Kamra

Jon Fosse norvég drámaíró, noha sokan az új Ibsenként emlegetik, világszerte vegyes fogadtatásra talál. A kritika többnyire fanyalog az új bemutatók láttán, mégis hazájában és világszerte a rangosabb színházak kötelességüknek tekintik, hogy darabjait bemutassák. Magam korábban Bécsben, az Akademietheaterben láttam Fosse Õszi álom címû darabját. A telt ház közönsége ugyan nem tombolt a gyönyörûségtõl, de az elõadás végén tisztes taps köszöntötte a korrekt, színvonalas elõadást, amelyrõl Földes Anna tudósított Ibsen - Ibsen-díjas - örököse címû írásában, a Criticai Lapok 2001. 12. számában.

Most, amikor e sorokat írom, december elején, úgy tűnik, a Fosse-dráma nálunk belefullad a szokásos bemutató dömpingbe. Ítészeink általában megkülönböztetett figyelemmel kommentálják Ascher Tamás rendezéseit. Ez ideig azonban mindössze Molnár Gál Péter és Koltai Tamás tartotta érdemesnek, hogy megemlékezzék az Őszi álom bemutatójáról. Molnár Gál Péter azonban a jelek szerint nemigen tudott mit kezdeni a Fosse-művel, alaposan félreértette a Kamra produkcióját, amikor a "szórakoztatóipari színház" kategóriájába sorolta. Igaz - néhány rejtélyes kivételtől eltekintve - mindig is idegenkedett a szürrealista, az abszurd, egyáltalán az avantgárd irodalomtól és színjátszástól. Míg színikritikánk másik ásza, Koltai Tamás, aki mostanában szakmányban szidja - minden bizonnyal nem alaptalanul - a színházainkban dúló provincializmust, felkészületlenséget, színvonaltalanságot, ellenpontként a Kamra bemutatóját a megnézni való, ritka kivételek közt említi. Ezt az elismerő véleményét aztán lapjában, a Színház című folyóiratban részletesebben is kifejti. Ascher és színészei a legnehezebb feladatot oldják meg a legmagasabb művészi szinten - állítja -, amikor az idő megfoghatatlan múlásának, az egzisztenciális semminek a líráját jelenítik meg. Rangos művek, kiváló előadások esetében a recepció szükségszerűen szubjektív, függvénye a befogadóra gyakorolt hatásnak. Koltai elemzésével nincs is vitám, még ha én a modern dráma más aspektusából közelítem is Fosse művét.

László Zsolt és Bertalan Ágnes | Fotó: Koncz Zsuzsa

A fanyalgások - úgy hiszem - abból erednek, hogy vannak, akik realista színműveknek olvassák Fosse drámáit. Látszólag valóban azok, csak ebben a kontextusban tényleg nem sok értelmük van.

Ha nem tévedek, Fosse megértéséhez a kulcsot Samuel Beckett és az általa is űzött minimal art esztétikája kínálja. Az irányzat más művelőihez hasonlóan Beckett és őt követve Fosse is azzal kísérleteznek, hogyan lehet színműveikben az információkat a minimumra redukálni úgy, hogy a megjelenített mondanivaló, minden lakonikussága ellenére, átjöjjön a rámpán, az ábrázolt világ is életre keljen, hitelessé váljék. Méghozzá éppen a lakonikusság révén.

Beckett azonban a maga írásaiban szélsőséges helyzeteket, különös, a lét perifériáján vegetáló figurákat jelenít meg. A szín egy kopár domb, egy keresztre emlékeztető két ágú fácska, amelynek a tövében két csavargó a megváltásukat ígérő Godot eljövetelét várja. Vagy éppen a világ vége, ahol egy szobában két nyomoronc várja, hogy minden befejeződjék. Fosse drámáiban viszont a mai hétköznapok normális világában járunk. Egy kisebb, de nem feltétlenül norvég városban, egy polgári lakásban vagy az utcasarkon egy buszmegállóban. Vagy éppen egy temetőben. Mindennapi emberek kerülnek elő, semmi rendkívüli nem történik. Találkoznak, megpróbálnak kapcsolatba lépni egymással. Ez nem sikerül, vagy éppen sikerül. Ha igen, akkor hosszabb ideig együtt maradnak. Megházasodnak, gyereket nemzenek. Aztán a kapcsolat felbomlik, szinte ugyanúgy ok nélkül, ugyanolyan oktalanul, mint ahogy létrejött. Az emberek bánkódnak, a dráma, sőt maga az élet is véget ér.

