2002 novemberében huszadszor rendezték meg az észak-spanyolországi Tolosában azt a nemzetközi bábfesztivált, amely minden alkalommal egy ország bábmûvészetét állítja a figyelem középpontjába. Az idén Magyarországra esett a választás, amely azért is jelentõs esemény számunkra, mert elõször került sor olyan bábos találkozóra a világban, amelyen nem csupán részt vesznek magyar együttesek, de amely a magyar bábmûvészet egészérõl próbál meg tájékoztatást adni. Ebben persze az az el nem hanyagolható körülmény is szerepet játszik, hogy mindössze egy évtizede van olyan bábszínházi hálózat Magyarországon, amely valóban választékot kínál a nemzetközi megmérettetéshez. Egy sajátos fejlõdési rendellenesség okán több mint három évtizeden át egyetlen hivatásos bábszínház mûködött hazánkban, a nyolcvanas években tört meg a jég három másik hivatásossá lett együttes megjelenésével, ám az igazi változás csak a rendszerváltozás után következett be; immár tizenegy városi-megyei kezelésben mûködõ bábszínház és mintegy tucatnyi magánvállalkozás kínálja portékáját országnak-világnak.

Tolosa alig húszezer lakosú városka baszkföldön, százhúsz kilométerre Bilbaótól, a spanyolországi baszk tartományok, az euskadi fővárosától. Lakossága kétnyelvű; bár baszk beszédet az utcán alig hallani, a feliratok és a baszk sapkák fennen hirdetik, hogy öntudatos nemzetiségi kisebbség lakja ezt a vidéket. Nyelvük épp olyan különös hangzású és megközelíthetetlen, mint a miénk. Eredete máig tisztázatlan, állítólag az ókori ibér nyelvből származik. Nagy gonddal ápolják hagyományaikat és anyanyelvüket, és ebben a bábjátéknak is fontos szerepet szánnak.

Talán ezért is voltak elnézőek a szervezők a két baszk nyelvű produkcióval. A fesztivál ünnepélyes megnyitóján A kis herceg szerepelt a Txotxongillo Taldea nevű baszk együttes előadásában. Bevallom, meglehetős előítélettel viseltetem Saint-Exupéry művének minden színpadi adaptációjával szemben. A bábszínházakban és gyermekszínházakban egyaránt előszeretettel játszott mű feldolgozásai rendszerint semmit nem képesek hozzátenni sem a mese irodalmi értékeihez, sem pedig az író életét és halálát követő legendákhoz. Marad a szépelgés és drámaiatlan párbeszédek meghatódott felmondása, meg - szerencsés esetben - a szerző illusztrációi nyomán létrehozott látvány.

Fazekas Antónia munkái | Fotó: Imre Barnabás

A most látott előadás ennél is kevesebbet nyújt a nézőknek. A képzőművészeti megformálás szegényes és primitív, a dramatizálásról pedig nyelvismeret hiányában is bizonyossággal állítható, hogy gépiesen és meggyőződés nélkül követi a regény menetét. A kétszemélyes vállalkozás (a két szereplő egyike a színpadi változat szerzője, másika az előadás rendezője, a tervezés és a kivitelezés pedig kettőjük közös munkája) iskolapéldája az invenciótlan, mindenfajta művészi szándékot nélkülöző színházcsinálásnak. Ám hogy néhanapján a műalkotástól független tényezők is képesek kedvezően befolyásolni a hatást, azt bizonyítja e rendkívül gyenge produkció tomboló sikere. Az avatatlan néző csak zavartan ül, kénytelen beérni az előadással mint az ítéletét befolyásoló egyetlen tényezővel, és nem érti, mi lehet az a titok, amibe nem avatták be, mert több száz gyerek és felnőtt szűnni nem akaró ovációja üdvözli az alkotókat. Bár a baszk nyelvű bevezetőben bizonyára elhangzott, a külföldi vendég számára csak jóval később derül ki, hogy egy ünnepi visszaemlékezés szemtanúi voltunk: húsz esztendeje, 1983 novemberében ez volt az első tolosai fesztivál nyitó előadása. Tudomásul veszem tehát, hogy a színház néha még mindig több lehet önmagánál, időutazás, szertartás, olykor igazi közösségi megmozdulás, mint hajdanában, a dionüsziák ünneplő gyülekezetében.

