Soproni Petõfi Színház

Jesszuskám! Az a kockás boxeralsó épp olyan, mint az enyém! Igen, a fõhõsön, amikor a nagy szerelmes éjszaka után kikászálódik kedvese valószínûtlenül óriási színpadi ágyából. Sõt, micsoda véletlen, ma reggel én is ezt vettem fel! Talán szerencsés egybeesés? Ugyanabban a cipõben járunk mi, férfiak? Na, azért nem! Lehetne ugyan az én történetem is a színpadon látott, hiszen olyan mai a hangszerelés. Viszont engem nem Armand-nak hívnak, a kedvesem nem kurtizán, és nem Marguerite a keresztneve. Nekem nincs évjáradékom, munka nélkül is járó jövedelmem, amely ugyan szívem választottjának nagyvilági életviteléhez édeskevés, de... szóval nincs!

Azt gondolnám, sokat változott a világ a XIX. század közepe óta, de nem. Az előítéletek hasonlóképpen működnek hétköznapjainkban, és a hétköznapi szappanoperákban is. Értékrendünk ma is megveti a "kurtizánokat", a kisváros - kisváros, a főváros meg kapitálisan romlott. A soproni előadás dialógusait hallgatom a Nagymező utcában, és... otthon érzem magam a főszereplők világában éppúgy, mint kockás boxeremben.

Illésházy András színpadi változatát hirdeti a színlap ifj. Alexandre Dumas regénye alapján. S az adaptációval, a dramaturgi munkával semmi bajom. Célratörő és "kortárs beidegzettségű". Sőt, a rendezői dramaturgia is működik rendesen. Például a keretjáték a temetőben, meg a rövid, filmszerűen vágott, néha többszólamú jelenetek.

Sajnos egyéb fehérneműk nem mindig stimmelnek. Az elkerülhetetlen haldoklási jelenetben Söptei Andrea bugyira-kisingre vetkőzik, nem tudom elképzelni, hogy ő civilben ma ilyen alsóneműt viselne, s nem hiszem el a jelmeztervezőnek, Földi Andreának, hogy nem tudott ennél vagy korhűbbet vagy korszerűbbet, tehát mai áthallásokkal rendelkezőt kitalálni. Gondatlanság? Nem tudom, zavarban vagyok, hogy ez most jelmez vagy éppúgy civil, mint Hevér Gábor gatyója. Kikerülök a történetből, amelybe már oly jól "betagozódtam", ahol működött az azonosulási mechanizmus, ami nélkül a színház nem színház...

Persze az egész haldoklási nagyjelenet egyébként is zavaros számomra, naturális pillanatok közepette elszórt, elidegenítő effektusaival. S most már tudom, hogy a darab kezdete óta megvolt ez a zavar. Marguerite-hez való viszonyom nekem sem volt felhőtlen. Nyilván mint mindenki, én is a címszereplő miatt jöttem színházba. Gautier Margit legendás személyiség. A köztudatban a kaméliás hölgy úgy szerepel, mint a szépség megtestesítője. Valaminek, ami több száz éve vonzza az embereket, férfiakat. Ő a nemes lelkű perdita, az igaz érzések tisztítótüzében felmagasztosuló kurtizán ősképe. A színház dolga, a rendezőé és a színészé, hogy ezt megvalósítsák. Megadják nekem, ami jár, ha elmegyek ifj. Dumas darabjához. Helyette itt most látom a testi valót. Elmondják a hősnőről, hogy szép, gyönyörű. Mindenki a lába előtt hever. A figura pedig, akit látok - groteszk és ellentmondásos. Olyan, mint korunk lányai és asszonyai. És ez talán még előny is lehetne egy olyasfajta előadásban. Marguerite erős lábakon álló, töltött galamb arcú, lefogyózott sziluettel hódító nőies nő. Semmi hanglemezről ismert, Verdi-olvasatot közvetítő éteri áttörtség, halál közeli elesettség. Hús-vér asszony, semmi operai vagy hétköznapi közhely. Nem a tüdőbaj külsőségei jellemzik. Hisztérika - mint a korunkban élő, az elmúlt másfél évszázad jóvoltából emancipálódott nő. Nem hölgy. Ma már minden nő Marguerite, vagy legalábbis a statisztikai többség. Hiszen élnek olyanok is - ők is ismerősek közvetlen közelről -, mint Prudence (Pasqualetti Ilona), vagy a hitelesen megható, s a legkispolgáribb erkölcsnek is bátran megfelelő Nanine (Ivancsics Ilona), akinek emberi erejét csodálhatjuk. Sőt, a közhelyesen felvázolt Olympe, vagy az apáca is lehetséges mai női szerepek hordozói. Darázs Renáta első énekszámában ígéretes, aztán a játék kihívásainak már kevésbé tud megfelelni. Ebben az előadásban azonban a két főhőst kínálják nekünk azonosulásra, a férfiak főleg arctalanok, bár Nagy Gábor korrekt, Tándor Lajos megható, Papp Zoltán árnyaltan aljas, Cmarits Gábor fegyelmezetten rikító. Még Tóth Tibor is, bár főszerephez illő súlya van - szabad utat enged Hevér Gábornak, aki mint vendég, nem tud élni a rendező kínálta nagy lehetőséggel. Almási-Tóth András ugyanis jelrendszert épít, előadást szervez, mindent kimér és pontosít, csak éppen a színészek készenlétét nem tudja hasznosítani. Hevérrel azonosulnom kéne, de nem megy, mert csak kiabál vagy szomorkodik. Marguerite sorsát át kellene élnem, de csak megértem. Söpteit imádnom kéne, hisz miatta vagyok a színházban, de semmi közöm az általa felmutatott alakhoz.

A keretjáték van hivatva segíteni, mivel - hangsúlyozzuk még egyszer - értelmes előadás ez! A temetőben kezdődik és ott is zárul. A naponta friss virágot, kaméliát szállító kertészfiú az én igazi alteregóm: csak a legendáját ismeri a kaméliás hölgynek. S a nyitójelenet végén kimondja, hogy szereti őt. Milyen szép végiggondolása-továbbpörgetése ez a zseniális Zefirelli-féle operafilm, a Traviata hasonló epizódjának! Ott a bútorszállító kisinas szemében kelt életre a történet, a mese, a mítosz. Ami csak akkor van, ha a fejünkben van. Illésházy-Almási-Tóth itt tovább megy. A zárójelenet a holttest azonosítása, az agnoszkálás pillanatát mutatja. Az immár arcát vesztett Armand jelenlétében kihantolják Marguerite holttestét. S amikor távoznak az urak, akik életében ismerték a kaméliás hölgyet, a kertészfiú befekszik a bomló holttest mellé a koporsóba. Szerelem? Nekrofília? Perverzió? Vagy korunk azonosulási vágya, bebújunk valahová, valaki-valami mellé, ami már bomlik, amit-akit nem is ismerünk. Persze a történet időtlen, hiszen ha jobban belegondolunk, Armand is ugyanígy, ismeretlenként került be Marguerite ágyába kis piros kockás boxeralsójában. Nem nagy a különbség. Az ember azonosulni akar, be akar bújni a legendába, a mítoszba, a mesébe. Elrejtőzni valahová, ami már nem is létezik. A színházban élő zene szól. A komponista Melis László. Korunk zenéje, amely összecseng elmúlt századokéval. Értelmes és szép történet, mindennek ellenére...

Farkas Virág