Az L1 Független Táncmûvészek Társulása, amelynek tagjai: Berger Gyula, Gál Eszter, Hargitay Ákos, Mészöly Andrea, Ladjánszki Márta, Michaela Pein és Szabó Réka, 2003. január 9. és 18. között második alkalommal rendezte fesztiválját a MU színházban. Közülük Ladjánszki Mártával és Szabó Rékával beszélgetünk azokról a személyes élményekrõl, állapotokról, amelyek már mögöttük vannak, és olyan dolgokról, amelyekben éppen most élnek, gondolkodnak, terveznek. Sajátos mûvészet, tehetség, amit õk képviselnek a magyar színház világában, de Ladjánszki Márta kiigazított, maradjunk a kortárs táncszínház területén.

L. M.: Az L1 Táncművekben most értékeltük a fesztivált, szerintünk nagyon jól sikerült. Szervezettségben és a programok színességében előreléptünk a tavalyihoz képest.

Sz. R.: Nagyon sikeres, de nagyon fárasztó volt ez a fesztivál.

L. M.: Hát igen, jó, ha van ilyen fesztivál, de még jobb, ha vége van.

Sz. R.: Ezt csak az utolsó napokban mondtuk, amikor már a teljesítőképességünk határán voltunk. Én azt tartom nagyszerűnek ebben a fesztiválban, hogy egy olyan csapat csinálta, amely mögött semmiféle intézményi háttér nincsen. Ez tényleg nagyon fontos. Minden részletről nekünk kellett gondoskodni, ami egyfelől nagyon nehéz és fárasztó, másfelől pedig ez tette személyessé. Mi hívtuk meg a külföldi napra az általunk kiválasztott vendégművészeket, és minden ötlet, kiállítás, Márti szövegei, rajzai a falon a mi elképzeléseink szerint valósulhattak meg.

L. M.: A MU Színház mindenben szabad kezet adott nekünk: "Tíz napra tiétek a színház, azt csináltok, amit akartok!" - Ezért hálásak vagyunk nekik.

Sz. R.: Sokan érdeklődtek és nézték az előadásokat, egyfajta közeledést tapasztaltunk. Voltak, akik eljöttek minden este. Kíváncsiak voltak ránk. Számomra nagyon fontos, hogy idén az előadások után lehetőséget teremtettünk a beszélgetésre. Egymással, a közönséggel. Ez tavaly még nem volt így. Leültünk a "terefere" asztalunk köré, és az emberek nem széledtek szét az előadások után, hanem odagyűltek, beszélgettek, elmondták a véleményüket, élményeiket. Minden estére meghívtunk egy-egy beszélgetésvezetőt: Rókás Lacit, Goda Gábort, Szomjas Györgyöt, Hudi Lacit. Nekem kellenek ezek a nyitott csatornák, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljek a nézőkkel, halljam a pozitív vagy esetleg kritikus észrevételeiket. Ezek az érintések sokszor elgondolkodtatnak, hatnak rám. Én ki akarok elébük állni, nem akarok elérhetetlen lenni.

L. M.: Én inkább azt szeretem, ha a nézőkben valami lenyomat marad előadás után. Nem szeretem, ha konkrét kérdéseket tesznek föl. Az L1-ben is mindenki nyitott, még félkész dolgokat is megmutatnak egymásnak, megbeszélik a látottakat, de én más vagyok. Azokkal az írásokkal is furcsa helyzetben voltam, amelyeket először olvashattak el a látogatók. Ez volt az első ilyen jellegű bemutatkozásom. Sokan meghökkentek, hogy ilyen intim szövegeket kifüggesztek a falra.

K. S.: Kértem tőled, hadd olvassam el otthon, de elutasítottál.

L. M.: Mások is kérték, de nem akartam e-mail formájában csatolásként átadni, mert túl személyes dolgok, nem akartam, hogy hazavigyék, de jólesett, ha hozzám jöttek, és örültem, ha nyomot hagytak az írások.

K. S.: "és eljön az életben a perc, amikor csak sétálni mégy: és sétálsz saját tájadon" - írja egy versében Willem de Kooning képzőművész. Ez a sora azért jutott eszembe, mert úgy érzem, olyan formát, világot találtatok meg, ahol már megadatik ez a bensőséges állapot. Nekem mint nézőnek, nagyon erős ez a hatás, ami felőletek árad a színpadi jelenlét minden pillanatában. Előadásaitok külön erénye a kompozíció, a feszes szerkesztés. Mint egy képzőművészeti alkotásnak.