A másik baszk nyelvű produkció alacsony színvonalára még ilyen magyarázatot sem találtam. Behi Bis kétszemélyes társulata nem kevésbé népszerű szerző, Gianni Rodari meséjét dolgozta fel. A kísértetkastély körül bonyolódó "szellemes" bohózat előadása nem invenciótlanságával, sokkal inkább harsány ízléstelenségével lóg ki a sorból. A kényszeredett keretjáték "élő" szereplője mindent elkövet a komikus hatás érdekében: grimaszokat vág, bandzsít, hasra esik, csámpázva jár, böfög, belefújja az orrát az egyik rettenetes küllemű, szőrmók bábba. Egy ideig azt gondolom, elrettentő példa kíván lenni, talán paródiát látok, de nem tudom, minek a paródiáját, egyszóval hamar elhessentem a képtelen feltételezést. Marad az iszony és a kétségbeesés, hogy mindez gyerekeknek szól, a gyerekek ízlését formálja. Asier Sota állítólagos színművész a ripacskodás teljes arzenálját felvonultatja, és minden erővel igyekszik elnyomni Rodari kedves, ártalmatlan és groteszk meséjét a kísérteties McMuak családról, amelyre lehetetlen figyelni, a gátlástalan kulisszahasogatás mindent elhomályosít és kipusztít maga körül. A kierőszakolt siker persze ezúttal sem marad el.

Szigorú tradíciói vannak a tolosai találkozónak. Ilyen íratlan szabály például, hogy mindig november utolsó hetében kezdődik, és mindig kilenc napon át tart. Eddig tizennyolc ország kétszáz együttesét látták vendégül. A baszk tartományok mellett Andalúzia, Aragónia, Katalónia, Valencia, vagy Kasztília jelenléte épp olyan fontos, mint a többi spanyol nyelvű országé.

Az idén bemutatott huszonnégy produkcióból tíz volt hazai (a két baszk mellett három katalán), egy argentin, egy kubai, két francia, egy belga, két bolgár, egy török (két produkcióval), egy pedig vietnami. Magyarországot négy előadás és egy bábtörténeti kiállítás képviselte. Elmondható tehát, hogy mind a tradicionális keleti bábjátszás, mind a jelenkori európai és latin-amerikai bábművészet jelen volt a találkozón.

A hazai együttesek közül kiemelkedett a madridi Pablo Vergne Animales című tárgyjátéka. A cím egyszerre utal a játék állatszereplőire és az élettelen anyag megelevenítésére. Vergne igazi költő, de verseit nem szavakból és mondatokból szövi, hanem hétköznapi tárgyakból: labdákból, fazekakból, mérőlécből, gégecsőből, ruhadarabokból meg papírból. Egy fél pár ócska gumicsizmából tyúkanyó lesz, két citromsárga teniszlabdából naposcsibe, a keménykalapból csiga, a kondérból óriásteknős. A játék arra tanít gyereket-felnőttet, hogy szeressük a tárgyakat, vegyük észre bennük a szunnyadó életet. Meg az átváltozás lehetőségét. Az előadás nem puszta ötletparádé: végigjárja az utat a konvencionális ábrázolástól a jelzésig. A műsor elején egy kesztyűsbáb kutyus játszik egy labdával. Egy bábu egy élettelen tárggyal. Már ez is arról szól, hogy a tárgy a bábszínházban nem kellék, hanem partner. Néha önálló akarata van. Aztán egyre fölöslegesebbé válik a külső hasonlóság, az illusztratív megjelenítés. Egy mérőléc (="colstok") például pillanatok alatt alakul át tevévé, zsiráffá, madárrá, a gégecső egy súrolókefe segítségével majommá. Nagyon emberi ez az állatvilág, nagyon lehet szeretni a szereplőit. Mert humorosak, kedvesek, mulatságosak. A végén Erik Satie zenéjére a játékos megmenti őket: papírhajót készít, papírállatok szállnak fel rá, és békésebb vizekre hajóznak Noé-Vergne segítségével. Amikor kijövünk a nézőtérről, mindenki kap egy papír pillangót. Többé nem lehetünk közömbösek az élettelen tárgyak sorsa iránt. Vergne színháza olyan egyszerű, mint a neve: El retablo. Bábszínház. Nem több annál, de nem is kevesebb.

