Budapesti Õszi Fesztivál - Budapest Bábszínház

Nehezen magyarázható értetlenséggel fogadta a szakma Kovalik Balázs legújabb hazai rendezését, a Budapesti Õszi Fesztivál gondozta Vajda Gergely-opera, Az óriáscsecsemõ õsbemutatóját az Andrássy úti Bábszínházban. A fesztiválpremier után még tartottak néhány elõadást, és nyilván a közönség érdeklõdése indította a teátrumot arra, hogy januárban ismét mûsorra tûzze a darabot - a publikum tehát ráérzett a zene és a látvány érdekességére.

Az óriáscsecsemővel kapcsolatban sokan megírták, hogy Déry Tibor műve, a librettó alapja az író pályájának első szakaszában, az "izmusok", elsősorban a divatos expresszionizmus hatására keletkezett zsenge. Ez a Déry saját bevallása szerint sem volt azonos a későbbivel, A befejezetlen mondat vagy a Két asszony szerzőjével. Arra azonban semmi sem utal, hogy az író e beismerésen túl megtagadta volna azt az ifjú költőt, aki a tízes és húszas években "az epileptikus istenekkel" folytatott harc hiábavalóságán kesergett. Déry befogadta és sajátos módon sugározta vissza a divatos művészeti áramlatok kritikus világszemléletét. A tízes és húszas évek eszmei zavarodottsága, a régi, akadémikus művészet és az avantgarde, a minden hagyományt elsöpörni kívánó, megannyi féle-fajta törekvés vetélkedése vajon párhuzamba hozható-e napjaink értékválságával? A komponista és a rendező válasza bizonyosan igenlő, a mű, az előadás létrejötte legalábbis erre utal. Hiszen mi sem tudjuk pontosan, vajon az új technikai eszközök új, évszázadokon át érvényes minőséget hoznak-e a művészetben, avagy "csupán" könnyebben közvetíthetővé teszik mindazt, amit az emberi kultúra létrehozott.

A főszereplő: Falusi Mariann

Az óriáscsecsemő bábszínházi előadása korunk jelképrendszerével éppúgy dolgozik, mint azzal az örökséggel, amelyet az előző évszázadok teremtettek. Szívdobbanás zakatol, susogás, sóhajtás hallik: a fekete kárpitot hatalmas fehér kezek húzzák szét, mintha a hatalmas magzatnak tágítanák meg a méhszájat - a születés egyszerre felemelő és keserves élménye a nyitókép. Világra jött az óriáscsecsemő. A gyermek, aki nem hoz megváltást, bár halhatatlan, aki különleges képességű, mert születése pillanatától beszél és jár, aki árucikk, mert adósságokban úszó apja eladja. Akinek szűk a babaház, mert hatalmas, aki örökké éhes, fölfalná a világot, Big Macek tucatjait, meg a széket és a keze ügyébe kerülő tárgyakat. Kíméletlenül habzsol és elandalodik a csillagok, a hold fényén. Ezt az elképesztő jelenséget Falusi Mariann formálja meg. Hogy Kovalik rátalált, önmagában is kitűnő lelemény. Falusi éppen annyira abszurd figura, amennyire a szerep megkívánja, mélyen átérzi a különös feladatot, amelyet kevés külsődleges eszközzel, hitelesen old meg. Körülötte bábszínészek és énekesek népesítik be a fekete, irreális teret, amelyben a dimenziók, a síkok és az arányok is abszurdak, a ház kicsi, a szék nagy, a fent lévő lentinek látszik, a nagy formák bizonyos helyzetekben vészesen miniatürizálódnak.

A színpad kávájának egyik szélénél egy szintetizátoros ül, a másiknál egy öttagú kamaraegyüttes. A hangzás kamarajellegű, adekvát kifejezője a szürreális történetnek, éteri dallamok és a köznapi lárma hangjai szervesen kapcsolódnak össze. A zene és a színpadi megjelenítés nem választható el egymástól. Az ember nem emlékszik rá (ha többször látta az előadást, akkor sem), vajon melyik pillanatban hatott rá erőteljesebben a hang, és melyikben a látvány - valószínűleg ez az ideális. Néhányan ugyan fanyalogtak, hogy Kovalik ötletei olyan tempóban követik egymást, ami az előadást nehezen követhetővé, fárasztóvá teszi. Holott a rendező "csak" hangról hangra dolgozott. Igaz, a szünet nélkül játszott, valamivel több mint egy órányi kamaraopera feszült figyelmet kíván, s még így is maradnak olyan szimbólumok, amelyek megfejtésében nem biztos, hogy száz százalékos sikert könyvelhet el az "egy ülésre" kárhoztatott néző. Ami egyáltalán nem baj, a képzőművészeti vagy költői remekművek valamennyi részletét sem tudjuk hajszálpontosan felidézni, ezért újra és újra kíváncsiak vagyunk a sixtusi kápolna freskóira, Krúdy regényeire. Nem ezekkel akarom párhuzamba állítani Az óriáscsecsemőt, egy kísérleti mű kísérleti előadását, de maradandóságát sincs okunk megkérdőjelezni. Szomorú tény: a mai magyar zenés színház játékmodora, megközelítésmódja fényévekre van nem napjaink, hanem a kilencvenes évek első felének európai gyakorlatától. S minthogy a hazai alkotók középgenerációja mereven elutasít mindenféle eredeti megközelítést, a közönség is arra kárhoztatott, hogy bevált sémákban gondolkodjék. Azt szokták mondani, hogy a bécsi publikum konzervativizmusát nehéz fölülmúlni. Nos, a császárvárosban ősz üstökű, igazi polgárokkal töltöttem több estét is avantgárd stílusú produkciók nézőjeként. Élvezték az előadásokat. A bécsi művészeti fórumok "edzésben" tartják őket. Szeretném remélni, hogy Az óriáscsecsemővel a hazai közönség megkezdi tréningjeit. Higgyék el, érdemes!

Albert Mária