Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Ivo Krobot negyedszer rendezett Hrabalt Nyíregyházán. Hogy korábbi otthoni rendezéseit adaptálta, az nemigen látszott meg az elõadásokon. Legföljebb annyiban, amennyiben másféle, de egységes, kiforrott stílust hoznak olykori vendégrendezései. Sokféleségben ugyanis nincs hiány nálunk, történetesen Nyíregyházán sem, magyar rendezõk is mindenfélével próbálkoznak ott is, mint országszerte, a szokványtól eltérõ, mégis átgondolt, alaposan kimunkált, kidolgozott ízlésvilág, gondolati rendszer azonban meglehetõs hiánycikk. Krobot Hrabal-adaptációi ezzel kétségkívül szolgálnak. S ráadásul mintha a nyíregyházi társulatra szabták volna õket. Ami nyilván nem csak annak a következménye, hogy mintegy másfél évtized alatt a cseh rendezõ összesen öt produkciót állított színpadra a szabolcsi megyeszékhelyen - a négy Hrabalon kívül egy Cseresznyéskertet is. Ez ugyan rendszeres jelenlétnek is fölfogható, de nem olyan mértékû, ami meghatározhatná egy társulat stíluskészletét. Valószerûbb, hogy Krobot képes munkáját a színészeihez (is) igazítani. Szóval nem (csak) a bõröndbõl rendez.

Hrabal-átdolgozásai azonban mégiscsak azzal kezdődnek, amit magával hoz: a regényszöveg párbeszédekké formálásával. Hrabal regényírásában külsőleg, formailag nincsen semmi drámai. Könnyű olyan mondatokat leírni, hogy történetei színpadért kiáltanak, amikor már láttuk őket színpadon. Valójában azonban filmsnittekre inkább elképzelhetők ezek a szövegek - talán még Jiří Menzel nélkül is -, a tradicionális színpad viszont lényegileg ellenkező világ, mint a Hrabal-regényeké. A Harlekin millióiban - mármint a regényben - történetesen alig-alig akad megfogható jelenet, párbeszédek egyáltalán nincsenek, az egyes fejezeteken belül még bekezdések sincsenek. A hősnő tudatfolyamaként íródik le minden, összefolyik jelen és múlt - természetesen ravasz lírai kompozíciós elv szerint. Az igazsághoz tartozik persze, hogy Krobot ezúttal Harlekin milliói cím alatt nem is az e címet viselő regényt állította színpadra. A nyugdíjas otthonba vonult Mariska, Francin és Pepin jelene, benne Pepin halála mindössze keret, váz, amelyet korábbi életük, főképp a Sörgyári capriccióból emlékezetes jelenetek töltenek meg igazán eleven tartalommal.

Ebben a szerkezetben fölerősödik és valóban drámaivá válik, ami a regényben alapvetően lírai módon jelenik meg: a jelen és a múlt, illetve az elmúlás és a határtalan életszeretet ellentéte. A nyugdíjasotthoni csöndes menetelés a vég felé éles ellentétben van a kisváros, a sörgyárban élő kis család egykori tomboló, játékos köznapjaival. A darabban az idős Mariska bölcs derűvel újraéli egykori életét. A kastélyban, ahová mintegy elmulasztott lehetőségek, meg nem valósult álmok pótlásaképpen költözött be, a jelen világból végképp kiiratkozott, rádióhírekből merített ábrándvilágba költözött férjével, bölcs örömmel lelkesül mindenért, ami az életörömöt, a szerelmet, az ifjúságot idézi.

Ez a konstrukció kissé persze leegyszerűsíti a regény (a regények) világát. Kimarad, eljelentéktelenedik az, ami a regényben nagyon fontos: a rendszerváltás - nem a mostani, hanem a régi, a háború utáni - a kisvárosban, ahol amúgy megállt az idő Mariska szerint. Az emlékekben egy szép, eleven, mulatságos, vidáman groteszk, kedvesen bumfordi világ jelenik meg. Ez illik a nyugdíjas otthon, az elmúlás, a pusztulás ellentéteként. Finoman kidolgozott érzelmes-humoros előadás kerekedik ki mindebből. Legföljebb a Mariska-Francin páros megháromszorozása tetszik fölöslegesnek - az ellentét élesebb és következetesebb lehetne talán, ha csak kettő lenne belőlük. A középső, a középkorú házaspárral nem is igazán tud mit kezdeni sem a rendező, sem a színészek. Nehéz ugyanis őket élesen elkülöníteni a fiatal kettőstől. A hozzájuk kapcsolódó történetek alig kevésbé bohókásak, mint azok, amelyek a még korábbi időket idézik.

Zeke Edit díszlete nagy üres játékteret hagy középen, amelyet körülrak a különféle helyszínek megjelenítéséhez szükséges kellékekkel. A nyugdíjas otthon étkezője kissé jobbra hátul van, Mariska és Francin szobája jobbra elöl. Múltbeli lakásuk kicsit balra, középtájon. A nézőtől való távolsággal, a színpad mélységének kihasználásával nemcsak hangsúlyokat tesz ki a rendező, de ritmizálja is az előadást. A cselekmény nemcsak az időben, de a térben is hullámzik. Olyannyira, hogy Pepin bácsi robusztus érkezéséhez nem is elég a színpad, Schlanger András szinte az egész színházat bejárja, mielőtt megjönne a testvéréékhez. Schlanger harsányan darabos alakítása is ehhez a játékosan fenyegető, a csöndes köznapokat folytonosan veszélyeztető élethabzsoláshoz igazodik. Az öreg Mariskát Varjú Olga végigragyogja: mint aki fiatalasszony korának bohó életkedvét, kicsattanó egészségét, játékosságát okos életszeretetté és az elkerülhetetlen tudomásulvételévé szelídítve őrzi meg. Horváth Réka a fiatal Mariskát egyetlen jól eltalált mosolyból formálja meg. Gados Béla az öreg Francin magába zárulását hozza, Petneházy Attila a sógora és felesége viháncolásai miatt folyton aggodalmaskodó fiatal sörgyári gondnokot és a szerelmes, de az asszony áradó életkedvétől rendre megrémülő férjet rajzolja meg. Horváth László Attilának több lehetősége van a középkorú férj viselkedésének egyénítésére, mint Horváth Margitnak a középkorú feleség alakjában valami sajátosat föllelni. Egyed Attila, Hetey László és Gyuris Tibor a régi idők őrizőiként tűnnek föl, időről időre emlékeztetve a múltra, ami aztán a temető eldózerolásának remek helyszíni közvetítésében csúcsosodik ki. Zubor Ágnes, Szabó Tünde, Csorba Ilona három öregasszonya nincs annyira eredetien megírva, hogy igazán észrevehetően jelen lehetnének az előadásban.

Zappe László