Dosztojevszkij: Az idióta
Katona József Színház
Idióta vagy félkegyelmû

Azzal, hogy a Katona József Színházban visszakeresztelték az orosz eredetire a címet, várakozást keltenek. Az idióta nyilvánvalóan sokkal durvább kifejezés, mint a félkegyelmû. Igaz, a bolondot bárhogy nevezték is, a keresztény kultúrákban hol lélek nélküli félállatnak, hol éppen ellenkezõleg, szent embernek gondolták. Dosztojevszkij regényének magyar címe az utóbbi értelmezést mintegy elõrebocsátotta. Kifejezte a Miskin hercegrõl a jó szándékú olvasóban föltehetõleg kialakuló ítéletet. Csakhogy ezzel a környezetérõl megalkotandó képet is megszépítette. Ez a címbe kiugratott minõsítés ugyanis nem elsõsorban a regény hõsét jellemzi, hanem sokkal inkább azokat, akik õt félkegyelmûnek vagy éppen idiótának vélik. Szó se róla, a félkegyelmûben is van lebecsülés, mégis gyöngédebb, elnézõbb, mint a kegyetlenül szókimondó idióta. Akik félkegyelmûnek mondják az idiótát, azok eufemizálnak, azok visszarettennek a szélsõséges, goromba, végleges definiálástól, azok érzik, hogy az általános normától való eltérésben pozitív tartalom van. Akik idiótát mondanak, azokból végképp kiveszett a jóság, a tisztesség, a becsület iránti fogékonyság. Sõt, kiveszett az a félelem is, ami visszarettentené õket attól, hogy a jámborság iránti megvetésüket nyíltan megfogalmazzák. Õk nem szépítik magukat, azt sem érzik szükségesnek, hogy véleményüket leplezzék. Kérkednek a gonoszságukkal, erõszakosságukkal.

A meggyökeresedett magyar cím ebben a stiláris összevetésben kétségkívül közelebb áll Dosztojevszkij regényéhez, hőseinek bonyolult, sokrétű, ellentmondásos jelleméhez. De éppen ezért kelti az író által használt orosz szó magyar megfelelőjének helyreállítása a címben azt a várakozást, hogy korszerűsített változatot fogunk látni, olyant, amely a napjainkban tapasztalható könyörtelenséget, durván, erőszakosan tüntető erkölcstelenséget állítja szembe az együgyű, élhetetlen jósággal, becsülettel.

Fekete Ernő és Fullajtár Andrea | Fotó: Szilágyi Lenke

A Katonában gyönyörű előadás született Az idióta címmel, de aligha csak az azonosítást elősegítendő írták a cím alá zárójelben oda, hogy A félkegyelmű. A színpadra átírók, a rendező és a színészek közös munkája végül inkább a félkegyelműt, mintsem az idiótát hozza elénk. Igaz, jórészt lenyűgöző erővel. Fekete Ernő Miskin hercege megjelenik a vonaton, ahol találkozik Rogozsinnal és Lebegyevvel, s a nézőt elragadja a rendkívüli pillanat, a rendkívüli minőséggel való találkozás élménye. Ez a herceg nem egyszerűen jó, de nem is ostobaságból tisztességes. Sok szenvedés árán megtanult, mélyen megszenvedett, letisztult életbölcsesség az ő becsületessége. Fekete Ernő visszafogottsága, takarékos eszközhasználata rendkívül tartalmas. Kevés mozgásában van szerénység, de van a hibázástól való félelem, van kóros pedantéria is. Kimértsége, megfontoltsága, amivel mindig megkeresi a legpontosabb kifejezést, ahogyan megfontolja a szavait, abban van pontosságra törekvés, van a tapintat és a szókimondás egyensúlyának szüntelen keresése, de van a rohamtól, a rohamot előidéző izgalomtól való rettegés is. Minden tisztázatlan helyzet, minden kimondatlanul, megfogalmazatlanul hagyott érzés a betegség kiújulásával fenyegeti. A tisztesség, a jóság kórtünet és önterápia is egyúttal. Szóval ez a herceg nem pusztán egy lakmuszpapír, amelyet belelógat a szerző a társadalomba, hogy meglássuk, ki miként színeződik el.

De természetesen az is. Meg persze katalizátor is - ha már a vegytani hasonlatoknál tartunk. Nélküle bizonyára másként, talán kevésbé intenzíven, kevésbé tragikusan zajlana le a történet. Talán nem halna meg Nasztaszja Filippovna, nem lenne gyilkossá Rogozsin. A büntetőjog meg a köznyugalom szemszögéből nézve tehát minden jobban alakulna. Csak talán semmi sem válna olyan élesen, világosan nyilvánvalóvá, mint így. Hogy a szereplők mindig beleütköznek a herceg ítéletébe. Többnyire a ki nem mondott ítéletébe különben. Mert ő általában nem ítél. Csak ott van a maga következetes törekvésével a tisztességre. És ez megzavarja a normálisan tisztességtelen, zavaros viszonyokat. Mindenkit megzavar, ezért aztán szinte mindenki megsérti. Aztán elnézést kérnek tőle. Merthogy élnek bennük azok a normák, amelyeknek rendesen képtelenek megfelelni.

