Szegedi Nemzeti Színház

A Janika egészen kiváló darab. Nem is nagyon érteni, miért nem veszik elõ a színházak gyakrabban. Huszadik század eleji diabolikus idill, Heltai-, Zsolt Béla- és Füst Milán-jegyekkel, s mégis, egészen társtalanul, koraian áll magában.

Volt viszont egy zseniális előadása, Fodor Tamás rendezte a szolnokiakkal, majd húsz éve. Többekkel beszélgettem róla most: egyöntetűen kitörölhetetlen, nagy színházi élményként idézik fel. S lehetetlen elfelejteni Antal Csaba zegzugos díszletét, melyen át a nézők belopakodhattak egy működő, majdnem valódi szűkösségű lakásba, szinte együtt ültek az asztalnál a szerencsétlen családdal. Lehet, igazságtalanság emlékeket számon kérni egy, csak a jelenben, s éppen csak arra az adott két órára élő produkciótól, de őszintétlenség lenne nem említeni valamit, ami befolyásolhatja a nézői tudatot.

A Janika tragikomédia: mert hát csak szánalmasan nevetséges, hogy egy tisztes polgári családfő kisfia halálakor tudja meg, hogy nem is ő a vér szerinti apa, hanem az albérlő-barát. De nem lesz botrány: egy kis üvöltés, székborulás, aztán mindenki belátja, jobb, ha minden ugyanúgy marad. Pertics úrnak még két másik gyermeke is van, azoknak kell az anyjuk, aztán neki is a meleg házi koszt, szereti is a barátját. A házibarát sem tudna magával mit kezdeni, úgy beleszövődött már a családi szőttesbe. Csak az asszony merne menni, ha vinnék: de hát nem viszik, nincs szöktetés, nincs új házasság, akkor meg már csak muszáj maradnia, s legalább egyszer-egyszer még megöleli a házibarát. Rémes. Ugyanakkor Csáth zseniálisan megcsinálja a kicsi gesztusokat is: elvtelen, gerinctelen, önző, zsugori és gyáva ember ez a Pertics. Gyermeteg, szerető szívű, kiszolgáltatott, kicsi örömeit féltő ember ez a Pertics. Örül, mert végül is nem az ő fia halt meg: az élet él. De hát Janikát szerette - ezen nem lehet visszamenőleg sem változtatni. És zokogva rakja be a játékait a dobozba: azért, hogy leltározva visszaszolgáltassa haragjában a valódi apának. Hihetetlen finom háló tart itt össze mindent, amit a színen meg nem jelenő kisfiú pontos naturalizmussal megírt - egy teljes felvonás alatt, szinte szinkronban a biológiai idővel - hirtelen halála sem vet szét.

Ezt a hálót, ezt a finom szerkezetet nem látni a Valló Péter rendezte (és díszlettervezte) szegedi előadásban. Nincs frusztráció, nincs belső remegés, nincs kitartott, gyomorba maró feszültség. Ha számolunk - és nyilvánvaló, hogy meg kell tennünk - egy vendégjáték egyenetlenségeivel, itt magának a Vidám Színpadnak a közegével, másra váró délutáni nézőivel, akkor is szembeszökő ez. Eleve a geometrikus fekete-fehér tér a lakótelepi ajtókkal lezárja, formába rántja a többfelé indázó benyomásokat. Maga Perticsné is Szabó Gabi megformálásában az unatkozó úrinő paródiájával indít. A cselédség Müller Júlia és Cseh Zsuzsa, valamint egy jelenetben Farkas Andrea egyébként invenciózus és értelmező alakításában is degradálódik a viccek és anekdoták szintjére. Nem fenyegetőek, hanem női clownok inkább. Beleesznek a cukorba és feltöltik vízzel a hiányos likőrösüveget.

Valahogy minden lehetőségből a könnyebb, a brettli felé vezet az út. Csak egy kicsi példa: Fekete Gizi sorsot és történetet adhatott volna a lányának, a szeretőre éhes Perticsnének, ha nem kizárólag egyetlen mozdulattal próbálkozna: gyors, finomkodó hajigazgatás két percenként.

Boér Kálmánon, az albérlőn és Perticsnén túl sok szöveggel nem segített Csáth. De az elharapott szavaknak, gyors gesztusoknak, az állandó "résen létnek" nyilván van belső nyelve és koreográfiája, amit a szenvedély és a Janika iránti közös szeretet alakított. Ebből nagyon kevés látható. Kaszás Attila vendégként játssza Kálmánt: a temetés után zajló második részben teljes passzivitásban. A felpörgetett első rész végén drámai erejű a gyermekét halálával felvállaló apa kiáltása: de az odáig vezető elfojtás állomásairól csekély hírt ad. Szabó Gabi szenvedélyessége is csak a végső kapaszkodásban mutatkozik meg igazán. A nagyjelenet, a húsleves felszolgálása (állandóan terítenek és leszednek, a cseléd- és spionlét összefonódásának rituáléi ezek) is feszültség nélkül, a nevetségesség szintjére kerül. (Játék a padlóra, zakóra hulló tésztacérnaszálakkal, a cselédlány külön beszalad és felszedi stb.) Ami viszont igazán grand guignol, a konzíliumra érkező orvosok (Jakab Tamás, Somló Gábor, Herceg Zsolt) pénzéhsége alig van előkészítve. Valló Péter ugyanakkor láthatóan "tovább írta" a történetet. A szobalány már levetkőzve, hálóingben készül arra, hogy Kálmán urat megvigasztalja, mint ahogy a szakácsnőtől hallott pletykában előfordult egy hasonló jelenet. Egyetlen, sejtelmes kép ez: talán ilyen lehetett volna az egész előadás.

A főhős mindenképp Pertics Jenő. A leggazdagabb színpadi jellem és a legösszetettebb. Korognai Károlynak azonban az egészben - akár a többieknek - csak helyi értéke van. Ha most inkább szórakoztatnak, akkor ő is erre hajlik. Érdekes, sírós, groteszk beszédmódot dolgozott ki, bár az állandó felfelé vitt szóvégek már monotonok. Szép jelenet a Janika macijával való elalvása, s a mindig nagyon kényes "lerészegedés"-folyamatot is plasztikusan oldja meg. De Pertics nincs barátok, rokonok, főnökök és üzletfelek nélkül, és főleg nincs saját világ nélkül, amiről most, fájdalom, sok tájékoztatást nem kaptunk.

Budai Katalin