Radnóti Miklós Színház

Csányi Sándor maga a megtestesült, ugrásra kész figyelem. Fürkészdarázs. Ártatlan céltudatossággal lesi, mibõl lehetne egy kicsit mézelni, és mikor, hol, kinek kell alaposan oda- vagy visszadöfni. Õ a teljesen felnõni sohasem tudó (lélekalkatát tekintve: embertársaira nem egészen veszélytelen) örök kamasz a kezdete- és végeláthatatlan fejlõdéstörténetben.

Cserhalmi György mosolyog. Akkor is mosolyog, amikor nem mosolyog. Táncikál valami a szeme sarkában, a szája zugában. Valami abból az eszköztárból, amelynek ezt a derűsebb tárát a rendezők csak a közelmúltban nyitották meg. Figurája az az Atyaúristen, akit Kárpáti Péter elgondolt, s maga Cserhalmi teremtett. (Na jó, legyen Jehova.)

Csomós Mari messzire néz. Csillogó szeme az Arktiszig, Antarktiszig, Egyenlítőig ellát, ki tudja, honnan. Ellátna, ha azokról az életállomásokról, ahol e feketébe burkolt asszony időzik, ilyesfajta célpontokig, horizontokig futna, futhatna a tekintet. Örök anya, halálig lányosan.

Kocsó Gábor a falu bolondja. Néha a családé; ha kell, a schwarz-gelb világtörténelemé. Udvari bolond. Keserves arcvonásai láttán döntse el, aki akarja, hogy mestersége ínyére van-e vagy sem.

Kováts Adél a merő test, merő szépség. Párából, fuvallatból, könnyből, gondolatból, belső fényből és külső ruhaburokból. De leginkább test - a testből. Hogyan is lehetne fejlődéstörténet - fejlődésmese - nő: A Nő nélkül?

Lengyel Tamás ugrifüles komolykodással jeleníti meg, hogy sok kicsi igenis nem megy sokra. Nagy dolog kicsinek lenni, kérem! Pláne, ha egy kicsit sem tudunk erről az egészről.

Schneider Zoltán a katona. E színészről szívesen vélik rendezői, hogy militáns figurákat kell osztani rá (jelenleg is akad ilyen a repertoárján). Tényleg katonás. Amilyen hepciás: szívesen felfegyverkezik. De leszerelhető. Játékos.

Játékos, akár a többiek.

Lengyel Tamás, Schneider Zoltán, Csomós Mari és Cserhalmi György | Fotó: Koncz Zsuzsa

A Radnóti Miklós Színházban műsorra tűzött klezmerdarab a színlapon is ábécérendben felsorolt színészeinek mindegyikére igaz, hogy örömest belecsusszannak azon medencébe, amelyet az író Jiří Langer Kilencedik kapu című könyve nyomán vájt ki. Erős kétségekkel kell fogadnunk, hogy "a mesélés ősi színházi műfaj". Ebben nem több az igazság, mintha azzal hozakodnánk elő, hogy a dráma színtiszta epikum, a filozófia költészet, a fa vaskarika. Mivel azonban ilyesfajta kijelentéseket nagyon okos emberek is szoktak tenni, s igen megalapozottan, és mert személyes, valamint a művészetből leszűrt tapasztalataink arra intenek: valójában semmi sem egészen az, ami, A negyedik kaput szívesen elfogadjuk színházi megelevenítésre kedvesen és kellemesen alkalmas, szövegszerű (irodalmi) önértékkel csekély mértékben rendelkező textusnak, modern kanavásznak. Kárpáti Péter mesedramaturgiáját lassacskán már alaposabb elemzésnek kellene értelmeznie és értékelnie: a literátus és a színházi bírálat is rokonszenvező szeretettel csúszik el eddigelé népmeséket és cigány meséket, most a haszidizmus köréből vett történeteket, legendaféleségeket adaptáló, újragondoló színművei mellett. Pedig szóvá illene tenni, hogy e művek (némelyike többször is újraírva) - formaelveik logikus voltától és atmoszférájuk megnyerő elementaritásától függetlenül - igencsak hullámzó színvonalúak, általában nem töltik ki önmagukat, s e likacsosságuk miatt nem egészen igaz, hogy mindenestül nagyszerű játékalkalmakat biztosítanak a színházcsinálóknak. Forgács Péter rendezőnek is meglehetősen sok tölteléket kellett beledolgoznia a Radnóti premierjébe. Összességében talán tizenöt percet is elvisz a megjelenítésbe csempészett időhúzás, és néha nem tudni: most éppen áll, folyik, vagy erejét gyűjti a játék.

