Tizenötödik alkalommal rendezték meg, szokás szerint az utolsó januári hétvégén a Vigadóban a Magyar Zenemûvészeti Társaság hangversenysorozatát. Az ötlet annak idején Durkó Zsolttól származott - és a terv nemcsak hogy valóra vált, de életképesnek is bizonyult a megváltozott és idõrõl idõre változó körülmények között.

A millenniumi időszaktól eltekintve a rendezvények betekintést engednek alkalmanként egy vagy több európai ország kortárs zenéjébe is, a páros számúak kizárólag magyar szerzők kompozícióit tűzik műsorukra.

Változatosra sikeredett az idei év programja: 24-én, pénteken este portugál-magyar estre, szombaton észt-magyar estre került sor. A folytatás pedig már hagyományosnak tekinthető: vasárnap délután kórushangverseny, este pedig zenekari koncert színhelye volt a Pesti Vigadó.

Az alapító halála óta Durkóné Gerencsér Rita zenetörténész vállalja fel a műsor-összeállítás feladatát.

Kortárs komolyzenei rendezvénysorozat? Kezdetben voltak, akik úgy vélték: konkurálni akar a "Korunk zenéje" őszi rendezvénysorozattal, de csakhamar kiderült, hogy a két kortárs seregszemle békésen megfér egymás mellett. Ellentétben a két dudással: nem zavarják egymás "köreit", sőt, a több megszólalási lehetőség kifejezetten kedvező - azóta kevesebben érzik magukat - jogosan - mellőzöttnek.

Ráadásul a "Mini Fesztivál" nem szorítkozik kifejezetten kortárs (tehát ma is élő) szerzők műveire, hanem - és ez dicséretes erénye, amiért külön köszönet jár - rendszeresen műsorra tűz olyan, a XX. század második felében készült kompozíciókat, amelyek a történeti repertoárba még nem, a kifejezetten kortársba pedig már nem tartoznak. És a "tegnap zeneszerzőinek" felidézett alkotásai gyakran komoly tanulságokkal szolgálnak (csakúgy, mint az élő, idős szerzők fiatalkori darabjai).

Jut hallgatóság is; van egy évről évre, rendszeresen visszajáró "mag", ehhez - különböző meggondolások alapján - hol több, hol kevesebb érdeklődő társul. Nem hallgathatjuk el, hogy a közönség sorait javarészt szakemberek vagy a társművészetek képviselői töltik meg, de személyes tapasztalatom, hogy ha nem zenészt hívtam magammal, ő sem bánta meg, hogy eljött... A laikusok részéről tehát, úgy tűnik, az első lépés megtétele nehéz... Másrészt viszont, hadd örvendezzek a szakmai közönség tényén: végre hallgatják egymást a különböző hangszeresek (zeneszerzőkkel bármilyen koncerten nagyobb számban találkozni). Generációs különbségek tűnnek el, az idősebbek kíváncsiak a fiatalok munkáira és megfordítva. Tanárok növendékeiket, diákok tanáraikat hallgatják (akkor is, ha előadóként szerepelnek) - és minden korosztályon belül felszínre tör a kollegialitás. Jó atmoszféra alakul ki, a rendezvények előtt és a szünetekben is szakmai (zenei) tárgyú beszélgetésekre kerül sor, és az is figyelemre méltó, hogy még a fárasztóan hosszúra sikeredett hangversenyek után sincs tülekedés a ruhatárban. Mintha rövid időre - letűnt aranykort idézve - ilyenkor ismét ÜGY lenne a zene!

Visszatérve a laikus nézőkre: részben érthető, hogy távol tartják magukat az ilyesfajta programoktól. Úgy vélhetik: nekik "magas" a modern zene, úgysem értik - akkor hát minek menjenek. Egyébként a helyszínen gyakran kiderülne, hogy szép számmal hallhatóak "közérthető" darabok, ráadásul attól, hogy a XX. század végén, netán a XXI. század elején készült egy mű, korántsem biztos, hogy "modern". A posztmodern után amúgy is kétes értékűvé vált e szó, s az is kérdéses, lehet-e egyáltalán modernnek lenni napjainkban, s ha igen, akkor hogyan. (Irigylésre méltó az irodalmárok helyzete - nemcsak azért, mert a verbális közlés mindenképp egyértelműbb, megfoghatóbb, hanem azért is, mert Somlyó György esszéje - Modernnek kell lenni, mindenestől! - megbízható iránytűt kínál.)

