Általános vélekedés, hogy az idei Filmszemle inkább közepesre sikeredett, nem voltak igazán ütõs mûvek. Ennek mintegy ellentmondani látszik az a díjesõ, amellyel a Szemle zárult, igaz, lehet olyan olvasata is, hogy a zsûrik nehezen, vagy nem tudtak egyértelmûen dönteni, és éppen határozatlanságukat, a széttartó értékítéleteket képezik le a megszaporodott díjak. A magam szükségképpen szubjektív véleménye szerint mind a dokumentum-, mind a játékfilmek mezõnyében több, figyelmet érdemlõ és gondolatébresztõ mûvet is láthattunk. Olykor az alkotó korábbi teljesítménye, olykor az információk, olykor csupán az idõpont befolyásolta a választásomat.

Kívülről

Méltán lett fődíjas a dokumentum kategóriában Az út vége. Almási Tamástól már megszoktuk a szociografikus ihletettségű elemzéseket, amelyek mégis lehetőséget adnak a bemutatott emberi drámákkal való érzelmi azonosulásra is. Ez a film egy nyomorúságos szociális helyzetből való kitörési kísérlet eseményeit rögzíti: a rengeteg áldozattal járó próbálkozás majdnem hiábavalónak bizonyul, hiszen az út vége csaknem a kiindulási pontra vezet vissza. De ez a "majdnem" és "csaknem" rettenetesen fontos, hiszen hőseink megkezdték elsajátítani korunk létezéstechnikáit: felismerni és kihasználni a joghézagokat, élni a lehetőségekkel, és no lám, végül is egy fokkal feljebb léptek a társadalmi mobilitás lépcsőjén. Ez most az egyéni kezdeményezések kis lépéseinek a kora, és nem a fényes szelek tömegeket magával röpítő lendületéé. ("Tetszettek volna forradalmat csinálni?")

