- Amikor elkezdtem készülni erre a beszélgetésre, bevallom, nem foglalkoztatott, pontosan hány éves is a beszélgetõpartnerem. Azután mire többszöri próbálkozás után november végére sikerült megfelelõ idõpontot találnunk, kiderült, idõközben éppen betöltötte az 50-et. Fontos ez a szám? Egyáltalán: foglalkoztatja az életkora?
- Az 50-es szám - egy fél évszázad! - mindenképpen elgondolkodtató. Eszembe jutott például olyasmi, hogy vajon volna-e még időm visszafizetni, ha tíz évre szóló kölcsönt vennék fel... Ha az ember a korára gondol, könnyen elszomorodik. Mostanában elég korán halnak meg a színészek... Hála istennek, sem fizikailag, sem szellemileg nem érzem magam 50-esnek - volt, hogy egy nap kétszer is eljátszottam a Keant anélkül, hogy utána kiskanállal kapartak volna össze -; ezt az állapotomat most már tudatosan is óvni szeretném.
De elsősorban nem is az életkor, hanem az idő előre haladtával felhalmozódó tapasztalatok és a belőlük leszűrődő következtetések az igazán fontosak. Ahogy teltek az évek, rájöttem: muszáj alaposan átgondolni, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Egyre kevésbé mindegy, hogy mit vállalok el, és mennyit; nem szabad olyan munkákra energiát fecsérelni, amelyek nekem már nem jelentenek igazi feladatot. A kor valahogy "védetté" is teszi az embert: úgy érzi, most már megengedheti magának, hogy ne szolgáltassa ki magát senkinek, még akkor sem, ha azt történetesen jól megfizetik. Nem vagyok hajlandó például úgy elvállalni egy munkát, ha egy rendezőasszisztens, mint éppen tegnap is, azzal keres meg, hogy eljátszanék-e egy mellékszerepet valamilyen külföldi rendező valamilyen munkájában valamikor a közeljövőben, most csinál rólam egy-két fotót, aztán majd esetleg jelentkezik, attól függően, hogy milyen döntés született. Azt válaszoltam: nem, köszönöm; de a hölgy egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ilyen jó anyagi kilátásokkal tényleg képes vagyok nemet mondani, és határozottabban is el kellett ismételnem: higgye már el, nem érdekel, és legyen szíves, menjen el. Nem fogok elvállalni olyasvalamit, amiről nem tudom előre, hogy örömömet találom benne! Ezért nem fogadom el például a talk-show-k meghívásait sem; szó sincs arról, hogy lenézném őket, csak tudom, hogy én nem érezném jól magam abban a helyzetben.
- Lénárd Sándorról most elkészült dokumentumfilmjében feltűnően sok szó esik az elmúlásról; ebben, gondolom, a saját maga haláltól való szorongása is tükröződik.
|
- Amikor telefonon beszéltünk, mondta, hogy aznap éppen lelazulós napja van. Aztán a Lénárd-filmben is előjött: milyen érdekes tud lenni egy nap, amikor nem történik semmi. Mármint semmi "nagy" dolog. Hogyan telik egy ilyen napja?
- Lehetőleg ki sem mozdulok otthonról. Zenét hallgatok, a föltöltődésnek ez a legfontosabb forrása számomra. Hagyom, hogy csak úgy maguktól történjenek a dolgok. Elég jópofa lakásom van egy sarokház tetőterében, kétoldalt ablakokkal. Nézem a háztetőket, a napsütést vagy éppen az esőt - és a fényeket a lakásban: káprázatos hangulatokat teremtenek, pillanatonként változnak a színek, átfestik a falakat és a bútorokat; az egész olyan, mint egy film. Aztán foglalkozom a növényeimmel is; sok van, és némelyiken már meglátszik, hogy nincs elég időm gondoskodni róluk. Közben esetleg a lábamra esik egy könyv a polcról, ahová legutóbb nagy rendetlenül föltettem, és azt kezdem el forgatni.