Nemcsak a laikust, de részben még a szakmabelit is sújtja az a bizonytalansági tényező, ami abból adódik, hogy első hallásra szinte lehetetlen elválasztani egymástól a kompozíciót és az interpretációt. Tehát ismeretlen mű esetében nehéz eldönteni, hogy az maga férc, vagy "csak" az előadás hagyott kívánnivalót. Nincs - bemutatóknál eleve nem is lehet - hangzó emlékünk, amihez viszonyítanánk.

Kellő rutinnal rendelkező hangverseny-látogató persze elég nagy biztonsággal mérheti fel az "erőviszonyokat" - a zeneszerzőknek pedig aligha jelent problémát az értékelés.

Hadd tegyem hozzá: új darabok esetében összemérhetetlenül felelősségteljesebb az előadó(k) feladata - nem kis részben rajta (rajtuk) múlik egy-egy műnek ha nem is a sorsa, de a közeljövője mindenképp. Ideális esetben értékes műnek lelkiismeretesen felkészült előadógárda jut, amely remélhetőleg az elkövetkezőkben lehetőséget keres arra, hogy a már megtanult művet újra eljátszhassa. Mindenkinek "rentábilisabb" így: a néha komoly technikai követelményeket támasztó darabokat érdemesebb megtanulni abban a tudatban, hogy többször is elő lehet majd adni őket, s a többszöri eljátszás során mind kiterjedtebb hallgatóság előtt vizsgázhatnak majd.

A "Mini Fesztivál" történetében egészen ritka, hogy egyazon mű többször is felcsendül (néhány példa: Farkas Ferenc: Rézfúvós zene, Lendvay Kamilló: Kamarakoncert, Petrovics Emil: I. vonósnégyes, Reményi Attila: Rapszódia, Szokolay Sándor: A Minden-titkok titka).

Az idei programban egy olyan művet fedeztem fel, amely már korábban is elhangzott ilyen keretek között: Dubrovay László III. vonósnégyesét. De valljuk meg, 1989 oly régen volt, hogy kevés a valószínűsége annak, hogy valaki emlékezzék rá - s ha mégis, akkor bizonyára nem rosszallja az újrahallgatás lehetőségét... Egyébként épp e kompozíció példázza, hogy lám, a kellő mesterségbeli tudással és invencióval megírt mű nem fakul, sőt, talán időközben még fogékonyabb hallgatóságra tehetett szert. Dubrovay munkássága amúgy is sok érdekességet kínál - voltaképp mindenkinek. Hangszereseknek a "Solo" sorozata, amelynek mindegyik darabja egy-egy hangszer elképzelhető (vagy akár korábban elképzelhetetlen) lehetőségeit aknázza ki maximálisan. Nagyobb apparátusú darabjai esetében is többnyire "megfogható" az a központi gondolat, amelynek szolgálatába állítja a művészi kifejezési eszközöket. A most hallott III. vonósnégyes hangzásvilágát - a szerző szavaival - "a hangzástér kitágítása határozza meg".

És ha már szóba került e mű, előadói kapcsán hadd mutassak rá a "Mini Fesztivál" máskor is észlelt, de idén valóban kirívó pozitívumára. Csak dicsérni lehet az előadók kiválasztását. Vannak köztük, akik kortárs művek interpretátoraként tettek szert hírnévre, mások pedig szépen példázzák, hogy alapvetően nincs éles határvonal a történeti és a napjainkban készült művek között, legfeljebb az értő kottaolvasásnak (és az értő zenehallgatásnak) a kritériumai mások.

Dubrovay művén kívül, a fesztivál nyitószámaként Soproni József XII. vonósnégyesének ősbemutatóját a Somogyi-vonósnégyes játszotta. Az együttes primáriusa szólistaként is fellépett (Bozay Attila: Ritornelli).

Bozay Attila és Körmendi Klára lánya, Bozay Melinda is felzárkózott az elhivatott zongoristák sorába (Fekete Gyula: Two Hesitations). Számos hazai szerző tartozik hálával és köszönettel Eckhardt Gábornak értő előadásáért - ő ezúttal Tihanyi László A Neptun átvonulása című kompozíciójának magyarországi bemutatásával aratott megérdemelt sikert. És még mindig a zongoristáknál maradva: Szokolay Balázs édesapja hatásos propagátorának bizonyult. Nemcsak a Zongoraverseny magánszólamát játszotta letisztult-egyszerűen, ugyanakkor fölényes technikai biztonsággal, de a Vérnász anyagából készült zongoraszvit tételét is lenyűgözően szólaltatta meg.

