Nick Hern

Books, London, 2002 Egy távol-keleti tanmese szerint, amikor a Mester íjjal vadászni tanította a tanítványait, csak annak az egynek engedte, hogy kilõje nyilát, aki, midõn íját felajzván és célra tartván megkérdezték tõle, mit lát, se a fát nem látta, se az ágakat, de még az ágon ülõ madarat sem, csupán a madár szemét. Declan Donnellan színjátszásról szóló kézikönyve hasonló elvet követ: a színész figyelmét egy apró pontra irányítja, hogy azt kitartóan követve járhassa végig egy szerep megformálásának veszélyes útját.

Donnellan színészpárti rendező. Előadásaiban sosem takarja el, annál inkább kiemeli a színészt. Minimalista díszletben, minimális kellékhasználattal rendez, hogy annál több helye legyen a színésznek energiáival megtölteni az üres teret. Donnellan hisz abban, hogy a színész alapvetően képes erre - így színészvezetési munkája arra szorítkozik, hogy segítsen a színésznek az elakadt energiaáramlatok útjában álló gócokat eltakarítani. Ezt a munkát követi végig lépésről lépésre a Színész és a célpont címmel megjelent könyve.

Aligha vonja bárki is kétségbe, hogy Declan Donnellan napjaink legizgalmasabb színházrendezőinek egyike. Neve egyet jelent az általa és Nick Ormerod díszlettervező által 1981-ben alapított Cheek by Jowl társulattal, amely a brit közönség számára addig ismeretlen klasszikusokat "fedezett fel"; egyes előadásaik azóta legendává híresültek odahaza és külföldön egyaránt. (Ki ne emlékezne például Webster Amalfi hercegnőjének budapesti vendégjátékára?!) Donnellan rendezett a londoni Nemzeti Színházban, a Royal Shakespeare Companyban, a Malijban Szentpétervárott, a Művész Színházban Moszkvában, továbbá a Salzburgi és az Avignoni Fesztiválokon. Munkáját a közönség és a kritikusok New Yorktól Moszkváig számos színházi díjjal jutalmazták. Ideje volt, hogy tudását megossza az arra éhes szakmabeliekkel.

Donnellan a színészi munka két fajtáját különíti el. Az úgynevezett láthatatlan, nem tudatos színészi munkát, és a láthatót, tudatost. A láthatatlan, akár a jéghegyek víz alatti része, alapozza, tartja a színészi munka látható részét. Ezt tudatosan építeni nem tudjuk, legfeljebb közvetett módon segíteni, gyarapítani. A látható, tudatos munka azonban irányítható. Nem kell hozzá más, csak néhány (nem túl sok!) szabály. Épp annyi, amennyi nem béklyózza meg a színészt, csupán kijelöli játékának kereteit.

Hogyan lehet bármiféle, általánosítástól mentes tanácsot adni a színjátszáshoz, amikor minden alakítás egyedi? - veti fel a szerző.- Csakis a probléma másik oldalról való megközelítésével. Tételezzük fel, hogy a játék minden színészben meglévő energiafolyam, valami, ami van - kezdi Donnellan. - Azt ugyan nem tudjuk megmondani, "hogyan" van, de azon tudunk segíteni, ha ez az áramlás valami miatt elakad.

Képzeletbeli színésznőnket nevezzük Irinának. "Irina" Shakespeare Romeo és Júliájának női címszerepét próbálja, ám elakadt. Donnellan "Irinát" próbálja segíteni, kilendíteni a kátyúból, így mutatva a többieknek is utat.

Irina a begörcsölt színészek "mantráját" ismételgeti kétségbeesetten. Donnellan megfigyelése szerint a leblokkolt színész szóról szóra ugyanazokkal a mondatokkal kér segítséget bármely országban, bármely színházban:

"Nem tudom, hogy mit csinálok."

"Nem tudom, hogy mit akarok."

"Nem tudom, hogy ki vagyok."

"Nem tudom, hogy hol vagyok."

"Nem tudom, hogyan kéne mozognom."

"Nem tudom, hogy mit érzek."

"Nem tudom, hogy mit mondok."

"Nem tudom, hogy mit játszom."

Ez a nyolc mondat ugyanannak a "póknak" a nyolc lába. Donnellan egy-egy fejezetet szentelve e "póklábaknak", sorra veszi tehát mindegyiket.

