József Attila Színház

Van néhány dolog, melyhez nem könnyû hozzászokni, melyet nem könnyû elfogadni a Bunbury Koltai Róbert rendezte elõadásában. Ilyen például a dalbetétek szerepe. Nem mintha a Nádasdy Ádám szövegeire írt Darvas Ferenc-dalok rosszak vagy önmagukban különösebben zavaróak lennének (bár elsõ hallásra nem igazán éreztem azt, amit Nádasdy a mûsorlapon írt, vagyis hogy a dalszövegek humora fanyarabb lenne a darabénál - sõt, õszintén szólva az utóbbi idõk legkevésbé invenciózus Nádasdy-munkájának éreztem azokat), ám óhatatlanul is megbontják a szöveg megkívánta stílust. Hiszen a Bunbury talán az egyetlen olyan klasszikus vígjáték, melyet döntõen maga az elsöprõen szellemes szöveg, a verbális humor éltet, amely akkor mûködik igazán, ha a rendezõ nem akarja az átlagnál kétségtelenül statikusabb szituációkat dinamikusabbá tenni, ha a szituációteremtés és a színészi játék pontosan közvetíti az ábrázolt társadalmi közeg kimértségét, sznob szertartásosságát. Ha a drámában a legélesebb szituációkat is hallatlan nyugalommal és fensõbbséges cinizmussal kommentáló szereplõk a dalbetétekben kivetkeznek önmagukból (mint például a lányok civódásakor), a stílus könnyen szétfoszlik.

Igaz, ezt a forszírozottabb, dinamikusabb, a stílusból kilépő játékot támogatják a szereposztás egyes, színészi alkatot kevéssé figyelembe vevő pontjai is: Pogány Juditot éppúgy nehéz elfogadni mereven kimért, hűvös, egyetlen mozdulatával is tekintélyt parancsoló angol ladynek, mint Schnell Ádámot lezserül cinikus, hedonista szépfiúnak. Így a színészi játék forszírozottabb, a wilde-i stílushoz kevésbé kötődő lesz. A stílust helyenként az apróbb szövegváltoztatások, húzások is törik, s az Ernest következetes Szilárdra fordítását sem könnyű megmagyarázni - miközben a többi név persze megőrzi angol változatát. (Ha pedig már fordítás, a Győző a magyar jelentés felől nézve mindenképpen szerencsésebb változat lenne.)

Mindezek ellenére a József Attila Színház előadása mégsem kellemetlen. S nem pusztán azért nem, mert a néző a teátrum bizonyos más előadásaira emlékezve megkönnyebbülten állapíthatja meg, hogy kínos ripizésnek, olcsó megoldásoknak ezúttal nincs helye a színen, hanem önmagában sem. Ha Koltai nem őrzi is meg a kívánt stílust, nem távolodik el tőle annyira, hogy az bántó lehessen. Megelégszik a részint kényszerből, részint vélhetően koncepcionális okokból felpörgetett (de soha nem túlzó) színészi játékkal, a játékba (paradox módon: szerencsére) a várhatónál kevesebb lendületet vivő dalokkal, s nem nyúl további rendezői eszközökhöz a túlzott felpörgetés érdekében. (Bennem az a határozott képzet alakult ki - még ha ennek a valósághoz, meglehet, nincs is köze -, hogy az alkotók menet közben érezhettek rá az eleinte talán túl száraznak, intellektuálisnak tartott szöveg erejére.) Horgas Péter teret srégen szűkítő díszlete egyszerű eleganciát sugároz, a második részben a vidéki kúriát leginkább néhány szobanövény hivatott jelezni. Hasonlóképpen visszafogott eleganciát tükröznek, de választékosabbak, érzékletesebbek Szakács Györgyi jelmezei. (Algernon öltönyei, felöltői pont egy árnyalattal lezserebbek, sportosabbak, divatosabbak Jack viseleténél, Cecily mezei virágszálként hat a feltehetően az aktuális divat szerint öltözött Gwendolen mellett.) A játék precíz tempóval bír, melyet a dalbetétek sem törnek meg teljesen. Nem látványos Koltai munkája, de szakszerű: hagyja működni a szöveget és a színészeket.

A színészi alakításokat a már említett alkati eltérések helyenként befolyásolják, az optimálisnál egy árnyalattal erőltetettebbé teszik ugyan, de érezni: ez a forszírozottság kényszerűség, s nem a nézőtéri reakciót kicsikarni kívánó szándék. Pogány Juditnak muszáj kicsit nyersebb, élesebb, pattogósabb bárónét faragnia Lady Bracknellből a megírtnál, de észrevehetően nagyon vigyáz arra, hogy gesztusai, hangsúlyai mindig a szerepen belül maradva legyenek hitelesek. A szerep árnyalatai módosulnak így ugyan (a gyógyíthatatlanul sznob, sprőden cinikus, nyugalmából kibillenthetetlen lady helyett egy agilis, parancsoláshoz szokott, helyenként agresszív hölgyet látunk, akinek talán nem is csak főúri ősei lehettek), de ez a szerepfelfogás is elfogadtatja magát végül a játékban. Schnell Ádám mintha kicsit bizonytalanabb lenne; a blazírt hódító figurája nála kicsit maszknak látszik, ami nem feltétlenül lenne baj, ha ezt határozottan annak is mutatná. Helyenként azonban nem könnyű eldönteni, hogy a mutatott modorból mennyi a szerepé és mennyi a színészé. A Jacket játszó Rancsó Dezső alapgesztusa az az utánozhatatlanul jámbor, naiv tekintet, mellyel a körötte folyó eseményeket szemléli, s mellyel cseppet sem ártatlan hazugságait is köríti. Ez a nem egészen ártatlan bambaság ugyan Rancsó visszatérő színészi eszközei közé tartozik, ám ezúttal tökéletesen a helyén van. A kettejük közti finom összjáték, a "poénlabdák" felütése és lecsapása néha tagadhatatlanul akadozik kissé. Ez utóbbi a lányoknál jobban működik: Majsai-Nyilas Tünde és Ullmann Mónika játéka összecsiszoltabbnak tűnik. Ullmann ügyesen játssza ki az ártatlan kislány álarca mögött rejtező eszes, akaratos hajadon megmutatásából fakadó poénokat, Majsai pedig színesen dolgozza eggyé a tántoríthatatlanul szerelmes, felvilágosult lány és az anyjára máris hasonlító, sznob kisasszony vonzó-taszító vonásait. Hasonlóképp stílusos alakítást nyújtanak az epizódszereplők: Kocsis Judit nyársat nyelt, de még élni vágyó vénkisasszonyként, Újréti László jóságosan álszent tiszteletesként és Juhász György urához mindenben alkalmazkodó inasként.

Különösebb meglepetést, felfedezést nem tartogat az előadás, s a honi Bunbury-bemutatók történetében sem nyit majd új fejezetet, de a feltételezhető alkotói szándékot, a kellemes és igényes szórakoztatást, ha kisebb-nagyobb döccenőkkel is, de eléri. Kicsit több rendezői határozottsággal, szigorúsággal, szövegbe vetett bizalommal talán e döccenők egyike-másika is megspórolható lett volna.

Urbán Balázs