És igyekszem magam megkímélni attól, hogy ez a nyugalmas hangulat elromoljék. Nem veszem fel a telefont, nem nyitok ajtót... Mensáros Laci bácsi jut eszembe, aki kiírta az ajtajára: "Vigyázat, a gazda harap!" Annál rosszabb tényleg nincs, mint amikor végre sikerül lelazulni, vagy éppen ellenkezőleg, elmélyülni a munkában, esetleg több órányi küszködés után éppen megszületik valami felismerés az adott szereppel kapcsolatban - és akkor belecsörög a telefon, vagy jön a postás.
- Az elmélyülés fontosságát említi. Eddig mintegy 70 színpadi szerepet játszott el, számtalanszor állt a pódiumon, tévé- és filmszerepeket vállalt - lehet-e ennyi munkát mindig elmélyülten végezni?
- Jézus Mária, megszámolta a szerepeimet? Nem is gondoltam, hogy ilyen sok van! Persze hogy nem mindegyik munka volt egyformán mély. Korábban sok mindent elvállaltam, amit talán nem kellett volna, és sok mindent muszáj is volt elvállalnom, amit pedig nem szerettem volna. De elmélyülés alatt nem azt értem, hogy feltétlenül hónapokra van szükség egy-egy szerephez, hanem azt, hogy az adott feladatra nagyon oda kell figyelni, és ha a rendezőtől elég erős alapokat kapott az ember, lehet, hogy néhány nap is elég ahhoz, hogy megszülessen a szerep. Régebben halogatósabb voltam, de mostanában már nem szeretem sokáig megoldatlanul hagyni a feladatokat; már a munka elején igyekszem meghatározni, mit akarok kezdeni a szereppel, miért és hogyan. Persze, néha az is nagyon izgalmas volna, ha másfél évig lehetne próbálni valamit, ahogy például egy-két orosz társulat teszi - legutóbb a Borisz Godunovnál éreztem azt, hogy szívesen folytatnám tovább a próbaidőszakot, és bőven lenne még mit csinálnom -, de azért általában a hat-hét hetet elégnek találom.
A túlhajtottság ellen azzal próbálok védekezni, hogy egy-egy zsúfoltabb időszak után egy darabig nem vállalok új szerepeket. Most éppen egy olyan időszak után vagyok, amiről magam sem tudom, hogyan sikerült átvészelnem. Tavaly nagyon sokat próbáltuk a Mi újság, múlt század?-ot, és emellett is igyekeztem segíteni Mácsai Palinak, akihez szoros szakmai-emberi barátság fűz, hogy sikerrel indíthassa be a Madách Kamara új korszakát (ami elég nehéz feladat volt számomra, mert eddig soha nem foglalkoztam a társulatépítés színpadon kívüli feladataival, és nem érdekeltek az ezzel járó küzdelmek; sőt, nem is vagyok az a fajta társasági ember, aki szeret hosszasan a társalgóban időzni). Közben elkezdtem próbálni az Oidipuszt Veszprémben, a Tháliában játszottam tovább a Keant, a Vígben Krogstadot a Nórában, tanítottam a főiskolán, filmet forgattam; de máris jött egymás után a Jelenetek egy kivégzésből, A mi erdőnk alján a növendékeimmel, és elkezdtük próbálni a Borisz Godunovot. Nagyon jól összejöttek a dolgaim ebben a rendkívül sűrű időszakban, fontos és jó előadásokban lehettem benne, feltétlenül volt értelme tehát végigcsinálni - de tudom, hogy most egy kis időre meg kell állni. Egészen tavaszig nem is vállaltam semmit. Amíg a többiek próbálnak, én a hóesést szeretném bámulni az ablakomból.
- Egy régebbi interjúban azt mondta, hogy tudja: nem ás le minden szerepében elég mélyre. Önkritikus megállapítás volt-e ez, vagy a rendezőknek, előadásoknak címzett kritika?
