A színházi turista programját a mûsorrend és a véletlen szervezi. A magam választása csak annyiban nem esetleges, amennyiben a lehetõségeken belül általában igyekszem az adott ország, város szellemét leginkább kifejezõ darabokat keresni. Így sikerült egy hosszú bécsi hétvégén Schnitzlerrel és Nestroyjal, Thomas Bernharddal és Botho Strauss-szal is találkoznom.

Elza kisasszony nem öregszik

"Az új dráma már régi az időben..." - ezt nyolcvan évvel ezelőtt, Schnitzler hatvanadik születésnapján írta az "ősz fiatalokat" köszöntő cikkében - bóknak, kritikának - Kosztolányi Dezső. Elza kisasszony, aki most a Burgtheater kamaraszínházában hódította meg újra az unokája korú bécsieket - hetvennyolc éves.
Színpadi öltözékét - sötétzöld, bő szárú alpakka nadrág, fehér, testhez álló top - korabeli mai lányok is viselhetnék. Elegáns csevegése, magabiztos naivitása, a világgal való zavartalan harmóniája viszont annyira "békebeli", mintha nagyanyáink bársony kötéses fényképalbumából lépett volna elő. Egy elegáns osztrák fürdőhelyen ismerkedünk meg Elzával, aki főként arról beszél, hogyan képzeli a jövőt a rá váró nagy élet kapujában. Csakhogy, még mielőtt belépne ezen a kapun, egy váratlan otthoni levél mindent felborít...