Fosse a nyugati jómódban élő világ drámaírója. Sikerét is ez magyarázza. Darabjaiban nincs igazi szerepe az anyagi gondoknak, a politikának, a történelemnek. A norvég drámaíró világszemléletét az is alakíthatta, hogy hazája utoljára a második világháború idején vett részt a történelemben, és akkor se nagyon. Talán ez a körülmény is magyarázza, hogy a Fosse-drámák világában nincsenek pártok, ideológiák, forradalmak, nincs sem rasszizmus, sem fajgyűlölet, sem terrorizmus. Nincs Auschwitz, még Auschwitz emléke sem létezik. Boldog világ - mondhatnánk, holott éppen ellenkezőleg, különös módon a drámákban mégis a korábbról már ismert örök pokol tárul fel előttünk. Itt is, mint Sartre Zárt tárgyalás című drámájában, a másik ember a pokol. És ez a pokol feloldhatatlan.

Valójában egzisztencialista világ ez is, mint a Becketté, ahol csak az alapvető eseményeknek, a szülő-gyermek kapcsolatnak, a magánynak, a szerelemnek, a halálnak van jelentősége, beszélni csak erről érdemes. A többi nem fontos.

Mi is történik az Őszi álomban? Noha kritikákban nem szokás elbeszélni az elemzett dráma tartalmát, ezúttal mégis meg kell próbálnunk rekonstruálni az álomszerű cselekményt, mert az, mint M. G. P. írása is tanúsítja, valóban félreérthető. Persze az én értelmezésem is vitatható, minthogy az álomfejtések mindig is kétesek.

Antal Csaba szuggesztív díszlete egy városszéli temetőbe vezet el bennünket, az előtérben szabályos sírhantok, a háttérben rézsút egy banktrezorra vagy éppen panelházra emlékeztető magas urnafal. (A nézőben felvetődhet a kérdés, vajon hogyan közelíti meg a gyászoló a legfelső sorokban tárolt urnákat?) Az előtérben baloldalt egy szabvány fapadon jól öltözött negyvenes úriember - László Zsolt - ül. Mit keres itt - kérdezhetjük magunktól. Csak kijött a temető békéjét, csendjét élvezni, vagy vár valakire? Ekkor jobbról egy, a férfihoz korban illő, ugyancsak decensen öltözött hölgy - Bertalan Ágnes - érkezik. Meglepetve ismernek egymásra. Vagy húsz éve nem találkoztak. Azonban rögtön kiderül, a férfi nem az asszonyra várt. Az érkező kérdésére ugyanis azt válaszolja, ő merőben véletlenül van itt. Ami már a következő jelenetben hazugságnak bizonyul. Később le is lepleződik, hogy a férfi hajlamos olyasmit állítani, amiről egykettőre megtudjuk, hogy nem igaz. Ez persze megkérdőjelezi a férfi további állításainak igazát.

A Férfi és a Nő dialógusából viszont kitűnik, hogy valaha, diákkorukban távolról kedvelték egymást, de érzelmeiket nem merték, nem tudták megvallani. Ám azóta is sokszor gondoltak egymásra. Ez vagy igaz vagy nem. Most mindenesetre fellobban köztük az akkor elfojtott régi szerelem, olyan erővel, hogy itt, a sírok között azonnal lefeküdnének egymással. A Férfi azonban húzódozik. Mégiscsak temetőben vannak. És mint kiderül, a Férfi nagyanyja temetésére jött ki. Aztán mégiscsak elvonulnak a színfalak mögé, lehet, hogy ott megtörténik az aktus.

Megérkezik az Anya (Bodnár Erika) és az Apa (Lukáts Andor). A szülők mérgesek, hogy fiuk - akit már hosszabb ideje nem láttak - még a nagyanyja temetésére sem jött el, pedig megígérte. (Gondolom, telefonon beszélhettek egymással. Bár ebben az álomban a telefon, a telefonálás ide nem illő, mondhatni profán gondolat.)

Az új szerelmesek előkerülnek, Bertalan Ágnes, aki most is vonzó, szép jelenség, tesz egy szoknyáját igazgató, leporoló mozdulatot, ami elindíthatja fantáziánkat. Az Anya szemrehányásokkal illeti fiát, hogy hosszú ideje kerüli őket, de agresszív modora, kellemetlen, tapintatlan kérdései némileg érthetővé teszik, hogy megromlott a kapcsolatuk. Berobban a Férfi felesége (Szirtes Ági), aki dühös szemrehányásokat tesz férjének, hogy nemcsak vele, de fiával sem törődik, aki pedig most súlyosan beteg, kórházba kellett szállítani, élet és halál között lebeg. A Férfi sztoikusan fogadja a szemrehányásokat, nem válaszol rájuk. Végül is nem tudjuk meg, miért hidegült el szüleitől, miért romlott el a házassága, miért fogadja közömbösen fia betegségének hírét.