- Mind a kettő. Ami engem illet, sokszor lustaságból vagy gyávaságból hajlamos vagyok rá, hogy egy bizonyos ponton ne lépjek túl. Húsz évvel ezelőtt, rögtön azután, hogy meghalt az édesanyám, eljátszottam Orint az Amerikai Elektrában, ahol Ruttkai Éva volt az anyám. Ott és akkor sok mindent őszintén el tudtam mondani az anya-fiú kapcsolatról, kijátszottam magamból a fájdalmat. És akkor eltelik tizenöt év, és újra O’Neill, a Boldogtalan hold, ugyancsak Horvai István rendezésében, hasonló kérdésekkel - és én nem akartam újra ugyanazokról a dolgokról beszélni, nem voltam elég erős ahhoz, hogy annyi év után még egyszer felbolygassam magamban a már leülepedett érzéseket... Ami viszont a rendezőket vagy az előadásokat illeti, meg kell mondanom - akkor is, ha ezzel ellenszenves leszek sokaknak -, hogy rájöttem: nem feltétlenül érdemli meg minden produkció, hogy az ember belehaljon. Amíg társulatnál van valaki, nem válogathat az előadások és a szerepek között. Csináljon meg mindent a tőle telhető legtisztességesebb szakmai színvonalon, ha már egyszer rábízták a feladatot, de legyen tisztában azzal, hogy mi mit ér meg, mibe kell és mibe nem szabad belepusztulni.
- Az előbb említette, hogy nem él intenzív "társulati életet". Mégis több olyan díjat kapott már, ami a kollégák szeretetéről is árulkodik. Ezek szerint elfogadják ilyennek, amilyen; kedvelik akkor is, ha félrevonul.
- Azt hiszem, valóban nem attól szeretnek valakit, hogy reggeltől estig a társalgóban üldögél, és mindenkivel kedélyesen cseveg. A kollégáim sokszor mulatnak rajtam egy-egy bankett után: a legelején még láttak, de mire térültek-fordultak, már nem voltam sehol. Általában nem tudok mit kezdeni az ilyen ünneplős helyzetekkel. Pedig van egy másik énem, amit nagyon szeretnek, de az csak ritkán jön elő belőlem. A Vígszínházban volt olyan, hogy eljátszottam az udvari bolond szerepét; nevetgéltek, hogy nahát, milyen jópofa a Laci, amikor így viccelődik - közben én egyáltalán nem vicceltem, én az igazat mondtam.
Ezeket a díjakat pedig kimondatlanul is mindig egy-egy frissen eljátszott szerep hatására szavazzák meg valakinek. A Ruttkai-gyűrűt például a Vígszínházban a Madárijesztőre kaptam, annak ellenére, hogy az azt megelőző években éppen nemigen szerettek. Az Óz után viszont mindenki megkedvelt a jegyszedőktől a kollégákig. Elsősorban a szerepet szerették meg, és azon keresztül aztán engem is. De a Madárijesztőbe bele is raktam annyit a személyiségemből - a szívemet, az infantilizmusomat -, mint amennyit egy nagy drámai szerepben tudnék magamból megmutatni.
- Ha társaságban nem is, magában azért tud örülni?
- Persze. Nem vagyok sem besavanyodott, sem magányos. Sőt, kifejezetten szeretek élni; enni, inni, utazni, fontosak az emberi kapcsolatok, a szerelem, a szakmám... Csak szeretem az élményeket egyedül feldolgozni. Tudom, hogy ez rossz tulajdonságom, de nagyobb társaságban képtelen vagyok jól érezni magam; míg két-három emberrel szívesen vagyok együtt. Hihetetlenül jól esett a múlt héten a kollégák titokban megszervezett születésnapi ünneplése, de valahogy mégsem tudtam mit kezdeni az élménnyel. Máskor másfél óra alatt leperegnek előttem az este eseményei - látom magam, mint egy filmben: pontosan tudom, hol hibáztam az előadásban, hol hagytam ki akár csak egy szót is -, kilazulok, és ezzel vége a napnak. Aznap hazamentem, és hajnalig nem tudtam elaludni.