Jelenet a Hamupipőke bécsi előadásából

Az eredeti kisregény témája - az adósságba keveredett, könnyelmű apáért (méltatlan) áldozatra kényszerülő úrilány dilemmája - tagadhatatlanul a tegnapé. Az ár, amit a papa életét megmentő összegért fizetnie kell, megalázóan méltányos: kiderül, hogy a család gazdag barátja beéri a lány kizárólag számára lemeztelenített, tökéletes testének látványával. Csakhogy az önérzetes Elzának ez a fenyegető, soha nem tapasztalt kiszolgáltatottság is elviselhetetlenül sok.
Elza akár romantikus drámai hősnő is lehetne, ha Schnitzler akarná. Ha a kisregényben igazán történne valami, ha összecsapnának, megmérkőznének a hősök, ha a lány öngyilkosságáig vezető út mondjuk vérrel, hullákkal lenne kikövezve. De Schnitzler, aki ekkor, ebben a művében fedezte fel a belső monológ kínálta írói lehetőségeket, szavakba - és csak szavakba - sűríti a drámát. Elza feltartóztathatatlanul mesél, nyílt színen, hangosan töpreng, vívódik, a legélesebben önmagával vitatkozik. És mint minden nagy ívű monológból, az ő vallomásából is kibontakozik a teljes karakter, kirajzolódik a színészt próbáló nagy szerep.
Ez vonzotta a színház és a film kortárs mestereit időről időre Schnitzler művéhez. Akadt, aki a kisregényből "igazi" többszereplős színpadi változatot készített. (Ernst Lothar, 1936) Elza jutalomjátéka mégis egy felolvasószínházi produkció volt. Elisabeth Bergner, az 1929-es filmváltozat Elzája, 1970-ben - hetvenhárom évesen! - a wiesbadeni fesztivál ünneplő közönségének bizonyította be, hogy Elza kisasszony nem öregszik. Ő maga pedig ennyi idősen is képes nem felolvasni, hanem megélni és elhitetni a tizenkilenc esztendős lány érzelmi megrendülését, némileg túlhaladott, de változatlanul megrendítő dilemmáját. A megelevenedett legendát a tökéletesen megvalósított profizmus követte, főszerepben a Burgtheater sztárjával, Erika Pluharral. De született a monodrámaként tovább élő kisregényből két hangra komponált tükörjáték is, amikor a belső monológ kérdéseit és feleleteit két, teljesen egyformán öltözött színésznő között osztotta meg a rendező, Gerhard Jax. Ez a színpadi tudathasadás dramaturgiailag állítólag nem volt igazán meggyőző, ám a patologikus identitásválságot megjelenítő színészi virtuozitást nagyra értékelte a kritika és a közönség is. Hozzánk Budapestre 1993-ban, a Burgtheater újabb jeles művésze, Maresa Hörbigger hozta el vendégként Schnitzler Elzáját a Radnóti Színházba.
De mivel töredelmesen bevallom, egyik idézett előadást sem láttam, különösebb várakozások és előítéletek nélkül, inkább a szerző iránti tiszteletből választottam kurta bécsi színházi programom első estéjére a Dorothee Hartinger játszotta monodrámát.
A Vestibül - nevével ellentétben - nem előcsarnok, hanem a Burgtheaterhez méltó, pompázatos kamaraszínház. Zsúfolt nézőterét felerészben elegáns középkorú középosztálybeliek, felerészben a hősnőhöz korban közel álló, egyetemistának tűnő fiatalok töltötték meg. A színpadon egyetlen kerti pad egy könnyedén ráhajított stólával, mellette a földön egyszerű üvegvázában tarka virág.
Az első percekben Dorothee Hartinger még olvassa, lapozza a kezében tartott szövegkönyvet, de ahogy a bemutatkozó expozíción túljut, már mankó nélkül, a vallomás közvetlenségével szól önmagáról, ifjúságáról, terveiről. Ám közben önmagát kurta köszönésekkel, elharapott ironikus megjegyzésekkel félbeszakítva megidézi a cselekmény színhelyéül választott üdülőhelyet, az elegáns világ képviselőit, az egész Schnitzler teremtette környezetet. De a hang- és hangulatváltások eme színházi bravúrja csak nyitánya annak az átlényegülésnek, ami az otthonról érkezett levél felolvasása közben megy végbe Elzában. Amikor az anyja kezdetleges fogalmazásán fölényesen mosolygó, jókedvű, elkényeztetett lányból néhány perc alatt, a rárótt feladat és felelősség terhét megérző, kiszolgáltatottsága ellen zsigerből tiltakozó, szuverén felnőtt ember lesz. Aki mellesleg partnerek és eszközök nélkül, sokszínű hangjával, és pillanatról pillanatra változó lelkiállapotát kifejező heves mozdulataival tökéletesen betölti a tágas színpadot. A színésznő a megalázottság és büszkeség végletei között csapongva úgy repül el szemünk láttára az elkerülhetetlennek vélt, vágyott halál küszöbére, hogy csak az álom karjaiba képzeljük. Mintha csak a Macskajáték halált váró, szerepjátszó Orbánnéját látnánk. Csakhogy Elza álmából nincs ébredés.
Ezen az estén nyoma sincs a történetre telepedő pornak, mintha a játék iróniája, és a hős lázadó indulata, maradéktalanul elfújná. A nézőtéren hirtelen kirobbanó, de annál tartósabb taps nem a sértett szemérem köré kerekített melodrámának, hanem a szexuális rabság elleni, elemi tiltakozásnak és a hősnő kényszerű dilemmáját minden érzelmesség és túlzás nélkül megidéző, modern színészi játéknak szól. Dorothee Hartingernek, akinek íme, újra sikerült Elza kisasszony tegnapi históriáját jelen idejűvé transzponálni.

