Kecskeméti Katona József Színház
Éric-Emmanuel Schmitt: Diderot, a libertinus
Veszprémi Petõfi Színház

Fenti kérdés a Thália Színház Új Stúdiójában hangzott el, az Ármány és szerelem elõadásakor, méghozzá von Walter szájából. Olcsó poén lenne jelezni, hogy más vonatkozásban is felvethetõ az elõadással kapcsolatban a kérdés (vagyis gondolatban nem a derék Wurmhoz intézve), annyi azonban bizonyos, hogy e mondat szimptomatikus, és sûrítve fogalmazza meg az Ádám Tamás rendezte produkció alapproblémáját. A Stúdió egyébként is mintha elátkozott hely lett volna a Vidéki Színházak Találkozója idején, az itt tartott éjszakai elõadások közül ugyanis még csak nem is a kecskeméti Ármány és szerelem volt a legproblematikusabb vagy a legnehezebben végigülhetõ.

Az előadás elején két gyerek, Ferdinánd (azaz Ferdi) és Lujza kergetőzik, játszik lenge öltözetben egymással, miközben köröttük már javában folynak a majdan vesztüket kiprovokáló események. A játék végén a többi szereplő őket temeti, amikor hátulról, a színfalak mögül immár ruhátlanul kilépve folytatják a játékos, önfeledt, ártatlan kergetőzést, a tragédiáról, a világról tudomást sem véve. El tudok képzelni olyan előadást, amely ettől a nyitánytól eddig a zárlatig hitelesen és hatásosan jut el, s jelentéssel telítve érzékíti meg az ármányról tudomást sem vevő, metaforikusan mindent túlélő ártatlan, gyermeki szerelem erejét.

Lőrincz Zsuzsa, Bregyán Péter és Bajcsay Mária a veszprémi előadásban | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Csakhogy ami az Ádám Tamás rendezte produkcióban e két jelenet között történik, az csaknem értelmezhetetlen. Nem azért az, mert a radikálisan húzott és átalakított szövegre legfeljebb nyomaiban lehet ráismerni, nem is azért, mert szándékos összevisszaság uralkodik a színen - hanem mert a rendező által az eredeti helyett teremtett világ semmilyen rendszert nem alkot, sem tartalmi, sem színházi értelemben. Mivel csaknem valamennyi szereplő valóban pszichopataként viselkedik, a szerepek semmilyen szinten nem kapcsolódnak egymáshoz. Ezeket a figurákat lehetetlen komolyan venni, s ezáltal a drámának is tétje vész. Ráadásul a színészi játékmód is percről percre változik; a skála a kabarészerű, nyers karikírozástól a szöveget ironikusan felülíró civil kiszólásokig terjed. Az ember azt érzi, hogy ebben az előadásban megtörténhet minden és mindennek az ellenkezője is - így viszont az előadásnak sem marad tétje. Ama ominózus mondat pedig végképp értelmezhetetlenné tesz mindent. Elvben ez is az ironikus kiszólások számát gyarapítaná, ám abban az előadásban, ahol mindenki őrültekre jellemző módon viselkedik, csak akkor hangozhatna el, ha ezután valami váltás, fordulat következne. Mivel nem következik, a néző már tudhatja: a továbbiakban a rendezői önkontroll leghalványabb tünetei nélkül halmozhatók egymásra jobb-rosszabb, de mindenképpen összefüggéstelen, jelentés nélküli ötletek. Így aztán már az sem okoz különösebb meglepetést, amikor von Kalb egyszer csak normális tónusra vált, s közli Ferdinánddal, hogy nem is ismeri Lujzát, az egész csábítás csak hazugság. Következménye természetesen ennek sem lesz.

Az elmondottakból következően a színészi teljesítmények értékelhetetlenek, hiszen mindenki azt és úgy játszhat, amit és ahogy akar, senki sem lóghat ki sem pozitív, sem negatív értelemben a társulatból. Az általam színpadon először látott két rokonszenves fiatalnak, Szarvas Attilának és Magyar Tímeának mindenesetre szívből kívánok majd olyan előadásokat, amelyekben színészi képességeiket bizonyíthatják. Hogy a produkció teljes zsákutcába futását a rendezői koncepció hiánya vagy a koncepció érvényre nem jutása okozza-e, azt nem tudom teljes biztonsággal eldönteni. S azt is nehezen tudnám megmondani, melyik hízelgőbb Ádám Tamásra nézve.

Ám mindennek ellenére az Ármány és szerelem előadásának a recepció szempontjából van egy vitathatatlan erénye: ha egy produkcióban minden megtörténhet, akkor semmi nem számítható ki előre. A néző tehát eleinte még reménykedik, próbálja a cserepeket összerakni, majd rájön ugyan, hogy mindhiába, s gyakran bosszankodik a sokadik illogikus, sehová sem vezető ötleten, de legalább többnyire nem unatkozik. Hogy ez mekkora erény tud lenni, azt valószínűleg az értheti meg teljes drámaiságában, aki néhány nappal korábban végigülte a veszprémi Petőfi Színház Diderot, a libertinus című előadását - ugyanott, nagyjából ugyanabban az időtartamban.