- Szeretném, ha a jelenből - néhány kérdés erejéig - visszakanyarodnánk a múltba. Egyszer elmesélte, hogy gyerekkorában imádott moziba járni, gimnazista korában pedig már fellépett a Pinceszínházban. A filmek csábították a színészet felé?
- Nem, vagy csak nagyon közvetett módon. Ha csak tehettem, beültem valamelyik közeli moziba - a Kismotor- és Gépgyár Állami Vállalat szobácskányi vetítőtermébe vagy a Haladás moziba, később már a Bartókba is -, nagyon vonzottak a klasszikus, nagy alkotások, az Eizenstein- és Bondarcsuk-rendezések, az operafilmek, de arra akkor még sokáig nem gondoltam, hogy a színjátszáshoz, filmezéshez egyszer majd nekem is közöm lehet. Ez még csak ösztönös rajongás volt, a szokásos gyerekjátékokkal együtt: megnéztem vagy hússzor a Liliomfit, az összes szerepet betéve tudtam, és utána az udvarban a gyerekeknek eljátszottam az egész filmet.
A másik fontos élményem az opera műfajához kötődik. Az iskolában Sass tanár úrtól (Szilvi édesapjától) néhány forintért lehetett operajegyet venni, és akkor már csak a kíséretemet kellett megszervezni, mert még olyan kicsi voltam, hogy a szüleim nem engedtek el egyedül a Belvárosba. Amikor a padláson régi Színházi Életeket, Film, Színház, Muzsikákat találtam, és elkezdtem belőlük képeket gyűjteni, érdekes módon nem a prózai előadásokét, hanem az operákét vágtam ki és ragasztottam be egy füzetbe. Még ma is emlékszem Székely Mihály, Delly Rózsi szuggesztív képeire; jeleneteiknek a fotókon is történetük volt, látszott, hogy milyen plasztikusan játszanak, míg a prózai színészek képei mindig valahogy beállítottaknak, üreseknek tűntek.
Az operával és a mozival is - először ösztönösen, később tudatosan - pótolni szerettem volna mindazt, amit a családomból nem hozhattam magammal, hiszen apám asztalos volt, öten voltunk testvérek, nem éltünk könnyen, kultúrára nemigen futotta.
Valahonnan innen származik a "klasszikus beállítottságú" színészi ízlésem is (bár mostanában már próbálok elszakadni tőle). A Jégmezők lovagjánál izgalmasabb alkotást ma sem tudok elképzelni! Egy életre belém ivódtak a filmeken látott arcok, szakállak, mozdulatok. Az operajátszásban lebilincselt a zene meghatározta precizitás. Tulajdonképpen mind a mai napig az operán keresztüli színészet érdekel, ahol minden megszólalásnak, mozdulatnak pontos, zeneileg kiszámított helye van, és a részletek egységes képpé állnak össze. Nem véletlen, hogy Ruszt József rituális színházához kezdtem vonzódni! De már elejétől fogva a ritmusból kiindulva, az áriák, kettősök, nagyjelenetek váltakozásán keresztül próbáltam felépíteni a szerepeimet. Emlékszem, hogy a Rimbaud-esten, amikor technikailag még elég fölkészületlen voltam, majd szétpattant a tüdőm, mégsem mertem levegőt venni ott, ahol tudtam, hogy zeneileg megszakítaná a szöveg ívét.
- De hogyan került már tizenöt évesen a Pinceszínház társulatába, ha, mint mondta, nem a korábbi nézői élményei vitték oda?