Joachim Bissmeier

Lotte, avagy a magány stációi

Tegnap meghökkentő, polgárpukkasztó színpadi rejtvény. Ma a modern dráma költői indíttatású, már-már kanonizált klasszikusa. 1978-ban mutatta be Peter Stein színháza Botho Strauss máig talán legsikeresebb darabját, a Kicsi és nagyot. Még az ősbemutató évében színre került Brémában, Zürichben, New Yorkban is, később sikert aratott Angliában, Jugoszláviában és a milánói Piccolo Színházban. Hamarosan elkészült a dráma filmváltozata is. Mi, magyarok sem állíthatjuk - fájó szívvel, vagy vádló szigorral -, hogy a szerző teljesen hiányzik a mi színházi palettánkról. Az Ó, azok a hipochonderek szolnoki bemutatása óta láthattuk Az idő és a szobát (Radnóti Színház, 1992), az M. V.-t (Éjszakai Színház, 1995), A viszontlátás trilógiáját (Nyíregyháza, 1999), legutóbb pedig a Kalldewey Farce-ot (Kamra, 2001). A Kicsi és nagy egészen friss hazai ősbemutatója a MU Színház vállalkozó szellemét, Bánfalvy Ágnes játékát dicséri. A szerző meghódításáról, életműve itthoni befogadásáról ennek ellenére csak némi túlzással beszélhetünk.
Bezzeg Bécsben...?! - állítanám, ha véletlen folytán nem egy telt házas délutáni matinén, afféle nyugdíjas előadáson láttam volna a Kicsi és nagyot a Volkstheaterben. Nem a rendező, és még kevésbé a színészek hibája, hogy a hagyományosabb élményt váró közönség itt is kissé tartózkodó maradt, a szünetben pedig feltűnően sokan elmentek. Botho Strauss megméretett, ám a közönség - könnyűnek találtatott.
Pedig ezúttal a szerző egyértelműbb magyarázatot és több fogódzót is kínál a jelenetekhez, mint akár a Kalldewey-ban. Lotte, a férjétől elszakadni képtelen, elvált, középkorú asszony nagyvárosi odisszeája tulajdonképpen a magány és a kommunikációképtelenség üzenetét variálja. Először felmutatja egy társasutazás szóló résztvevőjének társtalanságát, azután kinyilvánítja, hogy ablakon keresztül ismerkedni, ha nem is tilos - lehetetlen. Sem a szomszédság, sem a jó szándék, de még a kéretlen segítség és a régi barátság sem segíti át a főszereplőt az őt a többi embertől elválasztó szakadékon. Botho Strausstól semmi nem áll távolabb, mint a pszichológiai realizmus. Nem követeli meg a nézőtől - sőt, inkább megnehezíti - az azonosulást, de Lotte kudarcra ítélt kapcsolatteremtési kísérletei mégis úgy villantják fel, ragozzák, variálják a felesleges emberek alkalmi összeverődését, az elsivárosodott városi létbe vetett asszony ember- és társkereső kalandjait, hogy egyre jobban átéljük az átélhetetlent is.
Az egymáshoz csak lazán kapcsolódó, eltérő terjedelmű és hangvételű jeleneteket ezúttal nem kizárólag Lotte alakja és sorsa fűzi össze, hanem az a létező és képzelt környezet is, amelyben az asszony vergődik. Ismerősök és idegenek között is keresi Lotte a szerelem emlékét, a maga közönségét, egykori szeretteit, de legfőképpen - önmagát. Róla és neki elhisszük a hihetetlent is. Hogy rossz, és rámenős, használhatatlan irodai munkaerő, elvetélt, de talán nem tehetségtelen grafikus, kínosan kíváncsi szomszédasszony, és mégis, hibáival együtt - egyike ő a világba vetett, szétszórt harminchat igaz embernek. A főszereplő, Andrea Eckert nem igyekszik megszerettetni velünk Lottét, és nem is próbál mindenáron részvétet csiholni: "csak" felmutatja és szavakkal, gesztusokkal felboncolja ezt az emancipáltságában is kiszolgáltatott, idő előtt megkeseredett, magányra ítélt asszonyt. A dráma és az alakítás leghatásosabb jelenete egy kaszárnyára emlékeztető, óriási panelház kapujának, illetve kapucsengőjének tövében játszódik. Lotte tanácstalan és tájékozatlan hívatlan vendégként próbálgatja a gombokat. Évek, évtizedek óta nem látott barátnőjéhez szeretne eljutni, bebocsátást és kapcsolatot keres - hiába.
A dráma szövege végtelen költői monológ, amit a szabálytalan dramaturgia szeszélyes ritmusa szerint időről időre félbeszakítanak a többiek. A szerző iróniájánál csak a hősnő öniróniája élesebb. Még ha nevetünk is, fogva tart a tragédia légköre.
Az előadásnak Lottén kívül még két főszereplője van: Gerhard Gollnhofer és Christine Dosch látványtervezők az elvont színpadképet egyetlen mozgatható, hajlítható, redőnyszerűen rovátkolt, változatosan világított elválasztó falból alkotják. Ebből a különleges elemből formálódik a tágabb és szűkebb színpadi tér is, a szobabelső és az utcai buszmegálló. Ez keretezi a hipermodern, mégis groteszk irodát s az idős házaspár otthonában szervezett, családi képeket pergető, kisszerűségében látványos filmvetítést is.
Külföldi színházban, idegen színészek játékát értékelve nehéz leküzdeni a hasonlítgatás kísértését. A Volkstheater előadásán engem Andrea Eckert kemény és mégis védtelen habitusa, visszafogott, de annál szenvedélyesebb játékstílusa Bodnár Erikáéra emlékeztetett, és elképzeltem: milyen izgalmas előadás lehetne a Kicsi és nagy Budapesten, Ascher Tamás rendezésében, Bodnár Erika jutalomjátékaként a Katonában.