Ha Pablo Vergne az egyszerűségével győz meg, kasztíliai honfitársa, Julio Michel a temperamentumával, káprázatos technikai biztonságával ragadja el nézőit. 1975 óta működő Szitakötő Bábszínháza (Libelula Teatro de Titeres) egyszerre követi a hagyományokat, és ölt nyelvet minden merev tradíciónak. A franczia lovag (El Paladin de Francia) - mint a címe is mutatja - hamisítatlan ódon lovagtörténet; a mórok és a keresztények viszályát idézi meg, Nagy Károly korát, akárcsak a Don Quijote ismert epizódjában az éhenkórász Pedro mester bábszínháza. Van benne árulás, leányrablás, számos csatajelenet, lovas üldözés, azonkívül fantasztikus állatok, kígyók, sárkányok és minden más, ami szem-szájnak ingere. Mindez elsődlegesen káprázatos és mozgalmas árnyjátékban elbeszélve, ám számos alkalommal bábok segítségével. Amikor az árnyfigura és a báb egymást kergeti, csépeli, üldözi a vászon előtt, a vászon mögött, olyan, mintha egy virtuóz filmszkeccset látnánk: a szereplők ki-be szaladgálnak a két és három dimenzió immár filozofikus mélységeket sejtető világában, de mindig utolérik egymást, hogy egy jól irányzott bunkócsapással tudtára adják ellenfelüknek, ki a legény a gáton, azaz a Szitakötő Bábszínházban. Az előadás nemcsak a közelképeket váltogatja bravúrosan a totálokkal, de poliekrán technikát is előszeretettel alkalmaz: egyszerre látjuk a két sereg összecsapását és a főhős aggódó arcát (a filmtörténet Abel Gance nevéhez köti ezt az eljárást; monumentális remekművében, az 1927-ben készült Napoléonban alkalmazta először). Néha egyszerre négy különböző képmezőben zajlanak az események. Aztán a vászon alól kibújik egy-egy mulatságos kesztyűsbáb lovag, és ütlegelni kezdi az árnyhadsereget. Egyszerre ironikus és múltidéző, a vásári bábjáték és a megelevenedő freskófestészet sziporkázó keveréke.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a hazai mezőnyben a katalánok különítménye. A barcelonai La Fanfarra három jelentős katalán bábművész szövetsége. Közülük az angol iskolázottságú Eugenio Navarro (gyermek- és ifjúkorát Nagy-Britanniában töltötte, egyik alapítója volt a cardiffi egyetemen a Sherman Theatre drámatársaságnak) egy vásári bábjáték-parafrázist mutatott be kísértetekkel, álruhás ördögökkel, csábítással, ármánnyal és szerelemmel, Toni Rumbau kétkezes kesztyűs játékokat játszott sok humorral és nem kevés filozófiával, bikaviadal-paródiával, abszurd komédiába illő fintorokkal, Mariona Masgrau pedig irodalmi anyaghoz nyúlt, amikor egy magányos kislány szomorú monológját adta elő a szeretetről és a szeretet hiányáról, szüleiről, testvéreiről, barátairól, a felnőttekről. Három különböző hangvételű játék három különböző vérmérsékletű művész előadásában. Az a közös bennük, hogy többé-kevésbé egyformán gondolkodnak a színházról, a bábjáték lehetőségeiről, és egymást segítve, egymással vitatkozva hozzák létre a La Fanfarra gondolkodásra késztető, szomorú és néha vidám előadásait.