Ha mese ez a darab, akkor a világ története. Az emberiség fejlődésregénye, melyben csak fejlődés nincs és regény(esség) nincs. Ember akad. Összességében ezért mese - vagy hogy a zenei karaktert ismételten jelezve a műfaji fedőnévhez hátráljunk vissza: ezért klezmerdarab A negyedik kapu.

Persze ez a világtörténet csupán amolyan közép-európai (ukrajnai), az itteni világ története, vagyis: kicsinyített, innen-onnan kurtított, lassú, és kétséges, és elmosódó, és még az is lehet, hogy visszafelé - esetleg semerre - sem tartó. Kárpáti fő erénye, hogy e kétségesség, elmosódottság tragikomikumát a szabad tér- és időkezeléssel felkínálja az aktoroknak. Forgács Péter erénye, hogy a kicsinyítés és a nagyítás eszközeivel élve folytonos mozgásban tartja a játékon belüli arányokat, fontossági fokokat, igazságtartalmakat és nézőpontokat. A néző úgy érezheti: egyszer a hatodik sor közepén ül és mindent remekül áttekint; máskor egy fal melletti pótszékre szorul, s legföljebb a színpad ellenoldalát pásztázhatja; megint máskor elkésett és kukucskáló állóvendég, félig kívül az erkélyajtón. Ez a virtuális pozícióváltogatás felerősíti a darabbeli esetlegességeket, fintorokat, tovább szépíti a haszid "örömvallás" által a létre adott - tulajdonképp problémakerülő, mégis mélyen bölcs - válaszokat.

Füzér Anni laterna magicaként dobozolt kis terében a díszletelemek és a jelmezek is: kellékek, játékeszközök. Jelzések. Bármi lehet belőlük, csak fel kell emelni, le kell vetni, meg kell sodorni, ki kell forgatni: át kell lényegíteni, fel kell avatni őket. A parányi bababútortól a vaskosabb ülőalkalmatosságig sokféle falusi szék, pad, asztal épít magából trónust, templomot, piramist, házat, vagy bontja-szórja szét magát molekuláris pergésben. A díszlet része, a jelmez összetevője a színész is. Mimikus-gesztikus öltözék, dialogizáló kulissza. De jobb fordítva mondani: díszlet és jelmez is antropomorffá válik. Az egész folklorisztikus tárgyegyüttes - a vidéki, paraszti gyökerű kultúra eltűntét, a már-már mítoszteremtő közösségi együttlétek ismétlődő egyszeriségének rituális alkalmiságát feledtetve - emberarcú konglomerátummá, ismerős, "kicsinyített" glóbusszá szervesül.

A jelzéses, metaforikus játékmóddal, az iskolai és a népi színjátszás illuzionálásával szép előadásrészek éppúgy létrejönnek, mint unalmaska jelenetek. Meglehet, Kárpátinak még rövidebb, velősebb színpadi meséket lenne érdemes írnia, s teljes sikert az a rendezője, színészcsapata fog aratni, amelyik az első pillanattól az utolsóig rengeteg színből és ötletből összeálló egyetlen folyamban, tónusban tudja tartani eme ideális darabot. A hordóként emelt hokedlinek most is elhisszük, hogy vodka van benne - csak nem színültig, inkább felibe, kotyogóan.

Tarján Tamás