- A gimnáziumban Moličre Kényeskedőkjének bemutatását tervezték, és mondták, hogy valami szolgát kell benne játszanom. Na, gondoltam, jól kiszúrnak velem, rám sóznak egy mellékszerepet. Aztán kiderült, hogy az egyik főszerepről van szó! Lelkesedésemben rögtön megtanultam Illyés nehézkes fordítását; utcán, villamoson, mindenhol ezt memorizáltam. Az előadásnak nagy sikere lett, a tanári kar is megtapsolt; volt olyan, aki elárulta, hogy meg akart buktatni, de most, hogy látja, milyen tehetséges színész vagyok, mégis átenged. "Jé, ekkora hatással van az emberekre, amit a színpadon csinálok? - gondoltam. - Ráadásul én is mennyire élvezem a játékot!" És eldöntöttem: ha ez így van, akkor ezt kell csinálnom. Rögtön elmondtam a dolgot apámnak, aki asztalosnak szánt engem is, mint a bátyáimat. És a szüleim hihetetlen intelligenciával - ami nem pszichológiakönyvek és nevelési tanácsadók tanulmányozását jelentette, hanem ösztönt, odafigyelést és szeretetet - vállalták és segítették ezt az elhatározásomat, és soha nem hánytorgatták fel később sem, amikor nehézségeim voltak a gimnáziumban vagy utána a pályámon.
Úgy adódott, hogy nem sokkal a gimnáziumi siker után megláttam egy újsághirdetést, hogy a Pinceszínház fiatalokat keres tizenhat éves kortól. Egy évvel öregebbnek hazudva magam jelentkeztem, és a meghallgatáson elmondtam Szimonov Várj reám! című versét. Gondolom, elég nevetséges lehetett a produkció egy tizennégy évesnek sem kinéző kamasztól - de felvettek, és rögtön rám osztották Swartzot a Liliomfiban, amiből jól sikerült bemutatkozás lett (annál is inkább, hiszen a szöveget már régen fújtam kívülről), aztán később más szerepeket is kaptam. A Pinceszínházban megismerkedtem mindenféle érdekes emberekkel, tőlük hallottam először az izmusokról, az avantgárdról, az abszurdról. A magyarországi kulturális élet is éppen ebben az időben kezdett kifelé nyitni, megjelent a Beckett-kötet, megindult a Világszínház című sorozat. Egyszeriben kitágult előttem a világ. Kit érdekelt, hogy a gimnáziumban folyton ki akarnak rúgni, mert nem tanulok! A színház érdekelt egyedül. Első jelentkezésre fel is vettek a Színművészetire, s innen már - Várkonyi Zoltán révén - egyenes út vezetett a Vígszínházba.
- Amelynek azután több mint két évtizedig tagja volt, s ahol eleinte elsősorban a lázadó kamasz szerepkörében lépett fel, a későbbiekben főként - modern kori érzékenységgel felruházott, mai gesztusokkal jellemzett - hercegeket, királyokat alakított. Majd lassanként fogyatkozni kezdtek a jelentős szerepek. A színház túl sokáig tartott ugyanarra igényt a színészetéből? Vagy magának nem sikerült megmutatnia, hogy a korábbiakon kívül még mi mindenre alkalmas?
- Az embert eleinte az ösztönei viszik; jött az Equus, a Rimbaud-est, az Amadeus - sikerem volt. Közben folyamatosan játszottam régi és újabb klasszikusokat is a színpadon és a tévében. Eleinte mintha ezekkel is minden rendben lett volna, aztán a kritikusok egyszer csak észrevették, hogy nem jó, amit csinálok: ismétlem magam a szerepeimben, nem tudok beszélni... Főleg a II. Richárd és a tévében eljátszott Hamlet után szaporodtak el ezek a vélemények. Voltak, akik kifejezetten megalázóan megtámadtak - megérezték, hogy elbizonytalanodtam. A hétköznapi életben is így van ez: míg valaki sikeres vagy boldog, mert szerelmes, minden a kezére játszik. Ha viszont elbizonytalanodik, az emberek megérzik rajta, hogy sebezhető, és könnyebben belekötnek. A II. Richárd szerintem szép volt, azt gondolom, nagyon rossz azért én sem voltam benne, de tény, hogy rengeteg technikai hibát elkövettem. Ezenkívül olyan légkör vett körül - és ezt elsősorban magamnak köszönhettem -, amiben nem tudtam felszabadultan dolgozni. Akkor voltam túl a Wagner-filmen, megcsillant előttem a nemzetközi filmes karrier lehetősége - beképzelt lettem, nem szerettek, és én éreztem ezt. Nem bíztam magamban, és nem is tudtam feldolgozni a velem történteket. Gyenge voltam: inni kezdtem. Amikor megtörtént, hogy a Richárdban a nyílt színen leszúrtak, bármennyire is a véletlen műve volt a baleset, intő jelként értékeltem, hogy nem szabad így folytatnom a dolgaimat.