Az aragóniai Los Titiriteros de Binefar jó ismerős a magyarországi fesztiválokon is. Ahányszor nálunk szerepeltek, mindig magukkal vitték a díjak valamelyikét. Tudnak és értenek a gyerekek nyelvén, humoruk mindig célba talál a gondosan kiválasztott korosztálynál. Paco Paritio és Pilar Amorós most egy nagyon szelíd sárkányról mesél, aki képtelen felfalni az elrabolt királykisasszonyt. A történet hősei így nem tehetnek mást, egymásba szeretnek. A temperamentumos színészi játék mellett az előadás fő erénye most is a szellemes és ironikus képzőművészeti megformálás.

Az andalúziai Fernán Cardama egy régimódi babaszobában tárja elénk szívhez szóló postástörténeteit különc emberekről, nem nagy meggyőző erővel, kevés stiláris következetességgel; a valenciai Los Duendes ugyanazt a színvonalat képviselte, mint a két baszk együttes. A Csinnadratta című kétszemélyes játék alig több egy rosszízű hakninál: elnyújtott cirkuszi magánszámok, gyengécske bohóctréfák silány egyvelege. (A műsorfüzetből megtudom, hogy ez az előadás is a nosztalgiázás jegyében kapott meghívást mint az 1983-as fesztivál résztvevője.)

Jó ízlés és tehetség jellemezte a kubai Teatro Papalote előadását, Andersen A rút kiskacsa című meséjének feldolgozását. René Fernandez rendező biztos kezű színészvezető, kár, hogy a tervezői munkája következetlen. A baromfiudvart élő színészek keltik életre kendőkkel, kezükön egy-egy csőrrel, visszafogott, a gyermeki képzeletre apelláló egyszerűséggel. Hasonló eszközökkel jelenik meg a történet többi szereplője is, hol maszkot, hol egy jellegzetes ruhadarabot viselve. Csak a címszereplő lóg ki a sorból. A rút kiskacsa "igazi", részletesen kidolgozott báb, mindent tud, mindene mozog, mindent illusztrál, pislog és totyog. És mögötte ott van a látható játékos, a szerep életre keltője mint az illúziót ellensúlyozó V-effektus megtestesítője. Vajon ki ő? Hiszen a többi színész is látható, akik egész testükkel játsszák el, vagy inkább idézik fel a mese alakjait, de ők egészen más minőségben vannak jelen a színpadon. Ez komoly zökkenőt okoz a játékban, a partnerkapcsolatok megteremtésében. És nem kevésbé a gyermek néző gondolkodásában.

Horváth Mari munkái | Fotó: Imre Barnabás

Két kedvelt témája van a spanyol nyelvű vásári bábjátéknak: a kísértetkastély meg a bikaviadal. Számos szellemes bikaviadal-paródia szerepelt a vásári játékosok utódainak programjában. Az egyik legmulatságosabbat Julio Michel mutatta be a hivatalos programon kívül, baráti körben, egy vacsora után rögtönzött műsor keretében. Az argentin Fabian Villareal egyszemélyes színházának meséje pedig egy szerelmes bikáról szólt, név szerint Llamado Pascualról, aki nem egy tehénbe szeret bele, amint az egy rendes bikától elvárható volna, hanem a holdvilágba. Ám szerelme csak látszólag elérhetetlen, hiszen a bábszínházban minden lehetséges.