Tesó - Welker Gábor és Elek Ferenc

"Tőkések vagyunk, vagy mi" - mondja kicsit ironikus furcsállkodással Sós Ágnes azonos című filmjének egyik szereplője. Ők öten, a rendszerváltás környékén diplomázott fiatal közgazdák szintén egy tanulási folyamat részesei. Okos, kreatív, jól képzett szakemberek, akik megtanultak vállalatot alapítani, vezetni és gyarapítani, tudják, hogy a siker egyik záloga "jókor lenni jó helyen", hozzászoktak, hogy a tőkecápák világában érzékenykedésnek helye nincs, csak a teljesítmény számít, meg az időben meghozott, kőkemény döntések, és eközben - cáfolván a sztereotípiákat - barátok maradtak, szerethető, jókedvű fiatalemberek. 32 évesek. De egyikőjük, talán a legmeditatívabb alkatú, azt mondja, hogy két év múlva valószínűleg abbahagyja az egészet. És még egy mondat a filmből: "Az embernek eltompul az érzékenysége a pénz iránt. Százmillióval több vagy kevesebb, oly mindegy..."
A gazdagodók világának bemutatását/leleplezését vártuk Gothár Péter Magyar szépség című filmjétől. A felfokozott várakozást joggal indokolta eddigi teljesítménye. Most viszont a rendező heveny undora az ábrázolt jelenség iránt erősebbnek bizonyult, és nem engedett időt a gondolatok letisztulásának s a megformálás - korábban tőle megszokott - kiérlelődésének. Gothár a sajtóvetítés után érthetetlen türelmetlenséggel utasította vissza a cím sugallta párhuzamra (Amerikai szépség) vonatkozó két bizonytalan kérdést, holott a címen kívül néhány képsor, valamint egy nyilván nem véletlenül felvillantott falfirka ("itt járt Kevin Spacey") éppenséggel rendezői szándékosságot sejtet. Miért is ne lehetne az amerikai kertvárosban élők lelki megnyomorodásával összevetni egy magyar "kertváros" lakóinak erkölcsi lepusztultságát? Sajnos, a szellemes kezdés után a film nem több, mint untig ismert publicisztikai klisék felvonultatása: kíméletlen és arrogáns fiatal vezetők, gátlástalan, rámenős üzletasszony, testileg-lelkileg elhájasodott értelmiségi férj, vállalati gagyi-show, a szülők világától elundorodó fiatalok szökései kalitkából szabaduló madár képével nyomatékosítva. Mindehhez kevés ellensúlyt képeznek Lovasi András valóban pompás nótái: "Mennyi mindent megoldottam... mennyi mindent elrontottam..." A zsűri a Szemle fődíját ennek a filmnek ítélte.
Nem sikeredett igazán jó filmmé az erős tehetségű Tóth Tamás Rinaldója sem. Pedig az alapötlet (A hét mesterlövész a mai vadkeleti Budapesten) sokat ígért, de úgy látszik, a klasszikus sémát szétfeszíti a történeten átizzó szociális igazságigény ("hogy minden visszakerüljön a helyére’’). De a vasműben felvett képsorokat sokáig nem fogjuk elfelejteni.
Arányos szerkezetű, saját forgatókönyvéből csinált üde és játékos filmet az elsőfilmes rendezésért joggal díjazott Fazekas Csaba. "Boldog születésnapot!" - ébreszti gondos anyukája alig harmincéves (egyébként tanár) fiacskáját, aki aztán ezen a napon akarja viharos sebességgel bepótolni mindazt, amiről eddig lemaradt. (Többek között felnőtté válni is elfelejtett.) A megoldáshoz hathatós segítséget kap egy elbűvölően gátlástalan fiatal nőtől (Ónodi Eszternek a legjobb női alakítás díjával elismert remeklése), s míg ők a társadalom írott és íratlan szabályait vidoran szökdécselve többszörösen áthágják, mi nézők, a fiatalember frivol beavatási szertartásán szórakozva a mai magyar világ működésébe is bepillantást nyerünk.