A 80-as évek közepére tényleg kifáradt a Vígszínházzal való kapcsolatom. Kapás Dezsővel még kísérleteztünk egy darabig, hogy találjunk nekem való szerepeket, de ezek a kísérletek sem sikerültek eléggé, aztán pár év múlva meghalt Dezső... Ebből a közel tíz éves periódusból talán csak két szerep volt igazán jelentős: Andersen a Szikora János rendezte A földigiliszták életéből című darabban és a Bölcs Náthán Ruszt József meghívására az akkor induló zalaegerszegi színházban. Most már tudom, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, és elfogadnom Ruszt ajánlatát, hogy szerződjek Zalaegerszegre - de akkor el sem tudtam képzelni, hogy eljöjjek a Vígszínháztól, ahol Kapás Dezsőn kívül is olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Páger Antal, Tomanek Nándor...!
A színészi újjászületésemet Marlowe II. Edwardjától számítom. Ez volt a Ruszt Józseffel való rendszeres együttműködésem kezdete, amely több évig tartott a Budapesti Kamaraszínházban, majd néhány év pihenő után Veszprémben folytatódott. Későn érő típus vagyok, ez vitathatatlan, de az utóbbi években már sokkal tudatosabban alakítom a pályámat.
- Ennek köszönhető, hogy végre negatív hősöket is játszott, Jagót vagy a dózsét a Jelenetek egy kivégzésből című darabban? Meg az, hogy görög drámák főszerepeit alakította - Philoktétészt, Oidipuszt -, amelyek eddig szintén elkerülték?
- A negatív szerepeket nem gondolom különösebb váltásnak, hiszen a királyok többsége, akiket játszottam, szintén elég ellentmondásos karakter volt; gyenge jellemű szerencsétlen emberek, akik gyilkolnak, elbuknak - úgy látszik, ez az én színpadi világom... Az úgynevezett negatív szerepek számomra semmiben nem különböznek ezektől; mindegyikükben ugyanúgy az azonosulási pontokat keresem, és eszembe sem jut, hogy például dózseként rosszat cselekszem; nekem az a feladatom, hogy megértsem, mit miért csinál. Hiszen Hitlert is anya szülte, és biztos nagyon helyes kisbaba volt... Az a folyamat a legérdekesebb, amikor az ember megpróbálja megfejteni, mi lakozhat valakiben, hogyan alakulnak a döntései. Igazán okos úgysem lehetek, hiszen az én lelkem nyilván másképp működik, de arra azért van esélyem, hogy a szövegben leírtakon keresztül megközelítsem a figura valódi lényét.
