Tatabányai Jászai Mari Színház

Az 1924-es datálású vígjáték az idõsödõ Fedák Sári iránti elmúló és a fiatal Darvas Lili iránti fellobbanó szerelem különös metszéspontján keletkezett, s erre a cselekménykezelésben sem nehéz ráismerni. Az elsõ felvonásban a már nem ifjú Romajzer Adél panziótulajdonos-nõ elhatározza, hogy - ekként biztosítva szerelmi önvédelmét fiatalabb szeretõjével, Császár Palival szemben - hozzámegy öregebbik szeretõjéhez, Sipos Lajoshoz. És hozzá is megy. Egy napra. A harmadik felvonás már a Siposért hosszú ideje rajongó, tulajdonképp félig kislány Irmával találja együtt a férfit. A "nagy marha és kis marha" együtt vágnak neki a világnak.

Galambos Péter, a rendező és a díszlettervező színpadán a szellemes-szertelen dajdajozássá komponált lakodalmi felvonásban az alaposan betintázott Császár Pali az ablak kilincsére akasztott fekete zakójával együtt az egyik ablaktáblát is magára ölti. Debreczeny Csaba pompás magánszámban lejti el, botladozza világgá, hogy a számára sokszorosan bódító helyzetben ember és ablakruha szabadfogású birkózómeccsével bontható le és építhető újra az a valóság, amely a lehető legésszerűbb gondolat - az említett házasság - megkötésével zuhan a maga legképtelenebb stádiumába.

A tatabányai Jászai Mari Színház előadásának van még egy nyílászárógegje. A morcos Sipos korábban mindig "Ajtó!" reccsenéssel figyelmeztette a kiscseléd Irmát, hogy ne csapot-papot maga után hagyva fusson a dolgára. A záró felvonás rendőrségi képében viszont épp az Irmát átölelve távozó Sipost kell az Őrmesternek figyelmeztetnie - "Ajtó!" - az elemi szokásrendre. Molnárnál természetesen a huszonnégy órája nős férfi újdonsült menyasszonya az, aki "lelkendezve visszarohan", "Beteszi kívülről és elrohan". Galambosnál azonban Horváth Lajos Ottó mint Sipos megelőzi szerelmét, s az utasítást kérésnek fogva fel, leemeli az egyik hatalmas szárnyat és prezentációként odaviszi az ajtót a slusszpoénra a közönségnél jóval kevésbé fogékony rendőrnek.

Horváth Lajos Ottó és Pokorny Lia

Az üvegcipő színrevitelekor "ajtó-ablak tárva" a rendező előtt, hogy az ir- és a szürrealitás bájával megfrissített groteszk komédiát hozzon létre. Maga tárta ki, maga nyitotta meg az utat. Ennek ellenére majdnem minden szituációban naturalisztikus pepecselésű, az imitált valóhűség kis fogásait alkalmazó ábrázolás folyik. A két részre: jeles színészekre és odaadó műkedvelőkre bomló társulat utóbbi tagjai a régi nótát fújják el-elfogyó lélegzettel, a többiek csak ritka alkalmakkor mutatnak hajlandóságot - vagy kapnak lehetőséget - erre az elrugaszkodóbb, a szokatlan fénytöréseket, a megbúvó tragikumot jobban érzékeltető formálásra. Színházaink néha nem is evilági atmoszférát árasztó bolyongója, Safranek Károly lehetne a kivétel: a Tanácsos szerepében úgy szűri a szavakat, hogy az egyik vicc, a másik végítélet. Őt azonban a rendezői és dramaturgi (Faragó Zsuzsa) lelemény berakta az esküvői ricsajozók közé is, mit sem törődve azzal, hogy a másnapos főközeg a hivatali szobában aligha kérdezősködne arról, amit nagyrészt maga is csak pár órája tapasztalt meg, s nyilván egészen másképp kellene viszonyulnia a tegnapi cimborához és kompániához, mint azt itt teszi. (Lehetséges persze, hogy a Tanácsos a mulatozáskor nem önmagával azonos alak - de ezt a színlap, s ami lényegesebb: Safranek figurahordozása sem jelzi.)