Mielőtt azonban ezt tenné, felhívja a figyelmet arra, hogy ez a sok "nem tudom" valamit eltakar. Ezt a "valamit" Donnellan "célpontnak" kereszteli el, és néhány alapvető szabályt állít fel róla. Eszerint:

Célpont mindig létezik. Nem csinálunk semmit "csak úgy" - cselekvésünk mindig valakire vagy valamire irányul:

"Figyelmeztetem Romeót."

"Kijátszom Lady Capuletet."

"Kinyitom az ablakot."

"Bátorítom magamat."

"Elfogadom a halált." - stb.

A célpont tehát az a pont, amire a színész figyelme lankadatlanul kell, hogy irányuljon.

A színész és a mindig sajátos célpont között mérhető távolság van. Ez a figura (Júlia) számára "átok", de annál nagyobb áldás a színésznek (Irinának): ez az áthidalandó távolság az út, amin a színész elindulhat. Az út kiindulópontja és végpontja közti feszültség tölti fel energiával és élettel a színészt.

A célpont sajátossága azonban, hogy aktív, továbbá, hogy nem érhető el, mert változik. Ez ugyancsak jó hír a színésznek: ez a változás ugyanis újabb és újabb "utakra" kényszeríti - tanítja Donnellan.

Donnellan szerint a színész legnagyobb ördöge az aggodalom, amely arra próbálja rábírni, hogy a célpont helyett máshová nézzen, a "most" helyett a múltat (bűntudat) vagy a jövőt (izgulás) lesse. Amint ez bekövetkezik, a színész egyensúlyát veszti, megbillen, leblokkol.

Mi történik, ha a "megfagyott" színész nem találja a célpontot? Ekkor segítenek a "tétek". A célpont az, amit a színész (Irina) lát, a tétek (amit nyerhet és amit veszíthet) viszont, amit a figura (Júlia) lát.

Donnellan könyve modern szakkönyv: számos XIX. századról itt ragadt, rosszul vagy félreértelmezett eszmét, hitet és színházi babonát számol fel. Nem beszél jellemről, sem érzelmekről, sem pedig beleélésről. Irina és Júlia, színész és figura - két egymástól különböző dolog. A színész arra kell törekedjék, hogy keresztüllásson a figurán, hogy a figura szemén át lássa a figura univerzumát, hogy észrevegye, mi forog kockán (mik a tétek) minden pillanatban a figura számára. Irinának meg kell konstruálnia a világot, amit Júlia lát, hogy Júlia cselekedeteit abból nyilvánvalóan következővé tegye. Színészi munkája erről szól.

Könyvében Donnellan végigveszi a színészt megbénító akadályok elhárításának összes szabályát, gyakorlatokat ajánl, tanácsot ad, segít. Végül külön fejezetet szentel a verses szöveg (a shakespeare-i jambikus pentameter) gyakorlására.

Donnellan könyve érthető és élvezetes nyelven íródott, nem mentes a humortól sem. Tanácsai egyszerűek, gyakorlatiak. Ám könyvét olvasva egy pályája derekán álló rendező egész életfilozófiája tárul fel. Megtudjuk, mit gondol a színjátszás és a színház értelméről is. Szemlélete, világnézete távol-keleti filozófiákkal rokon, bölcs.

Aki Donnellan könyvét olvassa, hat kényelmetlen választás elé kényszerül; nem tud továbblépni, míg nem dönti el, melyiket akarja a következő párok közül: figyelem vagy koncentrálás, hit vagy biztosra menés, szabadság vagy függetlenség, látás vagy megmutatás, kíváncsiság vagy kreálás, egyediség vagy eredetiség, élet vagy izgalom.

A választásnak tétje van. És nem csak a színházban.

Színház és élet egymástól nem elkülönülten létező dolgok. Donnellan az élet (és a színház) rendetlen ambivalenciája mellett érvel: a dolgokat csupán fekete-fehérben látni, a jókat a rosszaktól elválasztani veszélyes szentimentalizmus. Az élet (és a színház) egy pont után, akárhogy is igyekszünk, kicsúszik a kezünk közül, önmagát meséli, de ez nem baj.

Declan Donnellan könyve azon ritka munkák egyike, amelyben egy bölcs mester kínál útravalót a mesterség és saját életünk izgalmas és veszélyes (vándor)útjára.

Trencsényi Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1