Dyga Zsombor Tesójának szereplői szintén fiatalok (legjobb fiatal forgatókönyv-írói díj - ilyen kategória mintha eddig nem lett volna - társával, Lovas Balázzsal). A rendező néhány évvel ezelőtt már meglepett bennünket egy merész opusszal (Gyilkosok), amelyben a bulvársajtó munkatársai szenzációhajszájának a szó átvitt és nagyon is valóságos jelentésű gyilkos tevékenységét mutatta be sodró iramú filmben. (Úgy emlékszem, néhány napig játszották egyetlen moziban. A Tesó várható sikerére való tekintettel nem volna érdemes újra műsorra tűzni? Aktualitásából valószínűleg mit sem vesztett.) Az új film sokkal derűsebb hangvételű, és újból sikerült meglepnie. A helyszín ugyanis a már-már unalmassá koptatott toposz, a rideg és kietlen lakótelep, amely azonban itt nem a személyiség kiüresedésének és a lélekőrlő monotóniának a terepe, hanem barátságok, szerelmek, kalandok, ugratások, vagyis normális emberi érzelmek kibontakozásához nyújt lehetőséget. A két huszonéves fiútestvér kölcsönös bosszantásokkal és természetes vetélkedéseivel leplezett ragaszkodásának és bensőséges szeretetének ellenállhatatlan képi és verbális humorral előadott történetébe csak a film vége felé csöppen a kelleténél valamivel több szirup.
A kívülről való ráközelítés, a legjobb hagyományú dokumentarista felfedező kíváncsiság hozta létre Ferenczi Gábor kiváló alkotását, A magyar bulletint. Igazi dokumentumfilmeshez méltó, objektív és szenvtelen helyzetjelentés az itt, Magyarországon heves indulatokat, elfogultságoktól sem mentes vitákat kiváltó státustörvényhez kapcsolódó magyarigazolványról, erdélyi fogadtatásáról és a köréje szerveződő tevékenységről. A lélegzetelállítóan szép tájban olykor középkort idéző viszonyok között dolgozó ridegpásztorok nem is értik, miről van szó. A propagálás, a lehetőség feltételeinek ismertetése többnyire a református egyház lelkészeire hárul. Látunk tiszteletest, aki az istentiszteletet találja a legmegfelelőbb alkalomnak, és hallunk egy másikat arról panaszkodni, hogy minden erőfeszítése ellenére az 1300 fős faluból mindössze húszan jelezték igényüket. Egy édesanya a felindulástól remegő hangon meséli, hogy amikor a lánya bemutatta a diplomás, jól öltözött, román udvarlóját, ő megmondta neki, ha nem szakít vele, legközelebb az ajtófélfára akasztott tetemével (az anyáéval) fog csak találkozni. És a szerető leányzó engedett az anyai szónak. Elszoruló szívvel hallgatjuk azt az apát, aki ősei ortodox hitét cserélné föl a reformátusra, hogy cseperedő gyerekeit meg ne fossza a magyar bulletinnel talán együtt járó támogatásoktól. És látjuk a státusirodákban buzgólkodó huszonéveseket, akik bizonnyal az érvényesülés esélyét fedezték fel ebben a munkában, és akik fontoskodó türelmetlenséggel serkentik a vidéki aktivistákat, hiszen őket meg az anyaországból sürgetik érdeklődő telefonhívások. Sokféle érdek, sokféle érzelem kusza szövevényét mutatja föl ez a kiválóan szerkesztett, gondolatébresztő film, amely méltán nyerte el a Schiffer Pál-emlékdíjat.