"A szikla-tetőn Tompa csönd."

A hazai költői választék csábító. Németül egyetlen autentikus formája létezik a Vándor éji dala kezdősorának - "Über allen gipfeln ist Ruh" -, míg mi a Thomas Bernhard-darab címének választott Goethe-verssor idézésekor jeles költők változataiból válogathatunk. (Az idézett alcím Kosztolányi fordításából való.)
Mivel Bécsben a Theater in der Josefstadt Thomas Bernhard-darabjának ausztriai ősbemutatóját hirdeti, meglepett, hogy Berlinben éppen húsz éve tartották a Freie Volksbühne és a bochumi színház közös vállalkozásában a bemutatót. Az már csak hab a tortán, hogy az egykorú kritika szerint ott is két évig fektették a színházban (1980-tól) a biztos sikert ígérő kéziratot.
A darab egyébként - hosszú ideig - lenyűgöző. Egy kortárs német írófejedelem otthonát és udvartartását látjuk 1980-ban. Moritz Meister - akinek neve némi iróniával megint csak Goethét, ezúttal a Wilhelm Meistert idézi - pályafutása csúcsán éppen befejezte régen várt tetralógiáját. Felesége, aki a darab egy kritikusa szerint már férje életében hagyatéka örököseként viselkedik, évtizedek óta hűséges alázattal csodálja és szolgálja a nagy írót. A ház vendégei - az író életművéről disszertációt készítő, rokonszenves kékharisnya, a tekintélyes napilap tárcaírója és az elkészült tetralógia nagy hatalmú kiadója - egymással versengve fejezik ki hódolatukat a mesternek.
A sziporkázóan szellemes, mindvégig ironikus színpadi dialógus voltaképpen arra jó, hogy felfogjuk, az öntömjénezésbe és köztiszteletbe belefáradt író már másra sem alkalmas, mint az irodalmi bálvány szerepére. Legfőbb - mit legfőbb, egyetlen! - témája saját életműve, nagysága, gyakran felemlegetett orákuluma pedig legkedvesebb, részben önmagáról mintázott regényhőse. A színpadon zajló társalgás, a feltálalt reggeli és a vacsora pusztán keretet és hátteret ad a résztvevők közt zajló kollokviális üresjáratnak. Ám a keret pontos, a háttér pedig tetszetős. A nézők (velünk együtt) letagadhatatlanul élvezik az irodalomközeli kultúrcsevelyt. Thomas Bernhard elég jó író ahhoz, hogy szavakkal helyettesíti az akciót, és a mozdulatlanságot is képes mozgásba hozni a mondatok dinamizmusával. Akár azt is mondhatnánk, hogy szemünk láttára semmi nem történik az íróval és az író körül. De ezt a semmit, ezt az üresjáratot Thomas Bernhardnak rengeteg jellemző játékkal, humorral sikerül kitöltenie. A sziporkázóan szellemes szövegnek és az ellenállhatatlan jellemfestő színészi játéknak köszönhető, hogy órákon keresztül kellemesen ejtőzünk a szövegben, és zavartalanul élvezzük a semmit.

