Az elõadás már az utcán elkezdõdik. Romos úttest és ragyás járda, hatalmas, idomtalan háztömb, amint kitüremkedik a ködbõl, sötét kapualj, mögötte kátyúk és pocsolyák az ötemeletnyi lõrésszerû ablaksor tövében, középen a fenyegetõ lépcsõházzal, amelynek fekete nyílásában mi is eltûnünk. Dohszag és szeméthalmok a folyosón, sitt a málló lépcsõfokokon. Nem, ez még nem a díszlet. Ez egy mai százéves bérház és környezete a háromszáz éves cári metropolisban. A házban elaggott otthonok, a tetõtérben néhány szobalakás. A hírhedt manzárdok.

Igen, megérkeztünk a színházba. A manzárdszínházba, Raszkolnyikov-hangulatban. Még a nézőket múlt századi ruhában, gyertyával fogadó cselédlány szívélyes invitálásakor sem világos azonnal, hogy az életből már átléptünk a színpadi térbe. Észrevétlenül változnak művé a valódi pókhálók, a falról leváló foltos tapétadarabok, a lehetetlenül csámpás nyílászárók, kopott ajtófélfák, színtelenné fakult drapériák. No és a végelgyengült székek és rugalmasságukat rég elvesztett "díványok", amelyekre fáj a lehuppanás, miután a vastag parafinrétegben pislákoló gyertyaszál fényében elbotorkál oda az a 15-20 ember, aki befér az apró helyiségbe.
Az egész valami leírhatatlan elegye a hajdani kifinomult ízlésnek (lásd a szépnek elképzelt, töredékességében is arányos, díszes eredeti mennyezetet és parkettát) és a mai lerobbantságnak, amely már elérte a kilátástalanság becketti határát.
Természetesen Dosztojevszkijt adnak itt, az ő hőseivel és gondolataival lehet elérni a műalkotás tökéletes összeolvadását a valósággal. Ljudmila Martinova rendező fixa ideája ez, hogy ily módon egyesítse Sztanyiszlavszkijt Grotowskival, "a nyílt lelket a nyílt formával", amikor a közvetlen színészi átélést a "keretes színpadról" átviszi az életbe, a mai mindennapokba, a közönséggel való legszorosabb kapcsolatban. Ez a klasszikus hármas egység továbbfejlesztése, a történelmi tér-idő-cselekmény átnövése a mába anélkül, hogy a történetiség eltűnne belőle. (Természetesen ezt csak olyan szerzőkkel lehet megcsinálni, akiknek hajdan modern darabjainak díszleteit, külsőségeit különösebb nehézség nélkül meg lehet találni a mai valóságban is, tehát Csehovig, Dosztojevszkijig, maximum Osztrovszkijig lehet visszamenni.)
Antiszínház? Igen, az. De eleven és húsba vágó.
A szentpétervári Klasszikus Színház éppen ötszázadszor viszi végbe ezt a csodát A nevetséges ember című produkciójával, ami nem más, mint a Dosztojevszkij Egy nevetséges ember álma című elbeszéléséből született monodráma. A ládából kikecmergő kisember beszéli ki szorongó álmát a világról, életéről, csalódásairól nekünk és az Istennek - felugorva az asztalra is, hogy az Úr jobban hallja. Szelíd tragikomikum, bensőséges otthonosság fog egybe minket vele. Belülről jön, belőlünk.
Leonyid Mozgovoj az a színész, aki úgy tud emlékezetes, mély nyomot hagyni a nézőben, hogy valójában nincsenek erős, különleges egyéni jellegzetességei. (Nem véletlen, hogy napjaink egyik legizgalmasabb orosz filmrendezője, Alekszandr Szokurov sorra bízza rá a nagy bálványokat, Csehovot, Hitlert, és legutóbb Lenint különös filmkompozícióiban.) A színész nem szuggerál, "csak" nagyon közel kerül hozzánk, nagyon ismerőssé, rokonná válik. Kifejező, technikás, mégsem teátrális. Se sok, se kevés. Nagyon ritka fajta.
Az előadás egyórás, és csak utána derül ki, hogy az élménytől ittas nézők közül sokan a szöveget nem is értették. Merthogy külföldiek. A mini színház mini előadásait ugyanis csak akkor tartják meg, amikor az előzetes bejelentkezés módszerével összejön a publikum. A módszer módszere pedig a szájpropaganda, amely nézőről nézőre jár. Én is csak javasolni tudom, hogy aki Pétervárra vetődik, keresse ezt az egyedülálló produkciót.