Belülről

A maradandó értékű művek mindig is bemutatták a szereplők belső történéseit, de többnyire a közvetett ábrázolás eszközeivel, sokszor a befogadóra bízva, hogyan értelmezi tapasztalatai és érzékenysége révén a történet mozgatórugóit. Mostanában érdeklődésünk fókuszába egyre inkább a személyiség működése került, az eddig sokszor tabunak tekintett működési zavarok, rendellenességek is, amelyektől rendre elfordítottuk tekintetünket, nehogy megzavarják lelki kényelmünket. Az intézményrendszerek is a normálisnak számító átlagosra szerveződtek, és igen kevés esély adatott az ettől eltérőknek.
Ma már szerencsére egyre több az olyan oktatási műhely, iskola, intézet, ahol a normálisnak elfogadottól különböző genetikai meghatározottságú embertársaink - adottságaiknak megfelelő módon - kibontakoztathatják képességeiket. Utolsó mentsvár címen forgatott filmet Tölgyesi Ágnes a Gyermekház Iskoláról, ahol diszlexiás gyerekek tanulnak örömmel és sikeresen, mert nem az átlagra kidolgozott tananyag szabályrendszerébe - mintegy kalodába - szorítják őket, hanem az eltérő agyműködést veszik alapul. Az analitikus gondolkodás - a résztől az egész felé - helyett mintegy fordított a folyamat: először kell egy globális képet adni, és aztán lehet elemeire lebontani. Néhány gyerekkel kezdte az iskola, ma már 260 tanulójuk közül nem is egyet naponta vidékről hoznak a szülők, mert furcsállkodás és türelmetlenség helyett itt a belső működés törvényszerűségeinek felismerésére építenek a remek munkát végző tanárok.
Rendkívüli vetítésen láthattuk, mert a kizsűrizést követően Biarritzból, az audiovizuális művek nemzetközi versenyéről díjjal tért haza Nordin Eszter Tabu című dokumentumfilmje. Valóban a legszemélyesebb szférát mutatja föl tapintatos kendőzetlenséggel: témája az értelmi fogyatékos emberek szexuális élete. A megszólaló szakemberek elmondják, hogy e téren semmiféle eltérés nincs közöttünk, ösztönkésztetésük és érzelmi igényeik ugyanolyanok, mint valamennyiünknek. De persze, az ítélőképesség korlátozottsága, a felelősségtudat csökevényes volta vagy éppen teljes hiánya ezer kérdést vet föl. Meddig terjedhet a szülői vagy intézményi tiltás, hogy a személyiség autonómiája ne nagyon sérüljön? Lehet-e, szabad-e tablettaszedésre kötelezni a fiatal nőket egy nagyobb bajt megelőzendő? Vajon valóban történt-e erőszak, vagy csupán a felajzott fantázia képzelgéseit próbálják megfogalmazni a dadogó szavak? A pszichológus arra figyelmeztet, hogy e szükségképpen gyermeki függőségben tartott, engedelmességre szocializált embereket is meg kell tanítani arra, hogy adott esetben nemet mondjanak. De felismerik-e az "adott esetet"?
Jóval derűsebb belső világgal ismertet meg Juhász Zsolt-Schilling Sára-Szalay Péter nagyon tehetséges munkája. Pedig a címe nem sok jót ígér: Csúnya betegség. Három mozdonyvezető beszélgetései és vallomásai a munkájukról, a szakmájukról, a mindennapjaikról. És megfogalmazódik előttünk az értelmes élet élménye, amely ugyan egyetlen dologból - jelen esetben a mozdony és a vele kapcsolatos tevékenységből - táplálkozik, de intenzitása oly erős, hogy áthatja egész életüket (ezért nevezi egyikőjük "csúnya betegségnek"), még a párválasztásba is belejátszik, és megadhatja minden emberi létezés legfontosabb princípiumát, a szabadságélményt: "És ott, a mozdonyon nem parancsol nekem senki.’’
A játékfilmek közül Sas Tamás Szerelemtől sújtva című alkotása valósítja meg végletesen a belső nézőpont dominanciáját. Az egész történet lényegében egy lakás falai között játszódik. A gyönyörű barnás-vöröses tónus érzékeinkre hatva erősíti meg a főmotívumot: egy végzetes szerelem, a hazugnak bizonyuló remények rabságában élő-vergődő fiatal nő érzelemvilágát. A technikai megvalósítás bravúrja, Ragályi Elemér fantasztikus operatőri teljesítménye erősebbnek bizonyul a történetnél, a lánynak, sajnos, nincs sorsa, szinte passzív elszenvedője a vele történteknek a dramaturgiailag kevéssé előkészített, pusztító végkifejletig. Viszont egy most végzős fiatal színésznő, Kovács Patrícia remek lehetőséget kapott erős tehetsége bizonyítására - az ő érzékeny és árnyalt alakításán múlik a kissé kimódolt cselekmény hitelessége.
Valószínűleg megismételhetetlen remeklés a Szemle nagy meglepetése, Fliegauf Benedek Rengeteg című alkotása. Elnyerte a Magyar Rendezők Céhe alapította elsőfilmes rendezői díjat, a külföldi kritikusok Moskowitz-díját, majd a berlini fesztivál egyik független zsűrijének Wolfgang Staudte-díját. (Berlinben a nagy érdeklődés miatt ötször vetítették a filmet.) A főiskolát sem végzett rendező az egyik interjúban elmondta, hogy van egy teljesen kész forgatókönyve, de nem tudott hozzá pénzt szerezni, ezért a már korábban megírt novelláiból szerkesztett egy szcenáriót, és ebből készült (talán másfél millióból?) ez a fantasztikus mű. A rendező szerint arról szólnak a minidrámák, hogy mit lehet csinálni, amikor nem tudjuk, hogy mit kell csinálni. Úgy gondolom, ennél sokkal többről és sokkal súlyosabb jelenségről szólnak. Remek a címválasztás is, hallatlanul gazdag képzetköre van a szónak. Utal - miként a szerkezet keretként működő képsorai - az emberrengetegre, a csúcsforgalomban körülöttünk áradó-hömpölygő tömegre, de a valódi "rengeteg", az áthatolhatatlan, a feltárhatatlan bennünk van köznapi külsőnk burkában. Gyermekkori traumák, már-már a deviancia határait súroló érzések, értelmezhetetlen kötődések kusza dzsungelét rejti/rejtheti akármelyikünk. Ebben a szférában zajlanak a valódi drámák, meg a segíteni akaró társ rádöbbenésében, hogy tehetetlen. A racionális, nyugtató szavak, magyarázatok nem érnek el az irracionális szorongások és belső élmények rengetegéig, a két szféra között - úgy tűnik - reménytelen a kommunikáció.

"Múltunk mind össze van torlódva"
(József Attila)

Természetesen versenyen kívül láthattuk a két mester, Jancsó Miklós és Makk Károly filmjeit, amelyek nyitó, illetve záró műként szépen keretezték a Szemlén vetítettek kavalkádját. Minden különbözőségük ellenére is vannak közös vonásaik, mindenekelőtt az esztétikai minőség, a szakmai biztonság és elegancia - ami, persze, esetükben evidencia -, azonos történelmi korban szerzett tapasztalataik a társadalom működéséről és az emberi magatartások válfajairól, bevallatlan múltunkról. E két műalkotás e megszenvedett, súlyos tudás esztétikummá szellemített párlata.

