Krétakör Színház
Mayenburg: Paraziták
Napszínház

Az ember talán legszörnyûbb képessége, hogy olyan normákat tud a maga számára állítani, amelyeknek képtelen megfelelni. Nézhetjük ezt persze pozitívumnak is. Elzsolozsmázhatnánk az örök elégedetlenségrõl, a fausti emberrõl szóló szent szövegeket, amelyekkel a legkülönbözõbb ideológiák nevében tüntették fel az elmúlt két évszázadban valamiféle hõsi menetelésnek, elõrehaladásnak, tökéletesedésnek az emberiség történetét.

Az új undorodókat, azokat a főképp német és angol írókat, akik mostanában a kis színpadok divatos szerzői lettek, nemigen szokás ebből a perspektívából szemlélni. Talán maguk sem igazán törekszenek annak tisztázására, hogy van-e közük Johann Wolfgang Goethéhez, hogy a maguk szűkös világába zártan szenvedő, undorodó, iszonyodó figuráiknak felmenője-e az ördöggel szövetkező, az egész emberi nemet képviselő tudós alkimista. Totális undoruknak ugyanis éppen az a megkülönböztető jegye, hogy minél erőteljesebb, annál oktalanabb és céltalanabb. Nem valaminek a nevében, nem valaminek az érdekében utasítják el a környező világot, az emberi társadalmat. Éppen a haladáshoz, a fejlődéshez, az előrejutáshoz nincsen semmi közük. Egyszerűen gyűlölnek mindent és mindenkit. Nem határozható meg valamilyen szempont, ahonnan nézve visszataszító minden, és nem olvasható ki utálatukból valamilyen cél, amelynek elérése érdekében lázonganának. Undoruk tárgya maga az emberi létezés. Nem mondhatók még csak egoistáknak sem, bár első pillantásra ez lenne a legnyilvánvalóbb magyarázat arra, ahogyan bármely másik emberhez viszonyulnak, ugyanis maguktól legalább annyira iszonyodnak, mint bárki mástól. Sőt, sokszor az a benyomásunk keletkezhet, hogy elsősorban maguktól szörnyednek el, s ahogyan a hozzájuk legközelebb állókhoz viszonyulnak, az már csak ennek a kivetülése. A kegyetlenség, sőt könyörtelenség, ahogyan egymást kínozzák, nem egyéb, mint tulajdon szenvedéseik következménye. Annak folyománya, hogy elsősorban önmagukat nem bírják elviselni. És ráadásul igazi bűnbakra sem képesek lelni. Azt gyűlölik, illetve azt bántják, aki éppen kéznél van. S aki nélkül mellesleg olykor teljesen képtelenek élni. Elsősorban önmagukat nem tudják elviselni, elsősorban ők nem képesek úgy élni, ahogyan talán elviselhetőnek gondolnák. Illetve ezen is túlvannak. Elviselhető életet elgondolni is képtelenek.

MArius von Mayenburg

Marius von Mayenburg, akinek a közelmúltban két darabját is bemutatták nálunk, talán a legmarkánsabb képviselője ennek az életérzésnek. Jobb pillanataiban, erőteljesebb ötleteiben, szituációiban a túlhajtott naturalizmus, amely ennek a végletes ön- és világundornak adekvát kifejeződése, átszellemült költészetbe csap át. Az a szenvedély, amellyel például a Paraziták hősei megfogalmazzák tulajdonképpen racionálisan megfogalmazhatatlan, kifejezhetetlen iszonyatukat, amellyel egymásnak, önmaguknak és a létnek nekirontanak, a szöveget egy-egy monológban kiemeli a prózából, szinte versszerű lüktetéssel hevíti át. S éppen ez a költői hevület kelti azt a gyanút, hogy a céltalan és oktalan lázongás, a szempont és irány nélküli utálkozás mögött, valahol a mélyben mégiscsak valami megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan - mert megfogalmazva, kimondva azonnal el is utasítandó - igény, vágy, norma lappang. Ennyiben gondolom, hogy az új undorodók minden normát, kívánalmat, vágyat elutasító érzésvilága mélyén is csak a fausti örök kielégíthetetlenség munkál, az, hogy életük köszönő viszonyban sincs a normáikkal. S az, hogy éppen ezért a teljesíthetetlen, a betölthetetlen normáktól is iszonyodnak, csak végletessé, végletesen reménytelenné teszi a helyzetüket. Tulajdonképpen ebben látszanak különbözni Mayenburg hősei minden korábbi lázadótól. A lázadás is lehetetlen számukra, a lázadás ellen is lázadniuk kellene. Ezért aztán csak vegetálnak. Vagy félig öntudatlanul dühöngenek, marakodnak.