Második óra - Moszkvában,
Anatolij Vasziljevvel

Hasonló módszerrel lehet bejutni Moszkvában a Povarszkaja utcai színházi "laboratóriumba" is. Puskin tölgyfája és a Magyar Kulturális Központ között, egy pazar nemesi palotába kell menni, este 10-re. A fabetétes, intarziás plafont csupasz fehér falak kötik össze a parkettával. A nézők nyers fapadokon ülnek, szemben a szoba közepére állított faemelvénnyel, rajta egy támlás székkel, mellette fehér lavórral (mérges folyadék fog belefolyni, de jó lesz máglyának is az áldozatokat jelképező babák elemésztésére).
Antik színház van itt, a Medeia, illetve annak Heiner Müller által Medeamaterial címmel egy órába sűrített misztériumváltozata.
Miután mindnyájan összetorlódtunk a szűk padsorokban, jó negyedóráig lélegzetvisszafojtva olvassuk a darab háttérre vetített teljes orosz szövegét. Nagyon jól tesszük, mivel a monodráma franciául fog elhangzani.
Valerie Dreville, a finom vonású, de szigorú tekintetű fiatalasszony tiszta, sminktelen arccal, parasztosan kontyba tűzött hajjal, egy szál egybeszabott otthonkában jön be a színre, katonásan lépked a dobogóhoz, majd kissé szétvetett lábbal helyet foglal a kemény széken, ahonnét nem is mozdul el többé.
Merev csend, idegfeszítő késleltetés után, és később is, hosszú szünetek között, lökésszerűen adja ki magából a szótagokat, lüktetve deklamálva, az egyre gerjedő belső indulat dinamikájának megfelelően crescendálva, s még ráerősítve egy-egy öntudatlan lábdobbantással és kézmozdulattal. Körülbelül úgy, ahogyan azt megszoktuk Anatolij Vasziljev rendkívüli attrakcióiban. Különleges hangpantomim ez tulajdonképpen, egészen redukált mozgásokkal, amelyek éppen ezért kitörésekként hatnak a csúcspontokon. Persze csak akkor, ha zseniális színésznő állítja elő. A merev, szikár, kemény külső tartás mögött ugyanis olyan belső tűznek kell égnie, hogy az olykor alig artikulált üvöltésekben és időnkénti görcsös kéz- és lábrángásokban felszínre törve tartson minket végig feszültségben.
Mindeközben ráadásul még lágy hangok és nőiesen graciőz félmozdulatok is fokozzák az önpusztító, gyilkos szenvedélyében őrlődő balladai hősnő zsigeri érzékiségét.
És még csak most kezdődik a fokozás. Az indulatgerjedés és -kitörések totális, merő fájdalomba, végül teljes kiüresedésbe torkollanak. Medeia, ruháját sajgó húsáról lefejtve, a magára kent krémpakolás védőrétegében, anyaszült meztelenné csupaszodik. Emberfelettivé nagyított dühét hatalmas fallosztömlőben tartja maga alatt, amelyből aztán kicsavarja a hamarosan lángra lobbanó, saját gyermekeit is elhamvasztó mérget. A szoborszerűen arányos, szép női testnek már nincs erotikája. Csak az önmarcangoló kín tokja. Maga a pőrén maradt, megemészthetetlen fájdalom, a tragédia. (Nyilván csak a rendkívüli erejű belső átélés menti meg a jelenetet az ínycsiklandozó pornótól.)
Vasziljev remekmű rendezésében káprázatos harmóniában, ellentétpárokban valósul meg a klasszikus, szigorú hármas egység. Keménység-lágyság, szépség-torzság, nőiesség-nemtelenség, érzelmek és elidegenítés együtt alkotják a sűrű atmoszférát, amelyet a majdnem statikus, a belső élettől mégis intenzív színészi jelenléten túl finoman árnyalnak a rejtett fények. Ezen még néhány idegennek ható, eltérő stílusú elem sem ront, mint amilyen a háttérvetítés, viharzó tengerrel, halakkal és sirállyal, talán fölöslegesen értelmezve a lélek viharát és a természeti őserő méretű emberi szenvedélyeket. Hangulatfokozásnak a végén még szimfonikus zenét is kapunk - ám ezt meg sem hallja a katarzisba dermedt néző. Medeia megkövülten maga elé meredve, egyre erőtlenebbül suttogja a mondatokat, monomániásan ismételi a szavakat, mint valami állandóan visszaugró gramofontű.

A vászonra kivetül, hogy "FIN"...
A meztelen Medeia mormolja tovább a szöveget.
Se zene, se színpadi fény. Teremvilágítás.
Mindenki hallgatja tovább a mormolást...
Egy ifjú lép be, kezében kottaállvány, rajta a felirat: "AZ ELŐADÁSNAK VÉGE, KÖSZÖNJÜK SZÉPEN."
Medeia rendületlenül motyog tovább...
A közönség látni akarja még...
Az ámult nézőket finoman kitessékelik...
Medeia rendületlenül folytatja mondókáját...
Tapsolni, természetesen, nem lehet, mert nincs befejezés.
Medeia marad ott a színházban, egyedül, magában, örökkön örökké...

Epilógus

Régóta tudjuk, hogy Anatolij Vasziljev ma a legnagyobb orosz színpadi rendezők egyike. És milyen nagyszerű, hogy lélekgazdagító színházi kísérleteihez Moszkva városa két épületet is a rendelkezésére bocsátott. (A művész által tervezett főépület ugyan egy ideig veszélyben forgott, ám a legutóbbi hírek szerint minden jóra fordult.)
Vajon részesei lehetünk-e még mi is teremtő fantáziája újabb kitörésének? Ama bizonyos Lear királynak, amelyet kizárólag Törőcsik Marival a címszerepben tud elképzelni? Megkérdeztem tőle, ragaszkodik-e a Nemzeti nevű színházunkhoz.
Nem - válaszolta a rendezőzseni. - Ha másutt van hely, akkor én odamegyek. Egy kikötésem van: Schwajda és Törőcsik, meg a többi magyar lány...

Geréb Anna