Máté Gábor rendezői vezényletével a Katona társulata mondhatni lubickol a pontosan elemzett mikrorealista helyzetekben, a sokrétű jellemrajzok lehetőségeiben. Miskin megérkezik Jepancsin tábornokhoz, mint aki nem is akart jönni, és pillanatonként kidobják, ő pedig félénken indul, de mégis marad, mígnem ott ragad. Apróbb változtatásokkal bármely jól megcsinált vígjátékban is megállná a helyét a jelenet. Drámai feszültsége olyan, hogy hiába olvastuk, láttuk színpadon, filmen is sokszor a történetet, mégis megriadunk, hogy tényleg elmegy, aztán nincs is tovább a történet, mi is mehetünk haza. Makai Imre fordítása nyomán Ungár Júlia és Tiwald György a továbbiakban is mintaszerűen követi végig, transzponálja színpadra a cselekményt. Csak annyival lesz minden áttekinthetőbb, követhetőbb, amennyit a színház föltétlen megkövetel, illetve amennyi a rövidítés következtében elkerülhetetlen. S ezt az arányt a színészek is tartják. A figurák karakteresek és titokzatosak. Nagy Ervin Rogozsinjában több van, mint nagy orosz duhaj szenvedély, de azért az sem biztos, hogy nyughatatlansága igazán mélyről, megrendült megváltáskeresésből fakad. Ujlaki Dénes Jepancsin tábornoka a főhivatalnok kliséjéből bontakozik ki, Bodnár Erika a jó anya álcája alól sejteti meg a valóban jó embert, Rezes Judit Aglaja szerepébe sértett féltékenységet, bosszút, szeszélyt kever könyörtelenséggel és megbánással. Haumann Péter Ivolgin tábornokként mesterien adja az önmagába veszett személyiséget, aki emlékeket konfabulál, hogy meneküljön a valóságos nyomorúságától, amelyet amúgy folyton bevall. Kiss Eszter Varja reménytelen tisztességigényének formális-külsődleges voltával sem marad adós, Kocsis Gergely az ifjabb Ivolgin cinikus önfeladását és az önbecsülés fenntartását egy határponton erős drámaként éli át, meggyőzően ájul el, amikor végül is nem veszi ki a tűzből a százezer rubelt. Bezerédi Zoltán folyvást tüntetőleg megalázkodó Lebegyeve precíz szakmunka, mint ahogy az Rajkai Zoltán (Radomszkij) és Szabó Győző (Keller) epizódja is. Tóth Zoltán csak Tockij dramaturgiai funkcióját töltheti be. Fontos szerepeket oldanak meg igen színvonalasan egyetemisták, Mészáros Béla Ivolgin, Fenyő Iván Ferdiscsenko alakját hozza színre jellegzetesen, éppen a szükséges mértékig karikírozva. Fullajtár Andrea viszont vagy nem jut el Nasztaszja Filippovna titkához, vagy túlságosan is belebonyolódik. Összességében inkább kiszámíthatatlan női szeszélynek, mintsem erkölcsi megrendülésből, egy az övénél tisztességesebb élet vágya és az arra való képtelenség ütközéséből fakadó bizonytalanságnak érezzük hol látványos, hol tragikus döntéseit. Igaz, Nasztaszja Filippovnáról a regényből sem tudhatunk meg semmi biztosat. Fullajtár Andrea igen színvonalasan hozza a tudomásunkra, hogy ő se tud róla többet.

Zeke Edit díszlete és Füzér Anni jelmezei bizonytalan látványvilágot teremtenek. Szokványosan igyekeznek szabadulni a szabatos korhűségtől és a szokványos aktualizálástól is. Próbálnak inkább a lényegre figyelni, a mű gondolatvilágát, érzelmi-hangulati közegét támogatni, jellemrajzokat kiemelni. S közben az egyetlen térben a változás nélküli játszás technikai követelményének, sőt értelmetlen rendezői ötleteknek is meg kell felelni. Vonat, iroda, kert, főúri palota, lepusztult nyomortanya csakis kopott, szürkés árnyalatú, alapvetően a járásigények szerint kialakított térben lehetséges együtt, amelyet fönt hatalmas szürke tömb zár le, hogy még nyomasztóbb legyen. És kell elöl egy teljesen értelmetlen vasrúd, amelyen Nagy Ervin tornagyakorlattal illusztrálhatja Rogozsin szertelenségét. Horváth Károly irodalmi színpadias kórusművet alkotott a dialógusokban végképp megjeleníthetetlennek bizonyuló események elmondásához.

Ez kétségkívül más stílusvilágot hoz a lélekelemző realizmus közegébe. De nem azt, amelyet a címváltoztatás sejtet. Csak a stílus más, de ettől nem változik át az ábrázolt világ. Az könyörtelenül tizenkilencedik századi marad. Kérdés persze, hogy baj-e ez. Az előadás sodra csaknem végig kitart. Inkább csak utólag támad az a gyanúnk, hogy itt Dosztojevszkij alighanem legyőzte az átalakító, a korszerűsítő, a korunkhoz alkalmazó szándékot. De talán az sem tanulság nélkül való, ha arra kell rádöbbennünk, hogy ez a történet nem rólunk szól. Hiszen akkor is magunkra vonatkoztatjuk. Akkor is élesebben látjuk, mennyit romlott a világ a múlt romlottságához képest is. Az idióta már csak a regényben és a színházban lehet félkegyelmű.

Zappe László