Péterffy Borbála és Bánki Gergely

A most nálunk bemutatott két darab két ellentétes szemszögből, következésképpen ellentétes műfajban ábrázolja ezt a létállapotot, ezt az életérzést. A korábbi Paraziták inkább groteszk tragédia, míg az újabb darab, az idén a Schaubühnében és a Millenáris Fogadó padlásán lényegében egyszerre bemutatott A hideg gyermek viszont inkább fekete bohózat. Ami csak azt bizonyítja, hogy ezt a végletesen reménytelen, kiúttalan életérzést is lehet kétféleképpen látni: ezt is nézhetjük alapjában megrendítőnek vagy alapjában röhejesnek. Holott természetesen csak a kétféle minőség keverési arányáról van szó. Hiszen az egyikben, a Parazitákban két házaspár és egy magányos öregember küszködik egymással és az elviselhetetlen létiszonnyal, a másikban, A hideg gyermekben meg három fiatal és egy idősebb pár teszi ugyanezt. A Paraziták modellszerűsége nyilvánvalóbb. A két lánytestvér kétféleképpen próbálja az életet, a házasságot élni. Az egyik szókimondó. A terhességgel is járó minden undorát gátlástalanul zúdítja társa fejére, aki ezt részint hasonló durva módon viszonozza, másrészt egy óriáskígyó gondozásában próbál menedékre lelni. A másik nő idillt próbál hazudni egy baleset folytán megbénult, tolókocsihoz kötött párja köré. Egyik magatartás sem segít. Sem a kibeszélés, sem az elhallgatás nem nyújt feloldozást. A kibeszéléstől sem enyhül a kín, és az elhallgatástól sem múlik el. S ráadásul a sok szenvedés egymásra is torlódik. A pszichés kínjaiba lassan belebolonduló terhes asszonyt a szamaritánus képmutatásra hajló nővére magához veszi, továbbá befurakszik életükbe a béna férfit elgázoló öreg is, aki azzal az ürüggyel, hogy lelkifurdalására keres írt, tulajdonképpen szintén egész élete értelmetlensége elől menekül. De rövidesen megérkezik a húg elhagyott párja is, aki képtelen az asszony nélkül élni, elhagyja óriáskígyóját, és a sógorék küszöbén vergődve vinnyog befogadásért. Csupa groteszk szituáció, keserűen mulatságos helyzet. A darab alaphangját mégis a fájdalom, a szenvedések fölötti szánakozás adja meg. Talán azért, mert a béna férfi a tolókocsiban mégsem csak öntudatlan elszenvedője a szituációnak, hanem értő interpretátora, éles elméjű, kegyetlen elemzője is. Az ő költői monológjai billentik inkább a tragikus, mintsem a mulatságos hangoltság felé a darabot.

A hideg gyermekből hiányzik ez a kívülről látásra, értelmezésre is képes intellektus, aki az undort valami más minőségbe emelhetné. A szereplők az egykedvűbb, beletörődőbb és a hisztérikusabb, energikusabb utálkozás skáláján mozognak. Lényegében ebből, az egymástól és a léttől való iszonyodás intenzitásának különbözőségeiből fakadnak a konfliktusok. A hideg gyermek lényeges különbsége még a Parazitákhoz képest, hogy itt ismét fölbukkannak, miképpen Mayenburg korábbi művében, a Lángarcban is, a szülők. Csak éppen kevésbé toleránsak, önteltebbek, magukba fordulóbbak. Végképp képmutatásnak tetszik minden olyan gesztusuk, hogy törődnének gyermekeikkel. Amúgy itt is két lánytestvér párválasztása a cselekmény főmotívuma. A párválasztás helyszíne pedig egy étterem női mosdója, ahol egy exhibicionista elégítené ki perverz szenvedélyét. Csakhogy az idősebb lányt megvédelmezi egy fölöttébb energikus undorodó, aki éppen facér. Leüti az exhibicionistát, majd nőül veszi a megvédelmezett nőt. Házasságuk persze szinte azonnal undorba fordul. A lány húga viszont ellenállhatatlan érdeklődést, sőt rokonszenvet kezd érezni a leküzdhetetlen szenvedélyének kiszolgáltatott férfi iránt. Ők nagyjából egymásra is találnak. A szülők egy darabig ugyan fontoskodnak gyermekeik körül - kiváltképp az atya -, hamarosan kiderül azonban, hogy egy világ körüli út, amelyen megtakarított pénzüket elverhetik az örökösök orra elől, sokkal jobban izgatja őket. Az út során azonban az apa meghal, amivel igen nagy örömet szerez asszonyának. Az eseményeket pedig végig katalizálja és kommentálja egy negyedik pár, a mosdóban verekedő férfi barátai, közülük az asszony folyvást lázong és utálkozik, a férfi viszont a babakocsiban rejtőző gyermek iránt aggódik, akiről végül kiderül, hogy játék baba. Bizonyára ő lenne a címszereplő.