A fesztivál legszebb élményét egy francia vendég, Horacio Peralta egyszemélyes színháza, a Théâtre Bululu jelentette. Peralta kivételes képességekkel rendelkezik: amit a kezébe vesz, az élni kezd. Amihez hozzáér, az értelmet, jelentést kap. Szuggesztív színész és szuggesztív bábjátékos. Minden műalkotás a felfedezés csodája. Ő minden pillanatban, minden etűdben, minden jelenetben újra felfedezi és velünk is felfedezteti az élettelen anyagban rejlő gondolatot, szándékot és érzést. A finom rezdülések, apró érzelmi megnyilvánulások, életből ellesett és alig-alig felnagyított pillanatok és igazságok művésze. Bábjai e szándéknak megfelelően naturalisztikusak, nagyon hasonlítanak az igazi emberre, egy igazi majomra, egy ilyen-olyan élőlényre. Finoman stilizált teremtmények, alig vesszük észre, hogy a lényeges vonásokat mégis kissé erőteljesebben hangsúlyozza a tervező. Szereplői sokat beszélnek. Mondhatni, ömlik belőlük a szó. Persze, hiszen többnyire magányosak, és aki magányos, ha teheti, többet beszél a kelleténél. Peralta intim színházában látszólag minden divatjamúlt, és minden ellentmond egy modern bábszínház alapelveinek. Igazsága a gesztus igazsága, egy pillantás, egy "életszerű" mozdulat igazsága. Örök témákat jár körül, gyakran közhelyeket. Témái azért nem hatnak mégsem banálisaknak, mert bábok vallanak emberi sorsokról. És a báb, legyen bármilyen élethű, mindig valami általánosat és egyetemeset tud képviselni. "A bábu azáltal, hogy nem ember és nem élőlény, hanem tárgy, jellegében máris allegorikus" - írja Obrazcov. Ez a kivételes művész, akárcsak Obrazcov, vagy az amerikai Eric Bass, újra felfedezte a báb egyik legfontosabb tulajdonságát, a végletes általánosítás képességét.

Sajnos a belga Figurentheater Vlinders & Co egyszemélyes játékának előadója, Ronni Aelbrecht nem rendelkezik Horacio Peraltáéhoz hasonló kivételes képességekkel. Így a Valentino című, élő képeskönyvek modorában elővezetett, meglehetősen együgyű történet éppolyan érdektelen, mint a másik francia vendég, Jacques Suire bágyadt meséje egy Ikala nevű kislányról meg egy különös kertről, ahol minden másképpen van, mint azt megszoktuk: az álomszuszék ébresztőóra elalszik és nem teljesíti munkaköri kötelességét, az oroszlán barátságos, a vegetáriánus krokodil meg csalafinta tréfákat eszel ki. A Compagnie Suforel előadásának legmeghökkentőbb része a zenei összeállítás, amelyben a Monti csárdás éppúgy megtalálható, mint a Hófehérke törpeindulója (Churchill zenéje Walt Disney rajzfilmjéhez), Edith Piaf sanzonjai, vagy Stevie Wonder számai. Hogy miért, annak csak az író-rendező-tervező-főszereplő Jacques Suire a megmondhatója.

Nem tudni, miért, mindkét bolgár páros Andersen A rendíthetetlen ólomkatona című meséjével szerepelt. El nem tudom képzelni, milyen szándék vezérelte a szervezőket, hogy egyazon országból ugyanannak a mesének kétféle feldolgozását hívják meg. Csak az lehetne a magyarázat, hogy két egymástól gyökeresen különböző, izgalmas felfogás kel versenyre a világot jelentő tolosai deszkákon. Erről azonban szó sem volt. A két előadás úgy hasonlított egymásra, mint két tojás. Mindkettő családi bábszínház, férj és feleség járja az országot-világot két-három produkcióból álló repertoárral. Ráadásul mindkét együttes a mostanában divatos illusztrációs formát választotta. Ennek, úgy tűnik, kötelező modorossághordaléka a hosszadalmas és a mesétől független keretjáték. Egyikben a Mester (vajon milyen mester?) és az ügyetlen Tanítvány állítólagos konfliktusa tereli el a figyelmet Andersenről, a másikban azzal telik el az idő java része, hogy vajon mit kéne játszani. Aztán előkerül egy mesekönyv, és szerencsénkre megtalálják benne A rendíthetetlen ólomkatona históriáját. A mozdulatlan, merev figurákat különösebb meggyőződés nélkül ide-oda rakosgatják a játékosok, a mesét pedig - jobb híján - elmesélik. A Veliko Tarnovóból érkezett Veszel Teatar kissé tetszetősebb játéktérben és erőteljesebb színészi jelenléttel igyekezett bonyolítani az eseményeket, a Teatro Plus szegényes és zavaros látványvilága meg sem próbált valamiféle következetes stílust kialakítani. A fogadtatást illetően mégis ők voltak kedvezőbb helyzetben, hiszen évek óta Segoviában élnek és spanyolul játszanak.