L. M.: Nagyon szerencsésnek tartom magam és megköszönöm a mindennek, hogy rátaláltam egy ilyen kifejezési formára, ami a tánc. Kívánom másoknak is, hogy rátaláljanak arra a valamire, bármire, amiben ezt az állapotot megérezhetik.

Sz. R.: Én nem vagyok ilyen letisztult és egyértelmű ebben a kérdésben, mint Márti. Sokszor vívódom, mindent megkérdőjelezek, kevesebb a harmónia bennem. A tánc már gyerekkorom óta, zsigeri szinten bennem él. De közben vonz az éneklés, a zene, az irodalom és a matematika. Persze ez alkati kérdés is, hogy kit mikor mi talál meg.

L. M.: Neked is eljön majd ez a pillanat, én ebben biztos vagyok, csak lehet, hogy egy olyan váratlan villanás lesz, amit még nem is sejtesz.

K. S.: A Miféle gyöngédség című darabotokat nézve, ami nekem az utóbbi idők legrejtelmesebb színpadi együttlét élményeinek egyike volt, azt gondoltam, ti valamiféle titkos kapcsolatban vagytok. Hogyan találtatok egymásra?

L. M.: Egyszer anyukámmal ücsörögtünk a MU-ban, már nem is tudom miért, és akkor odajött hozzánk Réka és beszélgetni kezdtünk, már nem is emlékszem miről, és aztán Réka azt mondta: "Egyszer olyan jó volna együtt dolgozni veled."

Sz. R.: Erre nem is emlékszem. Nekem az jut eszembe, amikor fölkértelek, hogy dolgozzunk együtt A kiválasztott című darabomban. Előtte ugyan már játszottunk együtt Berger Gyula Vattacukor című előadásában, de ott nem kerültünk közel egymáshoz, sem a próbák alatt, sem az előadásban. Amiért szerettem volna veled dolgozni, az egy korábbi élmény: láttalak Kompmánia-darabokban a színpadon.

L. M.: Arra is emlékszem még, hogy amikor láttam a Kontroll Kontrát, akkor belém hasított, milyen kár, hogy én ebben nem játszhattam, miközben te el voltál keseredve, hogy mennyire nem értékelték az emberek. De Réka, az egy fantasztikusan jó előadás volt! Valami vonzott minket egymáshoz.

K. S.: A színpadi jelenlétben - éppen a ti műfajotokban - különös szerepe van a testnek. "Sok színész nincs tökéletesen a tudatában, hogy milyen az ő egyedi teste, és súlya" - mondta egy interjúban Robert Wilson. Ti hogyan érzékelitek saját testetek valóságát, egyediségét?

Sz. R.: Gyerekkoromban szertornáztam és a szertorna világa sok gátlást és diszharmóniát táplált belém saját testemmel kapcsolatban. Ez egy érésben lévő kislánynak borzasztó károkat tud okozni. Küzdöttem saját testem ellen, gondolok most a fogyókúrákra, elégedetlenségekre. Még most is előfordul néha, hogy nem szeretem, ahogy vagyok, de azért a lelkem mélyén már évek óta kibékültem, és elfogadtam magam, sőt azt kell mondjam, szeretem már az adottságaimat, tudom, mire képes a testem. Nemcsak eszköz, hanem közvetítő erő, de mindezek felismerése a lélekből fakad, oda vezet vissza.

L. M.: Én klasszikus balettel kezdtem, és utólag örülök annak, hogy abbahagytam, mert valahogy éreztem, nekem mást kell csinálnom. Csak azokat az előadásokat tudom élvezni, ahol látom, a táncos ismeri testét, érzékeli saját határait, korlátait, de ezzel tud dolgozni. Amihez viszont türelem és nyitottság kell. Hadd mondjam el, hogy a Szuka című darabomhoz a fizikális felépítés szerint választottam a lányokat. Például hogy milyen a kulcscsontjuk, ez nagyon fontos dolog volt számomra. Az előadásban Réka mellett Vera Jarovinszkij és Szmrecsányi Ildikó dolgozott. Bennük bizsergett a szukaság. Persze a koreográfusnak nagy a felelőssége, hogy kit választ, miképpen bánik a táncosokkal. Sokféle megoldás van. Ez látható a különböző előadások szerkezetében, látványában.