Bodnár Erika és Lukáts Andor | Fotó: Koncz Zsuzsa

A Férfi és a Nő addig haboznak, amíg mégsem mennek el a nagymama temetésére. Viszont minden átmenet nélkül hirtelen felgyorsulnak az események. Noha továbbra is a temetőben vagyunk, a Férfi és a Nő beszélgetéséből kiderül, hogy időközben házat vettek, összeköltöztek. Az idő gyorsan pereg. Előbb a Férfi fia hal meg, majd az Apát kell temetni. Végül a Férfi is eltűnik, az új asszonyt is elhagyja, de az is lehet, hogy meghal. A három asszonyt összetartja a sírok ápolásának feladata.

Az Őszi álom is - mint látjuk - a tökéletes banalitás világában játszódik. A hétköznapi történet alakjai hétköznapi emberek. A szereplők listája a nevüket sem tünteti fel. Camus Mersault-jához hasonló elidegenedett, kiürült lények. Nincsenek érdekes gondolataik, érzelmi életük is egysíkú. Ha meg is szeretik a másikat, nem derül ki, hogy mit szeretnek egymásban, hogy miért is szeretik éppen az illető nőt, férfit, és nem valaki mást. Így arra sincs magyarázat, hogy az eddig működő kapcsolat végül miért borul fel. A pszichológiai magyarázat, indokolás hiánya itt azonban nem írói fogyatékosság következménye, nem az írói látás- és ábrázolásmód hibája, gyengesége. Fosse azt kívánja hangsúlyozni, hogy alakjai nem tudnak egymással mit kezdeni, nincs igazi, fontos mondanivalójuk egymás számára. Az elmélyültebb kapcsolatok hiányától inkább a nőalakjai szenvednek, minthogy nehezebben tudnak magányukból kitörni, új kapcsolatokat teremteni.

Amennyire kopárak az emberi kapcsolatok, olyan kopárak a dialógusok is, többnyire rövid, jelzőtlen tőmondatokból állnak. Írói bravúr, hogy ezek az üres mondatok mégis magasfeszültséggel telítettek. Egy-egy hangos vagy még inkább elfojtott sikoly, kiáltás minden mondat. Drámai küzdelem folyik a színpadon, a szereplők elkeseredetten törekszenek a másik meghódítására, illetve, hogy megszabaduljanak a terhessé vált, a megunt társtól, hogy megvédjék függetlenségüket, szabadságukat. A kiharcolt kapcsolatok azonban éppen ürességük, tartalmatlanságuk miatt előbb-utóbb szükségszerűen kudarcra ítéltetnek. A drámák tragédiába fulladnak, az emberek visszazuhannak magányukba.

Ascher rendezése is kopár, mint maga a darab. Kerül minden sallangot, öncélú rendezői ötletet. Molnár Gál nézetével ellentétben Ascher éppen nem a szövegalattit, hanem csak a szöveget játszatja el. Hiszen a dialógusok mögött nincs kikövetkeztethető szövegalatti, nincs mélység, csak a mélység hiányának fájdalmas lírai drámája.

Fosse darabjaiban nincs könnyű dolguk a színészeknek. Egy köznapi világ köznapias embereinek a szerepében nehéz domborítani, csillogni. Jellemző, hogy az Őszi álom két leghálásabb szerepe az elégedetlen Anyáé és a magából kikelt első feleségé, akinek az író mindössze egy ötperces vad kitörés eljátszására ad lehetőséget. A többieknek csak lenniük kell. De nagyon határozottan ott kell lenniük a színpadon. Titkok hordozói, akiknek az előadás feszültségét mindenekelőtt azzal kell megteremteniük, hogy hátha megvallják titkaikat. Persze erre nem kerül sor, lehet, hogy nincsenek is izgalmas titkaik. Miért is lennének üres embereknek izgalmas titkaik? Igaz, vannak vágyaik, fájdalmaik, ám ezek néma kifejezése persze nagyon is nehéz feladat. De Ascher színészei ezt bravúrosan megoldják. Jon Fosse drámájának a bemutatásával a Kamra továbbra is tiszteletre méltó eredményességgel szolgálja azt a célkitűzését, hogy színre hozza a modern drámairodalom nem igazi közönségsikerre számítható darabjait is, azokat a drámákat, amelyekkel az igényesebb színházjáróknak meg kell ismerkedniük, ha lépést akarnak tartani az európai színházzal.

Mihályi Gábor