Karagözről, a török árnyjáték klasszikus hőséről a XVI. század óta vannak feljegyzések. Több eredetlegendája ismeretes a két főszereplő, Karagöz és Hadzsejvat körül, akik vagy mesteremberek, vagy a szultán barátai. A játék szerkezete általában háromrészes, hangvétele meglehetősen trágár. Amikor a XIX. század közepén betiltották, a játéktípus elsorvadt, és csak az utóbbi évtizedekben történnek kísérletek a feltámasztására. 1986 óta ezzel foglalatoskodik Cengiz Özek is, aki két pompás Karagöz-komédiát hozott Tolosába. A csodafa és A szemétdomb szörnyetege valójában kompiláció, egykori Karagöz-játékok nyomán újraformált két komédia. Külsőségeikben hűségesen követik a tradíciókat, fordulataikban és hangvételükben azonban a mai kor nézőjének ízléséhez és vérmérsékletéhez igazodnak. A hajdani Karagöz-játékok véget nem érő párbeszédeinek helyét csodák, átváltozások, verekedések veszik át. Cengiz Özek virtuóz játékos, tökéletes technikai biztonsággal kezeli árnyfiguráit és pompás humorú komédiás.

A török árnyjáték állítólag Kína és India felől érkezett Kis-Ázsia felé. Hasonlóan kínai eredetű a vízi bábszínház is, amely azonban kizárólag Vietnamban maradt fenn érintetlen állapotban, és manapság az ország egyik különleges színházi exportcikke. Az 1956 óta Hanoiban működő Vietnami Nemzeti Bábszínház volt a tolosai fesztivál fő látványossága. Nyolc napon át napi két előadásban láthatta a közönség a nevezetes intézményt. Kis tavon vörös tetős parasztház áll a háttérben, ez rejti a játékosokat, akik gyékényfüggöny mögül, víz alá rejtett bambusz rudakkal irányítják a fából készült 60-80 centiméteres bábokat. A vízben sárkányok, kígyók táncolnak, egyszarvúak csapnak össze, főnixmadár, oroszlán, teknős, vízibölénnyel szántó földművesek meg halászok a szereplői a tizenhat jelenetből álló programnak. Csónakokon vívott csatákat látunk, petárdák röpködnek, majd négy mitikus lény közös tánca zárja az előadást, ezt a hétköznapi eseményeket és a legendák világát egyforma természetességgel megjelenítő, valóban lenyűgöző és kristálytisztán megőrzött színjátéktípust.

Magyarországot a Budapest Bábszínház, a győri Vaskakas Bábszínház, a Pécsi Nemzeti Színház Bóbita Bábszínháza és Lénárt András Mikropódiuma képviselte. Hogy miért éppen ők és miért éppen a János vitéz, A teremtés nyolc napja, A diótörő és a Stop című produkcióval, annak egyszerű a magyarázata: Idoya Otegui és Miguel Arreche fesztiváligazgatók ezeket a produkciókat választották ki 2002 márciusában Budapesten és Kecskeméten, a Magyarországi Bábszínházak VI. Találkozóján tett látogatásuk alkalmával.

A Budapest Bábszínház János vitéze (bábszínpadra alkalmazta: Szilágyi Dezső, zeneszerző: András Béla, tervező: Koós Iván, rendező: Urbán Gyula) kisebb-nagyobb megszakításokkal 1959 óta van műsoron. Számos felújítást ért meg, és a négy évtized során öt kontinensen szerepelt. A tolosai meghívás előtt éppen Hongkongban és Ausztráliában járt a hosszabb pihenő után új köntösbe öltöztetett előadás, amely egyszerre idézi fel a vásári hagyományokat és fogalmazza újra a magyar népművészet formanyelvét.