Sz. R.: Egy kicsit elkanyarodtunk a testtől.

L. M.: Mondjuk ki: a test gyönyörű dolog, az összes domborulatával és horpadásával.

Sz. R.: A mostani közgondolkodás az ellen van, hogy az emberek elfogadják testüket, mindenféle ideákat kergetnek, de egy táncosnak ettől el kell távolodnia. Ez csak a felszín. A színpadon csak azok hitelesek, azok sugároznak, akik elfogadták magukat, ismerik testük minden rezdülését.

K. S.: "Szeretem az érzelmet, ami kiigazítja a szabályt, szeretem a szabályt, ami kiigazítja az érzelmet" - fogalmazott Georges Braque, hogy a festőknél maradjunk. Ez az ellentmondásnak látszó gondolat olyan kettősséget takar, amelyet érvényesnek érzek munkáitokban. Különösen Rékánál teremt izgalmas feszültséget és ellök a falnak támaszkodó mindennapoktól.

Sz. R.: Én is úgy érzem, hogy ez a kettősség megjelenik eddigi darabjaimban. Van egy agyból dolgozó énem és van egy érzelmi töltődésem. Ennek a kettősségnek az egyensúlyán tudok létezni. Sokszor kritikaként is megfogalmazzák ezt velem kapcsolatban, mert aki csak érzelmi utazáson akar részt venni, kibillen az élményből. Úgy érzem, egyszerre vagyok kinn és benn egy előadásban. Márti ereje meg az, hogy nagyon benn tud lenni.

L. M.: Én csak érzelemből és belülről tudok dolgozni.

K. S.: Ezt a különbséget kettőtök között a Miféle gyöngédségben nem érzékeltem.

Sz. R: Az kivételes állapot volt. Ajándék. Egyébként külföldön is nagy sikere van. Soha semelyik darabunkat nem hívták meg ennyi helyre, mint ezt.

L. M.: Bár a férfiak egy kicsit nehezebben értik. A nők sokkal jobban ráéreznek erre a kapcsolódásra.

K. S.: Mennyire vagytok kíváncsiak más társulatok, előadók munkáira?

Sz. R: Kezdetben mindent megnéztem, minden kurzuson részt vettem. Tíz évvel ezelőtt mintha hőskorszak lett volna. Akkor kezdett a kortárs tánc területén valami megmozdulni, és a mi generációnk - ha szabad nagyképűen ezt a szót használni - minden lehetőséget megragadott, amiből tanulni lehetett. A mostani fiatalok mintha más légkörben élnének. Sokszor nem látom őket az előadásokon, nem látom a kurzusokon - persze tisztelet a kivételnek -, miközben úgy gondolják, hogy ők ezzel a műfajjal akarnak foglalkozni. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, mert ma már annyi lehetőség van, nem lehet mindenhol ott lenni. Talán csak az történik, hogy mi azért tanultunk, láttunk annyifélét, mert befogadható mennyiségű dolog volt elérhető, és mindent habzsoltunk, amit elénk raktak. A maiak válogatnak - megtehetik, így viszont sokkal szűkebb horizontot látnak, tapasztalnak. Én mostanában állandó időhiánnyal küzdök, de így is próbálok mindent megnézni.

L. M.: Rékához hasonlóan régen én is minden előadást láttam, mint a szivacs szívtam magamba mindent. Manapság már megengedhetem magamnak azt, hogy ne legyek kíváncsi mindenkire, viszont sokkal többen vannak azok, akiket szívesen nézek meg. De az is igaz, hogy mindketten nagyon sokat dolgozunk, és már nem marad mindenre időnk. Ehhez a témához, hogy ki kit néz meg, csak zárójelben megemlítem, hogy azok az emberek, akik a pénzt adják, a kuratóriumi tagok - tisztelet a kivételnek - nem is ismerik a pályázókat, és úgy döntenek.

Sz. R.: Ezt én elfogadhatatlannak tartom. Miközben én szeretem az olcsó színházat, igyekszem sok mindent kreativitással megoldani, de az nagyon zavar, hogy csak minimális pénzt tudok adni a táncosaimnak, és sokszor kell olyan dolgokkal foglalkoznunk, ami felőrli az időnket. Ez nagyon hátráltatja az intenzív munkát.