A dramaturgiai módosítások előnytelenek, elkönnyítőek. Molnár nagyon jól tudta, miért veri huszonnyolc-huszonkilenc esztendőnyi korkülönbség ékét a "nagy marha" és a "kis marha" közé. Most ugyan a megfiatalított Sipos is apja lehetne a megöregített Irmának, de az új életkori rend alázatosan beáll egy távlatos - a gyermekek közös felnevelésével kecsegtető - szerelemidea és családkép illuzórikus szolgálatába. Egyszerűen nem tudni, mit akar Galambos a darabtól: "végtelen mulatságosságot" a "fanyar mesétől", külső belvárosi legendát, a kapcsolatok képtelenségének, már-már elkerülhetetlenül hazug - vagy legalábbis megalkuvó - voltának rajzát, alapos színpadi fényképfelvételeket férfiakról és nőkről, egy téma és egy szövegtípus a díszletben is megérzékített szociológiáját, mi a csudát? Mint már nem egy munkájában, a részletek ezúttal is felülmúlják az egészet, és az összerendezés képessége jócskán elmarad a rendezés tehetségétől.

A kulisszák átláthatóvá tett, illetve el is hagyott falakkal nyitják tágasra a teret, Sipos szerény bérleményét úsztatva a nagyobbacska ház öblében. Ezt a látványbeli nagyvonalúságot olyan kellékegyüttes egészíti ki, amelyet kerületi helytörténeti gyűjteményekben szemlélhetünk meg. Ez az ellentétezés sokkal gyümölcsözőbb, mint a játékmódbeli széttartás, bár a tárgyak, eszközök jobbára illusztratívan és nem funkcionálisan léteznek. Ezért is felvillanyozó egy-egy találó megoldás. Például az eléggé smucignak vélhető műbútorász hazabiciklizését követően kiemeli kerékpárja nyergét, nehogy megfújják a gépet (vagy hogy a házmesterék, mások ne használhassák).

Horváth Lajos Ottó derekas erőfeszítése ellenére sem mutat semmit, ami miatt - legyen az nemes vagy előnytelen vonás - megakadhatna rajta a bikfic szeme. Siposnak nincs elégséges összjátéka Irmával. Megyeget utána, másodhegedűse a lánynak és tirádáinak. Valamelyest otthonosabb, magabiztosabb az Adéllal való marakodásban. Ez azzal magyarázható, hogy Horváth az elszalasztott groteszkebb, sőt akár démonikusabb interpretációban bizonyára teljesebben, hitelesebben birtokolhatta volna a nem egészen reá szabott szerepet. S magyarázat az is, hogy két színésznő messze lekörözte az egész gárdát - nyilván ebben a többnyire két-három színészére koncentráló Galambos instrukciói is sokat számítanak.

Csarnóy Zsuzsa (Kárpáti Enikő által egy kicsit "felfelé" öltöztetve) kikupálódott józsefvárosi úriasszonyként veszi kezébe sorsa eddig kissé kétesen és tépetten gombolyított fonalát. Pontos dallamú hangsúlyai, tekintetének erélye, a dirigálásra termett személyiség hipnotizáló akarata minden percét áthatja. Bevallott - Császár Pali okozta - gyengeségének perceit is. A nagy terv keresztülerőszakolásakor ugyanaz a szép fájdalom ül arcán, mozdulatain, mint a terv - két szakaszban történő - összeomlásakor. Arc-, kéz- és testjátéka differenciált, végérvényes. Adéljának lénye markáns, szoborszerű. Ezt a nőt annyira kiégette sorsának kemencéje - vagy inkább sorsnak és pillanatnyi helyzetének előttünk végbemenő megfogalmazása: az önszembesülés -, hogy repedés, törés majd csak évekkel a vereség után érheti el.

Pokorny Lia Irmája karikaturisztikus, megoldásai a rögtönzéssel is cicáznak, és a (majdnem mindig) jó művészi fogásait is ki-ki lehetne cserélni más jó fogásokra. Érzékeli azt a stiláris és figurális giccshatárt, amelyet maga az író is fel-felkeres, hogy néhány ötletének és mondatának kishatárforgalmi útlevelet adjon a tilos zónába. Így értve merő fuvalom, röpködés és mórika Pokorny alakítása (ha Sipos nem tartja nyitva a szemét, egy-két év múlva ez az Irma már olyan rajongó lesz, mint akit a színésznő Galambos friss budapesti rendezésében, az Új Színház Ádámcsutka című Szép Ernő-adaptációjában sürög össze).

Stabil, statikus hősnő Adél, illékony, izgékony hősnő Irma. A mesebeli üvegcipő egyikükre sem illik. A tatabányai előadás - bár nem ezt ígéri - Irmára végül ráadja.

Tarján Tamás