A szerző, Éric-Emmanuel Schmitt számomra az utóbbi idők nagy színházi rejtélyei közé tartozik. A nálunk bemutatott művei alapján a közepesnél is gyengébb bulvárszerző darabjaiban színházaink megfejthetetlen okokból sorozatban látják (és sorozatban nem láttatják meg) a nagy lehetőséget. Nem egészen egy év alatt a harmadik Schmitt-bemutatón vagyunk túl, s ha a Tivoli Színház Frédérickje után nekem valaki azt mondja, hogy mű és előadás színvonalára majd nosztalgikusan fogok visszaemlékezni, minden bizonnyal furcsán nézek rá. A Frédérick erősen középszerű szöveg ugyan, de ha címszerepét formátumos színész kedvvel és vehemenciával (s nem menedzsere késztetésére) játssza, elképzelhető a sikeres előadás. A másodikként bemutatott Hotel Tranzitból viszont nincs az a színészzseni, aki bármit is ki tudna hozni; a csaknem dilettáns szöveggel vélhetően egyet lehet tenni: nem előadni. A Diderot határeset: igen gyenge, lapos, konyhafilozófiára épülő szöveg, de azért érvényesül benne szerkezeti logika és pszichológiai koherencia, rendezői invenció és színészi erő esetén előadható, bár a fáradságot aligha éri meg. (Sokatmondó tény, hogy az alapműből készült, nálunk A vágy forradalma címmel vetített filmben az alkotók jelentősen felduzzasztották a cselekményt, új, a korábbinál jóval érdekesebb szereplőket írtak a történetbe, s így sikerült egy átlagosan fogyasztható filmet fabrikálni a darabból.)

A cselekmény magja röviden összefoglalható: Diderot-nak meg kell írnia az Enciklopédia "morál" szócikkét, amely azonban a filozófus magánéleti konfliktusainak függvényében alakul, s ezek feloldhatatlansága folytán végül nem íródik meg. A "magasztos elveidet gyakorlati tapasztalataid változtatják meg" tanulsága (amit az imént bátorkodtam konyhafilozófiának nevezni) nagyjából a mű központi mondandójának nevezhető - ezenkívül csupán néhány lírainak szánt szóvirágra és szellemesnek vélt bölcselkedésre futja a szerzőtől (franciául ugyan kétségkívül jobban hangozhatnak, mint magyarul, ám ez aligha tekinthető mentségnek).

Talán valami eredeti stílusbravúr tehetné valóban élővé a szöveget, ennek híján esetleg a felszabadult, a drámát komolyan nem vevő, ha kell, pimasz játékosság érhetne el némi hatást. Az a mód azonban, ahogyan a vendégrendező, László Sándor nyúl a szöveghez, valószínűleg a lehető legrosszabb megközelítés. Mintha komolyan venné a mű rendkívül lapos, közhelyes mondandóját, ám a formát (a középszerű bulvárok által szükségszerűen indukált pszichológiai realista színjátékot) erre nem tartaná alkalmasnak. Így aztán minden jelenet, minden szerepformálás (sőt: csaknem minden szó, minden mozdulat) erősen stilizált. A dialógusok mesterkéltségét csak kiemeli a mesterkélt színészi hangsúly, a természet- és értelemellenes hanglejtés, a giccses világítás. Ráadásul a Perlaki Róbert által tervezett tér a stúdió picinyke színpadán túlzsúfoltnak tűnik, gátolja az amúgy is kimért színészi mozgást, így gyakran szinte elviselhetetlenül statikussá válik az előadás. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kevés mozgás eleve kizárja az intenzív szerepformálást, ám ha ez a szövegmondás képtelen monotóniájával párosul, csaknem kibírhatatlanná tudja tenni a produkciót. Ebben az előadásban minden kiszámítható, meglepetés garantáltan nem éri a közönséget (miként intellektuális, érzelmi vagy érzéki hatás sem), így a több mint kétórás játékidő alatt fullasztó unalom telepszik a nézőtérre.

A színészi játék itt is értékelhetetlen, mivel a rendező által előírt modor rátelepszik valamennyi szerepformálásra. Ha pedig abból indulok ki, hogy Bregyán Pétert és Bajcsay Máriát hányszor láttam lényegesen jobbnak ennél (hogy egészen pontos legyek: minden alkalommal, amikor színen láttam őket), nem is lenne sportszerű az eddig még keveset látott fiatal színészek teljesítményét elemezni. Hogy az általam jelentős színházi egyéniségként megismert László Sándorral mi történt, azt még csak találgatni sem tudom. Nem szívesen írom le, de tény: ha valaki példát kérne tőlem a rossz értelemben vett művészkedésre, habozás nélkül erre az előadásra küldeném. Igaz, immár Veszprémig kellene utaznia. A Thália stúdiója pedig a jövőre esedékes újabb fesztiválig remélhetőleg megszabadul az átoktól.

Urbán Balázs