Traute Hoess és Joachim Bissmeier

Azonban a társalgás egy-egy frappáns fordulatához érve, mintha a szerző meglebbentené a szituáció ki nem mondott, inkább csak sejtetett titkán a képzelt fátylat. Vajon mi lehet mögötte, mi vár még ránk az utolsó felvonásban? Ezért aztán egy idő múlva egyre kíváncsiabban, később egyre ingerültebben várjuk, hogy végre történjék valami.
Lepleződjék le például, hogy a király meztelen, hogy homokvárra, esetleg plágiumra épült az írófejedelem ingatag karrierje. Vagy jelenjék meg a festői teraszon a beszélgetés során többször is emlegetett emigrációba kergetett, hajdani zsidó háztulajdonos, az államtól ajándékba kapott palota igazi gazdája. Lepleződjék le az író művét nagyítóval tanulmányozó filoszok kóklersége, a negédesen rajongó feleség megbocsáthatatlan hűtlensége, a saját üzleti érdekeit szolgáló kiadó furmányos tevékenysége. Vagy bármi más! Csak legalább a darab harmadik órájában, a befejezés előtt következzék be az a meglepetés, ami azután visszamenőleg is helyre teheti és indokolhatja a nagyszerű párbeszédeket. Ez a megfejtés aztán igazolna bennünket, amiért mi is mindvégig kíváncsian és lelkesen hallgattuk Moritz Meister groteszk felhangokkal kísért mennybemenetelét.
A rendező - Wolf-Dietrich Sprenger - látványos szerencséje, hogy Joachim Bissmeier és Traute Hoess személyében nemcsak jó játékosokat, de valódi intellektuális partnereket is kapott. Szellemóriást játszani majdnem reménytelen feladat. Hát még ha egy törpe hiteti el híveivel, környezetével vitatható nagyságát! Bissmeier valóságos szellemi artistaként borotvaélen táncol: sikerült elhitetnie a sok tekintetben a szerzőről mintázott, vagy legalábbis Thomas Bernhardot idéző hős fölényét és tehetségét úgy, hogy közben az ember nevetséges hiúsága, kisszerűsége is lelepleződjék. Jellemző példának érzem, hogy amikor az író ajándékba kapott házának hajdani tulajdonosa bukkan fel kísértetként a színpadon, a mester a tipikus német kispolgárok korlátoltságával állapítja meg, hogy "azért a zsidókérdés megoldásának náci módszere - jelentékeny hiba volt". Ebben a pillanatban a bálvány végleg összedől. Az írófeleség hiteles karikatúrája viszont csak annyira könyörtelen, amennyire maga a szerep kívánja. Ezért aztán néha még sajnálni is tudjuk a valaha zongoraművésznek készülő, ma már csak tyúkanyóként gondoskodó és káráló asszonyságot, aki talán nem is alaptalanul hangoztatja, hogy saját életét áldozta fel a mesterért. Az író művei kiadójának leghálátlanabb feladata a tetralógiából rendezett házi felolvasás végén egy nem túlságosan hatásos csattanó elcsattantása. Nem a színészen múlt, hogy a közönség csak néhány másodpercnyi tanácstalan csend után mert tapsolni.
Lehet, hogy immáron - hősééhez hasonlóan - kimerült volna Thomas Bernhard komédiaszerző vénája? Vitathatatlan teljesítmények, látványos sikerek után kifogyott tollából az indulat és a gondolat? Ez alig hihető. Talán csak áramszünet volt a nagy művek születése között az alkotóműhelyben. Egyébként sincs okunk, hogy követelődzőbbek legyünk bécsi kollégáinknál, akik a komédia gyengeségének tudatában is hálásan fogadták a szenzációs józsefvárosi évadkezdést, a "briliáns szatírát és mulatságos komédiát", s azt állítják, hogy ez az előadás a legjobb a közelmúltban látottak közül (Die Presse). A röplapokra választott, kiragadott idézetek persze nem feltétlenül mérvadóak, de az tény, hogy a legkülönbözőbb minőségi és bulvárlapok is szuperlatívuszokkal honorálják a rendező és a főszereplők teljesítményét. Méghozzá teljes joggal!
Ami pedig a komédia elsikkadt mondanivalóját illeti, célszerű, ha beérjük a nagyvonalú kárpótlással: a szatíra szellemével és stílusával. Már csak azért is, mert néha nem árt, ha a szituációteremtésben és dialógusszerkesztésben jeleskedő szerző a színészekre bízza a hatáskeltést, a nézőkre pedig a következtetések levonását.