Paraziták - Gazsó György és Csontos Róbert | Fotó: Tóth Anett

Mindez így elmesélve sokkal mulatságosabbnak tetszhet, mint Wulf Twiehaus naturalisztikus rendezésében. Volker Thiele szimultán díszlete végignyúlik a hosszú helyiségen, szemben az ugyancsak hosszan elnyúló nézői széksorokkal. A baloldalt ülők így alapvetően más hangsúlyú előadást látnak, mint a jobbra elhelyezkedők. És középről nézve is más lesz fontos, mint bármely oldalról. Más hallható és látható. Valójában az előadás térbeli hullámzása is elegendő ahhoz, hogy egyes jelenetek intenzitása növekedjék, másoké csökkenjen. Ráadásul az elnyúlt térben végképp nem tud érvényesülni a bohózati izgalom koncentráltsága. Érvényesülnek viszont az undor tárgyai. A biológiai végtermékek és váladékok. A jobb esetekben - darabokban - oktalan, megfoghatatlan, transzcendentális és spirituális undor itt konkrét, megfogható, látható okot kap az ember biológiai mivoltában. Ez már nemcsak a műfajt határozza meg, de le is fokozza azt, meggyöngíti. A bohózat tétje is elvész. Hogy a gyerekkocsiban egy műanyag baba rejtőzött végig, már csak utólag igazolja: valóban semminek sem volt itt igazán tétje.

Paraziták - Gazsó György | Fotó: Tóth Anett | Fotó: Tóth Anett

A Krétakör színészeivel érzésem szerint a német rendező nem találta meg a szükséges mértékű közös hullámhosszt. Főképp a Schilling Árpádhoz szorosabban kötődők játékában éreztem némi merevséget, görcsösséget. Terhes Sándor, Péterffy Borbála, Láng Annamária inkább jelzi, mintsem megvalósítja a figurát. Bánki Gergely közelebb jut a kis mozgékony, izgékony alakhoz, Rába Roland némi flegmával aggodalmaskodik a kocsiban rejlő bébiért, és ugyanígy méltatlankodik az anya közömbössége miatt. Csákányi Eszter természetesen frenetikus, amikor a férje halála fölött örvendező, felszabadult asszonyt adhatja. Sárosdi Lilla és Viola Gábor számára viszont mintha mi sem lenne természetesebb, mint e különös kapcsolat a perverz férfi és az éretlen bakfis között.

A Thália Régi Stúdiójában a Napszínház produkciójában Szakács Emese rendezte a Parazitákat. Ő is fordította a szöveget, amikor szükséges, költői szárnyalással. Minorics Krisztián elvont, jelképes teret tervezett az előadáshoz. Vastag vízvezetékcsövekből összetákolt ingatag hídféle íveli át a játékteret. Kezdetben fönt lakik Friderike és Petrik, alatta Betsi és Ringo. Oldalt egy ketrecben pedig az óriáskígyó. A látvány értelmetlenül ronda. Sterilitása azonban illik az előadás halk, feszült tónusához, amelyet különben a Ringót játszó Csontos Róbert átszellemült alakítása szab meg. A balesetben megbénult ember tisztánlátását, megszenvedett intellektuális fölényét és költészetté nemesedő szenvedélyét hozza. Neki tényleg oka van a kétségbeesésre és a könyörtelenségre. Gazsó György remekül színezi ki az öreg gázoló ravasz lelkifurdalását, amelynek ürügyén befurakszik a családba, hogy ott végül átvegye a hatalmat. Bíró Krisztina a jótékonykodásban, önfeláldozásban, kötelességtudatban menedéket kereső őszinte képmutatást, Pálfi Katalin a mániákusságig fokozódó mindent kimondást jeleníti meg, Szanitter Dávid pedig csöndesen szenvedi végig az egyre gyengülő idegzetű Petrik szerepét.

Zappe László