"A cipõmet itt hagyom. Majd jön valaki... aki éppolyan... olyan mint én, de a lába kisebb és boldog lesz a cipõmmel." Estragon talán napról napra szertartásosan elõadja a maga kis duettjét lábbelije társaságában. Küszködve kínlódja le, nézegeti, szellõzteti, magára hagyja, majd újdonsült ismerõsként keblére öleli. Mindig azzal a reménykedéssel "veszíti el", hogy esetleg egyszer valaki megtalálja, boldogságára válik és ilyenformán valamifajta maradandóbb nyomot hagy egy másik emberbe örökítetten itt a földön. Azonban az ócska bakancs újra meg újra ugyanott áll, soha nem viszi el senki, Estragon mégis minduntalan az újdonság, a változatosság megtestesítõjeként látja viszont és a barátja, Vladimir is pontosan ekképpen szeretné szemlélni. A magyarázat világos: "Látod Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk..." Tompa Gábor Godot-jának emblematikus motívuma a leamortizálódott bakancs, illetve a lábbeli mint olyan. A fehérre meszelt talaj lepaszírozott tornacsukáktól hemzseg: egykori emberek ideig-óráig látható nyomai, amelyeket ezen a bolygón hagytak. Megkülönböztethetetlenül egyformák, semelyikük sem villan ki az arctalan, vagy inkább "lábtalan" tömegbõl, néhányan magányosan álldogállnak, többek kupacokba halmozottan. Valaha persze mindõjük ambiciózus földet tapodó lehetett, elszánt nyomszóró, mára döglött-fehér talpalávalóvá silányultak. Az elõadás legfõbb és majdhogynem egyetlen ötlete ez a túldimenzionált cipõsdi.

Hogy Beckett számára miért is fontos ez a sokat emlegetett öltözködési kiegészítő, annak okait egészen egyszerűen életrajzi legendáriumában találjuk. Beckett legnagyobb írói bálványa s egyben legféltettebb barátja némi kis szünetekkel, a dublini földi, James Joyce. Olyannyira erős a mester iránti tisztelete, hogy igyekszik minden területen a nyomdokába lépni, egészen konkrétan bizony a lábbelijébe is. Nemcsak válogatott modorosságait utánozza, hanghordozását, viselkedési stílusát, néha még az írásait is, de hajszálpontosan ugyanolyan cipőbe gyömöszöli a lábát. Joyce piperkőc módjára büszke volt formás, keskeny lábfejére és valósággal kultuszt űzött abból, mibe is bújtassa. Szenvedélyesen szerette a kecses, hegyes orrú lakkcipőket. Na már most ha Mr. Joyce így, akkor Mr. Beckett is természetesen ezenképpen, vagyis nagyobb és szélesebb lábát beleerőlteti filigrán lábbelikbe, amik persze folyton fájó bütyköket, tyúkszemeket, bőrkeményedéseket szülnek. Úgyhogy Estragon eme dagadt-sajgó testrésze bizony egész konkrétan az íróé, még mielőtt további elvont magyarázatokba bocsátkoznánk az előadás cipőszimbólumát boncolgatván. És lehetséges az is, hogy a Godot-ra várva két tragikus bohócának maszkja mögül ez a szenvedélyes, konfliktusos se veled, se nélküled barátság kacsint ki.

Rajhona Ádám, Gyuriska János, Hajdu István és Pindroch Csaba

A Pesti Színházban egészen biztos, hogy valamelyest a barátságról szól Vladimir és Estragon várakozó álláspontra helyezett statikus küszködése, no és a játékmechanizmusról, amely az egyetlen lehetősége e két embernek arra, hogy úgy nézzenek ki, mintha élnének és értelmeset cselekednének. Beckett szerint a barátság csupán gyávaság szüleménye, képtelenek vagyunk megmerészelni az egyedül való boldogulást, illetve a boldogulás lehetetlenségével való szembesülést társtalanul átélni. Bohóc párosunk muszáj-tengetik hát együtt az életüket évtizedek óta. Úgy festenek, mint valami arisztokrata közegből kiszakadt, egykor jobb napokat látottak, lerongyolódott öltönyük valamiféle nosztalgikus múltnak a szövetdarabjait idézi. Vladimir (Gyuriska János) tisztább és kevésbé csapzott, pápaszemet visel és mindig higgadt kedvességet áraszt. Estragon (Hajdu István) piszkos, fel-felhorgadó természetű elégedetlen. Egy kétszínűre egyszerűsödött, fekete-fehér világban várják, várakozzák végig az életüket, ők maguk is teljesen hasonultak ehhez a kétpólusúra korlátozott "színességhez". A szivárvány többi árnyalata csak akkor válik láthatóvá számukra, amikor egy újabb egymáshoz láncolt páros, Pozzo-Lucky lép be pillanatra a "térfelükre", illetve amikor a Godot birodalmát képviselő fiúcska színes tévén bevetítődik. Ilyenkor úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen értelmetlen a létezésük, s igyekeznek gyorsan megmártózni ebben a kérészéletű illúzióban. A játékuk célja is ennek az illúziónak a fenntartása: folytonosan beszélnek, "öntépő, imbecillis pingpongcsatákat" képeznek le a dialógusaik, mintha lenne bármi fontos, helyzetükön változtató megvitatnivalójuk. Vladimir mindent körülményes retorikával fogalmaz meg, lényegesnek próbálván feltüntetni a lényegtelent, néha elege lesz, kiszáll, kivonja magát, ahogy Estragon is időről időre igyekszik önállósulni, csak éppen lehetetlen az elszakadás. Nem mondhatni, hogy Gyuriska és Hajdu rosszul komédiáznak, csak valahogy a burleszkbetétekkel is megtűzdelt műsorukból nem lesz sem grandiózus bohóc pojácák kesernyésen kacagtató alakoskodása, sem kínjátszó véglények mélyfilozofikus tengődése. Amikor elő kéne lépni a szerepek mögül és megmutatni, mennyire nem bírják már tovább ezt a kényszerű vergődést, akkor erre már nem képesek.

A Pozzo-Lucky páros egészen másfajta kapcsolatban él egymással: egy "uracs" gyakorolja hatalmát az emberarcú igavonó barom szolgáján. Ők sem válhatnak el egymástól, hiszen az egyik szerepétől függ a másik szerepe, vagyis a funkcióval bíró életük egymástól. Belevetetten vándorolnak a világban, Vladimirék statikus helyzetével szemben a változást képviselik, de nem pozitív ez az elmozdulás, kizárólag a pusztulás felé irányulhat. Rajhona Ádám Pozzója olyan, mint valami naturalista ostoros dzsentri, Pindroch Csaba Luckyként stupid "állat az emberben" ember nélküli figurát alakít.

A Godot-ra való várakozás hosszadalmában a kritikus azon töpreng, hogy vajon a rendező miért akarta megúszni minimális - egyébként nagyon jó - ötletráfordítással az estét. Ahhoz, hogy ebből a minimalizmusból a maximalizmus csúcsaira jussunk el, négy emberfeletti színész zsenire lenne szükség. Belőlük pedig nagyon kevés van, helyette Thomas Bernharddal szólva, "jó embereket" kapunk.

Börcsök Dóra