

Csőre Gábor, Gál Kristóf és Majsai-Nyilas Tünde | Fotó: Szlovák Katalin

E tér tökéletesen megtestesíti azt a közeget, amelyben a két főhősnek, Szenyornak és Gidának kell eligazodnia és talpon, azaz életben maradnia. Állandó veszélyeztetettségben élnek, terrorszervezetek, bombatámadások és szakadár csoportok között egy őrült, vérengző világban. Ahol mindenki mindenkinek az ellensége, ahol nem lehet bízni senkiben, mert a barátból, a testvérből, a kedvesből egy pillanat alatt a szó szoros értelmében halálos ellenség válhat. Ahol még a néhány fős szakadár csoportok is tovább szakadnak, az apát pedig saját fia, a fiút saját testvére, a barátot saját barátja végzi ki. De mindezt már természetesként élik meg, s cipőpasztával bódítva maguk nevetik ki saját nyomorúságukat, félelmeiket és veszélyeztetettségüket.

Az alapszituáció, vagyis minden bajok forrása, mint majd minden e tragikomikus történetben: abszurd. Pitbullnak, a hidegvérű terroristának elgázolják a macskáját, Kistomit, aki az egyetlen barátja a világon immáron tizenöt éve. Pitbull ezért bosszút esküszik, és kivégezné macskájáért még saját apját is, ahogyan Vakond meg a szerelmét, vagyis Pitbullt kész kivégezni kiscicája haláláért.

McDonagh sokban Tarantinóra emlékeztet. A véres események náluk nemcsak rendszeresek és természetesek, mint az akciófilmek és krimik forgatókönyveiben, hanem abszurd módon eltúlzottak is. Mindemellett a különös ellenpontozás adja műveik meghökkentő morbiditását. A vér, az erőszak (s így a rettegés) sem véresen komoly, inkább játékosra, könnyedre van véve. Hőseik is blazírt képpel fogadják a szörnyűségeket s a brutalitást, nem véve róluk tudomást; hosszas beszélgetéseik, káromkodásoktól zaftos vitáik pedig mindennapi semmiségekről (például macskaetetésről) vagy gyakorlati kérdésekről (a hulladarabolás praktikáiról) szólnak, miközben véres események történnek körülöttük, velük. A szadizmus, a gyilkolás magától értetődő dolog, a vér és a hulladarabolás pedig a leggyakoribb látvány. Tarantino és McDonagh úgy veszi el a súlyát a gyilkosságoknak, a brutalitásnak, hogy közben épp ennek abszurditására hívja fel a figyelmet. Annyira ellényegteleníti a kegyetlenkedést, az agressziót, hogy az már a vérhez szokott, sokat próbált nézőt is meghökkenti, és nevetésre ingerli. Miközben a néző valójában önmagán, önmaga paródiáján nevet, hiszen McDonagh-ék éppen saját nézői beidegződéseivel, erőszakhoz szokottságával, ingerküszöbének irreálisan magassá növekedettségével szembesítik.

Amit McDonagh hozzátesz Tarantinóhoz, az főként az, hogy a kisember, a fenyegetett fél szemszögéből mutatja a vérengzést, azt mutatja, hogy ő miként éli túl, vészeli át mindezt.

A legvédtelenebb réteg, a szenvedő kisember ügyeskedéseit, túlélési stratégiáit látjuk tehát. A két főhős nem vesz részt a körülöttük zajló mészárlásban: egyikük, Szenyor már kiöregedett, másikuk, Gida pedig gidalelkű. Ők ketten végigrettegik és végigstatisztálják az eseményeket; lavíroznak, hogy mentsék a bőrüket. És végül valóban meg is hal mindenki, csupán ők ketten élik túl a történteket (no meg még valaki...), mert a másik oldal egymást pusztítja el. Ám McDonagh rafináltan és cinikusan csavarja történetét, így happy end még sincs, csak hullahegyek. Hiába volt ugyanis a sok hűhó (Pitbull macskája, Kistomi még csak meg sem halt), most minden kezdődik elölről, mert Vakond macskáját viszont tényleg megölték: a kör bezárul. Nincs megállás. Csak a fenyegető változik, a fenyegetettek maradnak. A kisember tovább folytathatja hajszáját a túlélésért.

A téma komorsága, sötét színezete ellenére az egész előadásra a játékosság és a humor a jellemző, a díszlettől-jelmeztől Hamvai Kornél remek fordításán, a rendezésen és a dalbetéteken át a színészi játékig.

A nyolc színész remekül ráérez McDonagh abszurd, groteszk hangjára és humorára. Így a szakadárok, Szamosi Zsófia, Gál Kristóf e. h., Oberfrank Pál, és Róbert Gábor (Csucsu), akik azt mutatják be jó humorral, hogy a hidegvér és a profizmus mögött valójában éretlenség, gyermeki esetlenség, védtelenség és félelem húzódik. ("Apu és anyu hogy ki lesz bukva, hogy egy napon halunk meg!" - mondja egyikük.)

Csőre Gábort (Pitbull) játékának kettőssége: blazírtsága, egykedvű agresszivitása és macskája iránti gyerekes hevülete tökéletes McDonagh-i hőssé avatja. Majsai-Nyilas Tünde is úgy kelti életre a fiús Vakondot, hogy azért belecsempészi a nőiséget, amikor viszont nővé "alakul", akkor is megőriz valamit fiús darabosságából. (A figurák közül egyébként Vakond a legkeményebb, ő képviseli legtökéletesebben a szakadárok militarista szellemiségét.) Tóth Attila a fiús Vakond lányos bátyja, Gida. Gida koravén bölcs, aki a legegészségesebb lélek és a legérettebb személyiség. Húgának mindenben az ellentéte, ő látja legtisztábban korának rákfenéjét is, és tiltakozik leginkább kortársai agresszív lázadása ellen, Mrożek Tangójának fiataljait idézve meg. Tóth Attilának mintha anyanyelve lenne a McDonagh-i nyelvezet, olyan természetességgel beszéli. Remekül hozza Gida összetettségét is, aki egyszerre alkalmazkodik, szolgálja ki a körülményeket és lázad ellenük, így egyszerre forradalmár és konformista megalkuvó, bölcs és bamba.

Lukács Sándor egészen kiváló Pitbull apja, Szenyor szerepében. Nagyon jót tesz neki, hogy alkatától, lényétől eltérő figurát kell megjelenítenie. Szenyor gyerekesen gyáva, árulkodó és mohó; fehér ingéhez, nyakkendőjéhez pedig mellig húzott totyakos mackónadrágot visel, amely tökéletesen kifejezi figurájának lényegét, a leépülés szélén álló bonviván elpuhultságát, öreges, szenilis élvetegségét, akinek charme-jából már csak fehér inge és nyakkendője maradt. Lukács úgy jeleníti meg Szenyor figuráját (kéz- és testtartásával, szájnyalogatásaival), hogy egyszerre érezzük azt karikírozottnak és hitelesnek. Párosuk Tóth Attilával az est legemlékezetesebb pillanatait adja.

A rendező, Forgács Péter kiváló játékmesterként, nagyon gondosan vezényli le az előadást, sőt, megtoldja McDonagh tragikomédiáját egy-két gyakorlati részletszabállyal is (jelszavakkal, üdvözlési formulákkal, imával stb.) - az abszurd így lesz valós, teljes és hiteles, a játék pedig igazi örömjáték.

Marik Noémi