K. S.: Kik voltak azok az emberek, akik az első időkben, majd a későbbiekben is hatottak rátok? Mesterekről lehet beszélni?

Sz. R.: Én az Akrobatikus Revütáncos képzőben kezdtem táncot tanulni. Ezt az iskolát az ORI hozta létre azzal a céllal, hogy az éjszakában dolgozó táncosokat képezzék. E fedőnév alatt itt fantasztikus tanárok tanítottak klasszikus balettet, néptáncot, jazzbalettet, akrobatikát, sztepptáncot, modern technikákat, emelést. Vicces módon a résztvevők elenyésző része dolgozott az éjszakai életben. Feltétlenül meg kell említenem Jeszenszky Endre nevét, mert a mai kortárs táncélet szereplői közül nagyon kevesen vannak, akik ne kerültek volna vele kapcsolatba. Ő klasszikus balettet tanított, ő volt a Mester. De ott tanított Berger Gyula is. Igazán ő volt nagy hatással rám. Borzasztó szuggesztív volt. Éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott az életemben. Figyelmet és intenzív munkát tanultam tőle, egy számomra nagyon vonzó technikát és a mozgáshoz való teljesen újfajta hozzáállást. Utána másképpen érzékeltem a testem és a világot. Később Gál Eszter is hatással volt rám. Emellett igyekeztem minden olyan kurzuson részt venni, ahol tanulhatok. Ilyen volt például Roberto Galvané, aki fontos technikai alapot adott. De dolgoztam a bécsi Milli Bitterlivel, aki teljesen más mozgásvilágot, gondolkodást hozott a mai modern európai tánc világából. Márti is érdekes hatással volt rám, mert akkor szembesültem magammal, hogy én mennyire más vagyok, és mi az, amit nekem kell csinálnom.

L. M.: Nekem nehéz személyeket említenem. Talán Michelangelo Davis és Joe Alegado azok, akiknek a mozgása nagyon magával ragadott. Akkor fedeztem fel újra a táncot. Kétféleképpen tanultam, egyrészt nagyon sok előadást, csoportot néztem meg azokban az időkben, és akkor tudatosult bennem, hogyan NEM akarok a színpadon jelen lenni. Másrészt olyan hihetetlen erejű előadókat láttam, mint a finn táncos és koreográfus, Tero Saarinen szólója, ami után úgy gondoltam, holnap már be sem megyek próbálni. Fölösleges. És Berger Gyula munkamódszere is érdekes volt számomra, annyira másképpen gondolkodott. Azóta is sokat dolgozunk együtt.

K. S.: Mit jelent számotokra a kritika? Van-e jó, elemző kortárs táncszínházi kritika?

L. M.: Én elolvasom a kritikákat. Ami pozitív, azt elfogadom, és örülök, ami negatív, azt nem vagyok hajlandó meghallani. Vagy mosolygok rajta, vagy örök harag, két hétig. Azt a nézőt jobban szeretem, akinek felismeréseket, belső örömet okoz egy-egy előadásom.

Sz. R.: Pályám elején hetekre meg tudott bénítani egy-egy kritika, de most már függetlenebb vagyok. Egy tánckritikustól nem csak azt várnám, hogy ismerje a tánc történelmét, a jelen tendenciáit, de tudja elhelyezni, értelmezni az adott előadást, legyen gondolata róla. És nem utolsósorban tudjon jól írni. Persze a Véletlennel, vagy A kiválasztottal így is baj van, mert ahhoz, hogy igazi kritikát lehessen róluk írni, matematikai képzettséggel kéne rendelkezni, illetve ismerni kéne a Thomas Mann-regényt. Marad néhány ember, akiknek a véleménye fontos. Például Hudi Lacira, vagy Goda Gáborra gondolok.

K. S.: Terveztek a közeljövőben még közös darabot?

L. M.: Én mostanában szeretnék magamba visszazuhanni. Szeretnék több időt magamban kutatni.

Sz. R.: Bár a karrier dinamikája a Véletlen sikere után azt diktálná, hogy újabb darabokat csináljak, most én is úgy érzem, várnom kell, ki kell ürülni, hogy újra feltöltődhessek. Keresgélős időszakban vagyok, magamban is csendesebb világaim felé fordulok. Inkább szóló darabot és nyugvópontokat próbálok találni.

Kelecsényi Sámuel