A győriek előadása, A teremtés nyolc napja nemzetközi produkció, az együttes önként választott mestere, a kiváló lengyel bábrendező és pedagógus, Krzysztof Rau állította színpadra egy több szakaszból álló stúdiómunka eredményeként. A tárgy átlelkesítése, az élettelen anyag és az ember kapcsolata az, ami felnőttet-gyermeket egyaránt magával ragad ebben az autó- és kerékpárgumikat, locsolótömlőket és egyéb gumiipari termékeket élőlényekké formáló, sok pompás ötletet felvillantó, fantáziadús játékban.

A tárgy és a színész bensőséges kapcsolata a pécsi Bóbita Diótörő-előadásának is a legrokonszenvesebb és legbecsesebb vonása (szövegkönyv: Kocsis Rozi, tervező: Mátravölgyi Ákos, rendező: Bartal Kiss Rita). Négy játékos úgy kelti életre a kezében lévő bábokat, hogy mindig a báb a fontos, velük történnek az események, az animátor "csupán" együtt érez vele. Nézi, csodálja, szereti. Elfogultan. Gyengédség, megértés, szülői szeretet sugárzik a színészek arcáról, amitől mi nézők is közelebb kerülünk Hoffmann, Csajkovszkij és Petipa hőseihez. (A két utóbbi előadással részletesebben foglalkozik a Criticai Lapok 2002/7-8. számában megjelent beszámoló.)

Lénárt András Mikropódiuma mindig magával ragad és meghat szívhez szóló egyszerűségével. A tízegynéhány centiméteres esendő figurák egy kicsit önnön kiszolgáltatottságunkra is figyelmeztetnek. Szelíden, a metafora erejével. Amikor az előadás végén a kinyújtott parányi gyerektenyerekben piruettezik a művész kecses kis balerinája, az a színpadi varázslat kivételes pillanatainak egyike. Kétségtelenül Lénárt ma a magyar bábjátszás legtöbbet utazó nagykövete. Nevét többször írják le az újságok egy év alatt a világ különböző tájain Brazíliától Koreán át Japánig, mint a hazai sajtó tette egész eddigi működése nyomán. Kis bőröndjében elfér a színháza, kis színházában elfér egy egész világ. Nem is akármilyen.

Koós Iván munkái | Fotó: Imre Barnabás

A magyar bábművészet egészének megismertetése szempontjából még a négy produkció lelkes fogadtatásánál is fontosabb volt a Ventana a Hungria, baszk nyelven Hungariara Lehioa, azaz Ablak Magyarországra elnevezésű nagyszabású bábkiállítás, amely nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy eredeti tárgyi emlékek segítségével teljes képet nyújt a magyar bábjátszás múltjáról és jelenéről. A harminchárom bemutatkozó tervező között a legidősebb a XIX. század közepén, a legfiatalabb 1977-ben született. A késő reneszánsz Aranburu Palota tíz termében kiállított mintegy 450 objektum végigkísérte bábtörténetünk állomásait a két nagy vásári bábjátékos dinasztia, a Korngut-Kemény és a Hincz család megtelepedésétől a művészi bábjátéktörekvések első állomásain, Blattner Gézán, Büky Bélán, Rév István Árpádon, A. Tóth Sándoron és Szokolay Bélán át a közelmúlt és a jelen alkotóiig. (A teljesség természetesen úgy értendő, hogy a rendelkezésre álló műtárgyak kollekcióját láthattuk; nem szerepelt Orbók Lóránd, az első magyar művészi bábszínház megteremtője, vagy Divéky József, tőlük egyetlen tárgyi emlék sem maradt fenn, de sajnálatos módon hiányoztak olyan jelentős mai alkotók is, akiktől a kiállítás rendezői többszöri megkeresés ellenére sem kaptak anyagot. Ugyanígy nem voltak jelen a bábfilm és a televíziós bábjáték tervezői sem.)

