A tágas fekete térben megjelenõ épület papírfehér sziluettje leginkább egy Koós Károly által tervezett templom negatív árnyának tûnik. A várbejáró boltíves kapuját a színpad mélye felé haladva falapokból kivágott, felfüggesztett, s folyton ide-oda mozgó, lovasokat jelzõ síkbábformák zárják. Fésûsen illeszkednek egymásba olykor, akár egy kézpár összekulcsolt ujjai. Rezgõ húr mély remegése tölti be a teret, majd erõs termetû fiatalasszonyok jönnek, szõnek, fonnak, táncos libbenésekkel. Kattogva dolgoznak a sors szövõszékén, miközben kisfiúk és kislányok jelennek meg, hogy nevelõjükkel, a hoppmesteri feladatokat is ellátó, derûsen fatalista Biberachhal (Kaszás Attila) kreatív ritmusjátékokat játsszanak, szûzi bevezetõül.

Már a műsorfüzet röpcédula-tipográfiával tervezett címlapján megakad a szem a cím alá mottóul kitett gyerekdalon: "Katicabogárka, menj föl az égbe, mondd meg a Jóistennek, vigye fel a hideget, hozza le a meleget." Vagyis: akik nekünk e gyászos történetet elmesélik, gyerekek, az örök ártatlanok. Ők, akik legkiszolgáltatottabbak a nagyurak szeszélyének s a hatalmasok hidegének, ők fohászkodnak a Mindenhatóhoz, s köréjük, illetve menekülő kívánságuk köré épül a most kezdődő rituálé.

Amit Szász Zsolt dramaturgként meghagyott a szövegből, az betűről betűre a darab legnemesebb részeiből lett átmentve, de annak segítségével épphogy csak el lehet mesélni a történetet. El lehet, de itt egy este legalább négyen akarják elmondani, mi is történt, vagy legalábbis négyen kívánnak erőteljesen megnyilvánulni. Ettől lesz olyan az előadás, mintha egy komplett táncjáték, egy szakadozott rítus és egy nemzeti oratórium lenne együtt a keverőasztalon egy energiadús zenekari művel, s hol az egyik, hol a másik győzne.

A megrendszabályozott költői szöveg maradványai zengenek a szertartás hullámai fölött. A legintenzívebb mesélő a koreográfus Horváth Csaba, végigtáncoltatja az eseményeket a Közép-Európa Táncszínház táncosaival, bár néha mintha csak a "vakszöveg" szintjén érvényes koreográfiát látnánk. Persze, hiszen közben színészek mondják a klasszikus sorokat, s azalatt, hogy a színpadkép föl ne boruljon, táncosok lépdelnek a fő történés által be nem lakott térben. Nem lehet eltáncolni, amit szimultán eljátszanak éppen. A játék végére azonban az a titkos meggyőződés alakulhat ki a nézőkben, hogy látnak ők még egyszer egy tánccal elmesélt Bánk-történetet Horváth Csabától, hisz bizonyíthatóan megérintette őt a dráma.

Vajda Gergely célra írott zenéje s a színlapon föltüntetett Sofia Gubaidulina és Pascal Dusapin fölhasznált muzsikája nagy hangerővel van jelen, de - mint általában a Vidnyánszky Attila által rendezett előadások egy tömbben meghagyott zenéi - nem "olvad", nem szolgál, nem idomul. Önálló, kamaszos, figyelmetlen életet él, külön hangversenyt ad az est során, amúgy gépi módon. Lehet, nem kapott elegendő instrukciót. S ha kapott, akkor sem eléggé pontos kérelmeket. Élő zenészek is vannak, a Brass in the Five zenekar kiválóan működő tagjai, s ez estén a legkarakteresebb zenei emléket hagyó cimbalmosok: Farkas Rózsa és Söregi Péter. Zenei vezető: Burget Péter.

Van aztán még egy ajzott "mesélő", Alekszandr Belozub, a kijevi díszlet- és jelmeztervező. Az előadás "össznépi" látványkevercse, intenzív, kaotikus vizualitása, a négy-öt helyről és időből idehúzott ruhák és térelemek sora elsősorban az ő lelkén szárad. Ha egy előadás jó, akkor az úgyis mindig és mindenhol történik, nem kell a történet örökkévalóságát ilyen didaktikusan szájba rágni.

Ez az előadás nagyon kevés percében jó. Pedig a főmesélő, a rendező Vidnyánszky Attila rituális anyaghasználata a Hamletet szertartássá átíró baltikumi Nekrošius célratörő és szinte az ízlelőbimbókig ható, mindent megérzékítő kifejezésvágyával vetekszik. Van citrom, s ellenpontként van gyönyörű edényekből, gyönyörű mozdulatokkal csordított méz. Van víz, van tűz - csak rend nincs. Ettől lassul le minden, mint egy kisebb computer, ha túl sok ablaka van nyitva.