Szophoklész viszont tényleg váltást és hihetetlenül nagy élményt jelentett. Gondolatvilága, nyelve felfoghatatlanul gazdag! És bár ennek a gazdagságnak a töredékét sem lehet eljátszani, jó tudni, hogy mi minden van még a mondatok mögött! Fantasztikus, hogy a szavak milyen finomságok megkülönböztetésére képesek: más szó áll a lépés jelentésében, ha homok, víz vagy szikla van az ember talpa alatt. Beleborzongtam, milyen kevés is az, amit ebből a mi fülünk felfoghat. Az Oidipusz - Ruszt rendezésében a két Oidipusz-dráma egy este - valami olyasmi, mintha valaki végigjátszaná Bach Máté-passióját. Nagyszerű gondolat volt a két darabot egy egészként kezelni; soha nem is értettem, hogy lehet azzal vége a történetnek, hogy ez a szerencsétlen megvakítja magát valami olyasmiért, amiről valójában nem is tehet. Így viszont hatalmas íve lett a műnek. Amikor elkezdődött az előadás, soha nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e végigcsinálni lelkileg, szellemileg, fizikailag. Szinte követni sem mindig tudtam az egymás után sorakozó jeleneteket - és egyszer csak vége volt, jé, hát mégis sikerült megcsinálnom.
- Egymástól elég különböző stílusú rendezők határozták meg a pályáját; beszélgetésünkben már szó is esett mindegyikükről: Kapás Dezső, Ruszt József és a legutóbbi időkben Mácsai Pál. Úgy tűnik, minden esetben hosszabb ismerkedési folyamat után választották egymást.
- Dezső a főiskolától kezdve egyengette a pályámat, sokat és nagyon jól dolgoztunk együtt a Vígszínházban. Amikor meghalt, hamarosan egymásra találtunk Jóskával (aminek több évvel azelőttről valóban volt már előzménye). Mácsai Palival úgy kezdődött a szorosabb kapcsolat - szintén egy korábbi közös munka, a Love Letters nyomán -, hogy elvittem hozzá a Keant, és megkérdeztem: ne csináljunk belőle előadást? És csináltunk, a magunk kedvére. Nem gondoltuk, hogy ilyen nagy szakmai és közönségsiker lesz belőle.
Nagyon jól tudtunk együttműködni; Pali pontosan érezte, ha valahol valamit meg akartam spórolni magamnak. Ebben Rusztra hasonlít, aki, ha azt látja, hogy lusta vagyok, olyan instrukciókat tud adni, hogy még így tíz év után is tele lesz a nadrágom az ijedtségtől. A monodrámánál éppen olyan fontos, hogy az ember ne legyen magára hagyatva, mint a többszereplős produkcióknál; kell, hogy valaki megadja az előadás gondolati vázát, amibe, mint kaptárba a mézet, belerakosgathatom a saját ötleteimet. Legalább annyira Pali érdeme, mint az enyém, hogy a szerepben nagyon őszintén sikerült beszélnem az utóbbi két-három évemről; talán nekem ez a legfontosabb az előadásban. Meg az az alaphelyzet, hogy én, Kean, a színész, be akarom bizonyítani, hogy nem igaz, hogy egy mocsok, szemét, aljas rohadék vagyok, hiszen én zseni vagyok - miközben igenis egy mocsok, szemét, aljas rohadék vagyok, aki mellesleg zseni.
És Mácsai mellett a Madách Kamarában máris itt van Kovalik Balázs, akivel ugyan először dolgoztunk együtt a Borisz Godunovban, de biztos, hogy lesz még közös folytatás. Nagyon élveztem a vele való próbákat, tetszett, hogy ha valamit kért, elmondta, miért kéri. Annyira koncentrálnom kellett a próbák alatt, hogy eleinte minden alkalommal megfájdult a fejem. Különös volt: mindvégig "belül" voltam a figurán, pedig máskor, amikor kialakul bennem egy szerep, elkezdem magam kívülről, a nézőtér felől figyelni. Jó lett volna még dolgozni rajta; nagyon bensőséges hangulatúak voltak a próbák. És mindig külön élmény gyerekkel együtt játszani - legutóbb Sopsits Árpád Torzók című filmjében volt erre módom -, mellettük nem lehet "színészkedni". Leleplezik, ha hazudok.