Az első kérdés, amelyet egy bábkiállítás kapcsán fel kell tenni: kit tekintsünk bábtervezőnek? Azt a képzőművészt, aki ilyen irányú tanulmányokat folytatott és bábokat (is) tervez, vagy azt a bábjátékost, aki maga készítette bábuival előadásokat tart? A kiállítás létrehozói, Orosz Klaudia, Orosz Péter és Papp Eszter egyértelműen úgy döntöttek, hogy mindkettőt. A műfaj sajátosságait figyelembe véve más jó válasz nem lehetséges. Ellenkező esetben nemcsak a teljes vásári bábjátszás maradt volna ki a kiállításból, de mai utódaik egy részének tevékenységét is figyelmen kívül kellene hagyni. Hinczék vagy Keményék bábuit és színpadait nem tervezőművészek hozták létre, hanem ők maguk, akik ligeti mutatványosok lévén ügyes kezű kézműves ezermesterek is voltak, egyaránt értettek a fafaragáshoz, a kasírozáshoz, a szabás-varráshoz, a kulisszafestéshez, és maguk írták (ha írták egyáltalán) és játszották darabjaikat. Ugyanezt az utat ma is sok bábjátékos követi világszerte. Nálunk is szép számmal akadnak együttesek és családi bábszínházak, amelyeknek előadásaihoz nem feltétlenül képzőművészeti indíttatású alkotók készítik a rekvizitumokat.

Az Ablak Magyarországra tehát olyan kiállítás volt, ahol - szüntelen kölcsönhatásban - békésen megfértek egymással akadémikusok és botcsinálta piktorok, festőművészek és autodidakták, rendszeresen vagy alkalmanként tervezői és kivitelezői munkát is ellátó bábjátékosok, és a Képzőművészeti Egyetem frissen végzett látványtervezői. Kortársainknak némely esetben a szemére vethető, hogy nem mindig a legjellemzőbb munkáikat küldték el, a színházak nem minden esetben tették lehetővé, hogy legfontosabb produkcióik anyaga kerüljön a spanyol közönség elé. Szerencsére ennek ellenére kevés volt a jellegtelen báb, a kényszerűségből, hézagpótló szándékkal bekerült alkotás. Méreteit tekintve pedig ez volt az eddigi legnagyobb kiállítás, amely hazánk határain túl a magyar bábművészetet reprezentálta. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bábgyűjteményén kívül tizenhat mai bábszínház és együttes (a Bábakalács, a Bóbita, a Budapest, a Ciróka, a Harlekin, a Hattyúdal, a Kolibri, a Ládafia, a Levendula, a Márkus, a Maskarás, a Mesebolt, a Mikropódium, az ORT-IKI, a Vaskakas és a Vojtina) anyaga vett részt a bemutatkozáson.

Több előadás tárgyait sikerült eredeti színpadi környezetükben bemutatni. Egy bábkiállítás rendezői és nézői tulajdonképpen szerencsés helyzetben vannak: itt nem csupán tervek és makettek tájékoztathatnak az előadások látványáról, mint a nagyszínházi díszlet- és jelmeztervezők kiállításain, hanem maguk a tárgyak, a produkciók leglényegesebb elemei lehetnek jelen eredeti valóságukban. Ahol az eredeti környezet bemutatása nem volt lehetséges, ott a rendezők fényekkel és drapériákkal tagolták a teret, mértéktartóan elegáns miliőt biztosítva a különféle korszakok különböző ízléssel megformált bábjainak.

Egy fesztivál rangja mindenkor a részt vevő együttesek színvonalától függ. Tolosában kétségtelenül volt néhány rendkívül gyenge produkció, amely kedvezőtlenül befolyásolta a fesztivál összképét. A kis herceghez, a Rodari-meséhez, vagy a Csinnadrattához hasonló előadásoknak nincs keresnivalójuk egy rangos nemzetközi találkozón. De Pablo Vergne, Julio Michel, a La Fanfarra három előadása, vagy Horacio Peralta játéka képes visszabillenteni emlékezetünkben a mérleg nyelvét. Cengiz Özek Karagöz-parafrázisai, a vietnamiak hagyományőrző vízi látványossága pedig majdnem olyan jótékonyan enyhítették rosszkedvünk telét, mint a magyar bábművészek és a magyar bábkiállítás sikere.

Balogh Géza