Vannak színészek. Kátya Alikina fájdalmas Izidórája akkor is emlékezetes, ha szinte egy szavát sem hallani rendesen. Trill Zsolt rémisztő Ottója, Szarvas József tiszta lelkű Tiborca, Blaskó Péter robbanni készülő Peturja mind-mind érvényes felfogás, csak mintha külön előadásokból érkeztek volna. Nagy-Kálózy Eszter számomra az első élő, valóban szenvedő és valóban szerencsétlen Melinda, még akkor is, ha indokolatlan csoportos koreográfiai megoldások központi bábuvá teszik őt időnként. Kubik Anna Gertrudisa az általam látott estén nagy utat járt be a fülledt gyermekkorú, s most ura nélkül főképp stílusban elbizonytalanodott, közepes képességű, de megveszekedetten hatalommániás polgárasszony, és a rikoltozó aranypávaként megjelenő királyné között, akit végül is mint egy legyet a megbillent sótartó, agyonnyom a rádőlő trónszék háttámlája.

Fekete, magukban megálló szűrök, rövid szőrű subák rejtik az összeesküvőket. A mulatós urak katázó dala ugyanolyan mesterkélten rejtjeles, mint amilyen közhelyes az időnként felhangzó gyerekdalok túlságosan is fölmut(og)atott tisztasága. A zene néha pszichológiai lábjegyzetként szolgál, ilyenkor túlmagyaráz. Néha furcsa dialógus épül, afféle magyaros "szöveg és zene". Ez érdekes, s csak egy idő múlva válik öncélú mutatvánnyá. És van, hogy a jelenetek alatt zeneileg - régi szokás szerint - kihangosítva szólal meg a lelke valakinek. Ezzel az előadás eléri, hogy a kiválasztott szereplő rezgésszámán éljük meg a jelenetet. Ez sem érdektelen.

Amikor Bánk és Tiborc együtt falatoznak, megvillan a kés, amelyet Tiborc ad egy pillanatra Bánk kezébe. Ez fontos jel, még akkor is, ha később nem késsel történik a királyné megölése. Szimbólumkötegekből szövődik ez az előadás, mely legjobb perceiben valamifajta mágikus oratóriumként funkcionál. Az összes szereplő jelen van, s a kívánt pillanatban "fellép s lelép". Ám ebben az óriás léptékű beltéri sakkjátékban föltűnik egy alak, akinek erejével nem számol az óvatlan néző. Már megszokta, hogy jönnek-mennek, sőt, időnként táncban törnek ki a színpadra eresztettek, s akkor egyszer csak bejön egy ember. Egy alak, aki csak a legnagyobb színpadi gondolkodókhoz mérhető. Tán még Yorick koponyáját is odalátjuk a kezébe. Hamlet azonban nem szerelmes. Bánk rajongva, parázsló vággyal fordul Melindához. Káprázatos, amit László Zsolttól látunk. Ahogy elszakítja főúri magát szeretett de bepiszkoltnak hitt asszonyától, az megrendítőbb, mint bármilyen nagymonológ.

Mekkora koncentráció szükséges ehhez! László Zsolt becsukja minden pórusát, s önnön hőfokától meghatározottan játssza végig a huzatos előadást. S aki vele kapcsolatban áll, az mind-mind részesül a hév delejből. Brutális erejű dráma nő ki a földből előttünk, ha csak pillanatokra is. László Zsolt úgy süt a színpadon, mint a no-színház színészeinek legnagyobbjai.

Azt azonban hiába kérdezzük, hogy miért is kerül föl a frissen festett, félig elkészült, tarka üvegablakra, mint álmai hálójára a királyné teste. Talán csak azért, hogy az okos és érvelő világítás bemutathassa őt mint halálangyalt. A lepkeforma, bronzszínű trónussal agyonszorított királyné halála után szatírjátékba fordul át a szertartás. Megjelenik II. Endre (Sinkó László), mintha szilvalekvárfőzésre ért volna haza. Fehér szőrmepalástját térdig emelve óvja magát a kondérnyi vértől, úgy lépked asszonya hűlő teste közelébe, majd összegömbölyödve melléfekszik. Záróképek következnek. Újraindulnak a térkitöltő mozgások, s visszatérnek a párkák a páva és az oroszlán félig szőtt képeivel, s a magasba emelkedő kárpitok szövőszékeit addig görgetik, míg furcsa textilciprus képződik belőlük középen. S hogy valahogy félre ne értsük, meg is indul azonnal a fehér leples táncosok hada, körbe-körbe, az időből kisarjadt világfa körül. Hosszú-hosszú kóda zárja az előadást. Lehet, ha nem ismernénk a darabot, s idegen történetként néznénk, jobb közönség lennénk. De akkor sem értenénk, minek kínlódnak a hatalmas nejlonszőnyegekkel kétoldalt, ha végül nem kell védeni a padlót, mert nem használják a tekintélyes mennyiségű festéket. Van min merengeni hazafelé menet.

Gabnai Katalin