Szerelemtől sújtva - Kovács Patrícia

Makk Károly Egy hét Pesten és Budán című filmjének szereplői is a feltorlódott múlttal küszködnek, akkor is, ha múló évtizedek temetik maguk alá a történteket. De eljön az idő, mint az egyetemes kultúra történetmondása során oly sokszor: az elmúlást, a végső búcsút előző órák/napok, amikor mégis egymás szemébe kell néznünk, és el kell mondanunk, amiről eddig hallgattunk. Ma már jól ismert vagy megismerhető történelmi valóságdarabkákból építkezik a cselekmény: a háború utáni, új és szép világot ígérő fényes szelek korszaka, a börtönben végzett szaktevékenység, amely segített túlélni, az 56 utáni kényszerű emigráció, a külföldön kiteljesedő szakmai karrier, amely fontosabbnak bizonyult a nagy szerelem hazahívó szavánál. De kiderül az is, hogy a három évtizeddel ezelőtti, sorsdöntő londoni találkozás létrejöttét a belügyi szervek segítették elő, részben, mert egy jó szakember hazatértét így akarták elérni, részben így hálálták meg a szerelmes nő korábbi szolgálatait, a párjáért való aggódás, a mély ragaszkodás, a szerelem manipulálásával kizsarolt jelentéseket. "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van..." A mozaikdarabkák a végiggondolt dramaturgiai és az elegáns rendezői munka révén hibátlanul illeszkednek egymáshoz, mély és megrázó emberi drámák bontakoznak ki előttünk, amit színészi remeklések hitelesítenek. Darvas Iván talán még sosem volt ilyen letisztult, klasszikusan eszköztelen. Ahogyan Törőcsik Mari egy nagyon várt, de meghiúsult találkozás után lesminkeli magát, távolba néző tekintete, a földre ejtett vattácskák letargikus gesztusa az illúziókkal és az élettel való végső leszámolást sejteti. És az immár magas beosztású belügyesként a történelmi kontinuitást megtestesítő Garas Dezső arcán a rezignáltan cinikus fintor, amikor D. I. faképnél hagyja az elegáns étteremben: na ja, mindennek ára van...
Jancsó Miklós a Kelj fel, komámmal az 1998-ban megkezdett sorozatát folytatja Kapával és Pepével, a két bohóccal, akik meghalnak és feltámadnak, de főleg túlélnek, miként teremtőjük, az ősz mester, és történelme során oly sokszor a magyarság. "Nyitott, vad happening ez a film is" (Báron György), mert Jancsó már régen nem akar szép szabályosan elmesélni egy történetet, főleg nem a XX. századi magyar történelmet. Először talán meg kellene értenünk, vagy legalább kísérletet tenni az értelmezésre, de mi inkább visszacsukjuk a csontvázat a szekrénybe, nehogy kizuhanjon, és kezdeni kelljen vele valamit. Így aztán marad az olykor nyugtalanító, de megszokott tisztázatlanság abszurditása, az együtt tandemező nyilas katona, német SS és sárga csillagos zsidó. A világban való eligazítást is az ismert sémák szerint, de legalább rapstílusban kapjuk: "Kunbélás raperek keletre menjetek / Clintonos raperek nyugaton a helyetek!" A történelmi helyzetek - feldolgozás híján - önmagukat ismétlik: "háború van!" - süvít végig többször is a filmen, s a lelkekben egészen bizonyosan. Idősíkok csúsznak egymásba, a nyilas ítélőszék elé idézett Jancsó és Hernádi fejére egy nyilvánvalóan a Kádár-korból származó feljelentőlevél vádpontjait olvassák.
"Kelj fel, komám, ne aludjál, elveszett a csengős bárány" - dünnyögi-énekli ránk tekintve maga a rendező, és addig jó nekünk, amíg helyettünk is vigyáz, nehogy végleg elvesszen az a csengős bárány.

Á. SEREY ÉVA