Hamupipőke - turistáknak

Nem kell gasztronómiai szakértőnek lenni ahhoz, hogy turistaként a helyi ízeket, ételeket keresse az ember az étlapon. Nestroy komédiáit mindenkor az osztrák színházi étlap jellegzetes fogásainak hittem, élvezettel fogyasztottam, és most sem zavart, hogy a Kammerspiele az író egy általam soha nem hallott zenés játékát hirdette. A címtől - Nagerl und Handschuh, azaz A szögecske és a kesztyű - ugyancsak nem lettem okosabb. Ám a darab alcíme alapján (A Maxenpfutsch család tagjainak sorsa) már csak a név hangulatát ízlelgetve is, valamiféle bohókás szatírát vártam.
Azután a nézőtéren, a színlapba pillantva - kapcsoltam. Hogy Nestroy ebben a darabjában voltaképpen Hamupipőke történetét tupírozta. Végül kiderült, hogy Nestroynak és talán a darab leporolását végző színházi dolgozóknak, Monika Steinernek és Ulrike Zemmernek sikerült jól megcsavarniuk a közismert Grimm-mese történetét. Méghozzá oly módon, hogy a szerencse lányává lett Hamupipőkét nemcsak széppé, de okossá is varázsolja az erre hivatott csodatevő. A szépséges mesebeli leányzó mesés karrierje ennek következtében szorgalmán és szerencséjén kívül új identitásának is köszönhető. Kikerekítették a szerzők a többi figura sorsát és jellemét is. Az anyagi gondok közt vergődő családfő a maga pecsenyéjét próbálja megsütni lányai előnyös kiházasításával. Hamupipőke gonosz mostohatestvérei viszont a Koldusopera Lucy-Polly párviadalával dúsítják a sztorit. Az alkotók gátlástalanul bevetették a legkézenfekvőbb dramaturgiai fogásokat. A szatirikus momentumokkal dúsított cselekményt folyamatosan szerep-, illetve jelmezcserék, könnyen átlátható félreértések lendítik előre. Mintha Nestroy szatirikus mintákat és karikaturisztikus girlandokat hímzett volna a gyermekríkató Grimm-mese kanavászára.
A ritkán játszott, és nem igazán halhatatlan klasszikust 1985-ben a Raimund Színház bányászta ki a feledés homályából, és a Simmering Show Centrumban mutatták be a könnyed szórakozásra áhítozó turisták gyönyörűségére. Elképzelhető, hogy most is a szabadtér, a csillagos ég hiányzott a maradéktalan sikerhez. Legalábbis nekem. Mert a bécsiek így is tomboló lelkesedéssel, majdnem gyermeki áhítattal élvezték a szereplők énekes szólóit, Rosa, hamupipőke (Stella Fürst) stílusosan előadott magánszámait, Armella Müller mesebeli hangulatot árasztó, dekoratív díszletét, a rendezés banális humorát és az innen-onnan összeválogatott, de mindig jó ízléssel és profi tudással tolmácsolt muzsikát.

FÖLDES ANNA