A vasárnap délutáni kóruskoncerten három együttes lépett fel: Szebellédi Valéria vezényletével a Magnificat Gyermekkar, majd Kecskemétről Kiss Katalin irányításával az Ars Nova Énekegyüttes, végül a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola számos-számtalan együttese közül a Cantate Kórus, ifj. Sapszon Ferenc vezényletével. Énekük hallatán ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy nem véletlenül szerepelnek eredményesen oly sok nemzetközi megmérettetésen. Különösen tiszteletreméltó teljesítményt nyújtottak Lajtha László Három Mária-himnuszának áttetszően tiszta, éteri megszólaltatásával.

A legnagyobb vokális élményt viszont a Honvéd Együttes Férfikarának köszönhetjük. Hollerung Gábor vezényletével Durkó Zsolt Négy tanulmányából énekeltek kettőt, majd Arvo Pärt Magnificat-antifonák című sorozatából az O, Adonai kezdetűt. Ennek a hangzásnak valóban a csodájára járhattak volna a hazai karvezetők és énekkari tagok. Ha valamit, ennek hangfelvételen való rögzítését rendkívül hasznosnak és tanulságosnak tartanám.

A Maros Rudolf Gemma című kompozíciójával kezdődő zenekari est Harangszóval csendült ki, Vántus István Maros-hommage-ával. Az áttetsző hangzású mű megszólaltatásában hangszeres kamaraegyütteshez csatlakozott szólistaként Csavlek Etelka, valamint Kollár Éva együttese, a Monteverdi Kórus.

A záróest egyébként nem élményeivel, hanem tanulságaival okozott maradandó hatást. Épp az említett Maros-mű kapcsán érdemes rámutatni, mennyire sajnálatos, hogy zenekarjaink repertoárján nem szerepel a közelmúlt zenei termése. Ilyen szempontból egy szólista (vagy kamaramuzsikus) összehasonlíthatatlanul könnyebb helyzetben van. Ha érdeklődik egy mű iránt, veszi a kottát, és a gyakorlatban megismerkedik vele. Igen ám, de a zenekari zenész ilyesmit nem tehet, márpedig a "vegyes" műsor játszása során a több száz év különböző stílusaiban megkövetelt "jártasság" önmagától nem fejlődik. Sok tényező eredőjeként zenekara válogatja, melyik együttes mely stílusban érzi leginkább otthon magát - az alkalmi kirándulások következtében viszont nemigen tud zenei anyanyelvvé válni sem egy bizonyos korszak, sem egy meghatározott komponista zenei világa. Ez ugyanis korántsem szándék kérdése - kizárólag átgondolt műsorpolitikával lehet fejleszteni a zenekari tagok stílusismeretét (és akkor még nem is gondoltuk végig, hogy minden zenekarban időről időre van fluktuáció, tehát az új tagok számára rendszeresen biztosítani kellene a sokrétű-sokirányú felkészülés lehetőségét). Ez utóbbi eszmefuttatással nem a MATÁV Szimfonikus Zenekar produkcióját akartam bírálni - annál is inkább távol áll ez tőlem, hiszen köztudott: ez az együttes sok olyan feladatot felvállal, amelyekkel versenyzők (versenyre készülők), zenekari gyakorlathoz alig jutó pályakezdő karmesterképzősök, vagy éppen pályakezdő szólisták életét könnyítik meg. Időnként azonban saját együttese szakmai fejlődésére is megkülönböztetett figyelmet kellene fordítania a vezető karmesternek, Ligeti Andrásnak!

Íme, néhány emlékezetes, közérdekű momentum a három nap négy koncertjéből. Lehetne folytatni, speciális kérdésekkel és részletező beszámolóval egészen a végtelenségig. De talán ennyi is elég a bátortalan bizonytalankodók meggyőzésére: a zeneszerzők, előadók és rendezők-szervezők a koncertsorozat életre hívásával megteszik, ami tőlük telhet. Ők: adnak. A potenciális közönségnek pedig az a dolga, hogy "vevő"-re hangolja magát.

Fittler Katalin