Mindig is személyiségekhez kötődtem, és soha nem társulatokhoz. És ezek között a rendezőszemélyiségek között nincs akkora különbség, mint az előadásaik alapján esetleg gondolni lehet. Mindegyikük kiváló színészpedagógus, tudatos, igényes művész. Kapásnak és Rusztnak azonosak a gyökerei: Nádasdynál osztálytársak voltak a főiskolán. Sokszor, amikor Jóska ad instrukciót, egy az egyben olyan, mintha Dezsőt hallanám. Más irányba indultak, ez kétségtelen, és Dezső rendezőnek valószínűleg kevésbé lett jelentős, mint pedagógusnak, bár nagy sikerei voltak neki is, és aztán váltani is akart, csak talán már túl későn.
Mérhetetlenül fontos, hogy a rendező határozottan és precízen lerakja az előadás alapjait, és én hinni tudjak benne, hogy az úgy van jól. Ruszt Jóskával való munkakapcsolatomban ez egészen fantasztikusan működik. Ettől érzem magam biztonságban. Száz kilométer vezetés után, délután háromkor, negyven fokban is ugyanúgy tudom eljátszani az Oidipuszt, mint máskor, ideálisabb körülmények között. De azt is megtanultam Ruszttól, hogy az alapok lerakásával még egyáltalán nincs befejezve a munka; ettől kezdve a színészre van bízva, hogy a továbbiakban mit kezd a szereppel. (Ha semmit, üres forma marad az egész.)
- Biztos vagyok benne, hogy nemcsak mestereitől, hanem főiskolai tanítványaitól is sokat tanul.
- Igen, mindenekelőtt a másokra való odafigyelést. Körülbelül tíz év kellett ahhoz, hogy úgy érezhessem: most már megtanultam a másik ember fejével is gondolkodni. A múltkor egy banketten az egyik vezető színház jeles színésznője megkérdezte tőlem, még mindig haragszom-e rá, hogy annak idején nem csinált meg nekem valamit az órán. Először nem is értettem, miért kérdezi, aztán rájöttem: elmulasztottam a megfelelő pillanatban világossá tenni, hogy nincs harag. Akkor észre sem vettem, hogy feszültség keletkezett. Ilyet nem lehet csinálni. Főleg, ha közben azt várom el tőlük, hogy meghallgassanak, és fogadják el a véleményemet.
Bár színpadi beszédet tanítok - Vámos tanár úr ötlete volt, hogy a rossz beszédemmel való tudatos küzdelem után inkább én tanítsak beszédet, mint egy született szépen beszélő -, a tárgyat nem tudom elválasztani a színészmesterségtől. A leglényegesebb, amit adni szeretnék a növendékeknek, hogy munkára, igényességre szoktatom őket. Arra, hogy soha ne nyugodjanak bele az első, kézenfekvőnek látszó megoldásba. Meg vagyok győződve róla, hogy a magyar színészet elmaradottságában nagy szerepe van a technikai alulképzettségnek, a rendezők igénytelenségének és a színészek kényelmességének. Pedig a renyhe beszéd kihat a játékra is. A németeknél, oroszoknál, franciáknál nem is kérdés, hogy a szép színpadi beszéd hozzátartozik a színjátszáshoz. A főiskola négy éve nagyon kevés; ha az ember megelégszik annyival, amit onnan hoz, hamar végére ér a tartalékainak. Nem szabad lemondani az igényről, hogy mindig képezzük magunkat, az energiabefektetés valamikor biztosan megtérül a pályánkon.
Én annak idején úgy jöttem el a Vígszínháztól - harag nélkül, barátsággal -, hogy a továbbiakra nézve szinte minden bizonytalan volt. De nagyon akartam változtatni, és beindult az élet; jöttek a rendezők, a szerepek, a közönségsikerek, a szakmai elismerés. Sikerekkel és kudarcokkal a hátam mögött most már úgy látom: mindennek így kellett történnie... Végül is egész jól sikerült ez az ötven év.
Az interjút készítette:
Dömötör Adrienne
