Játékszín
Madách Színház - Stúdió

Steinbeck itt és ott. Egyszerre két fõvárosi színház hirdeti: Egerek és emberek. Sikerdarab volt a hõskorban, talán ma is bejön! Mítosz: azok is idézik Ladányi Ferenc alakítását, akik életkoruknál fogva nem is láthatták. Ez volt az "amerikai" darab, amikor ínség volt. Manapság minden második szavunk Amerikáról szól. Ismerjük, vagy ismerni véljük. Sokféle olvasat lehetséges, mivel idõben is távolabb került tõlünk ez a közhelyekig leegyszerûsített-leegyszerûsíthetõ alaptörténet. A nézõ pedig rendre azzal az elvárással ül be az ilyesféle "örökzöldhöz", hogy itt és most majd felfedezi a zseniális sztori új arcát. A színigazgatók reménykedése érthetõ: kasszasiker várható. S az igényes nézõ elkeseredése is elõre beprogramozott. A megszentelt szöveghez áhítatos tisztelettel nyúl rendezõ, színész egyaránt.

Balázsovits Lajos kettős minőségben közeledett Steinbeck maga dramatizálta anyagához. Direktorként tisztában volt azzal, hogy a nézőtér és a színpad varázsos közelsége a Játékszín törzsközönségét újra megnyeri, főleg ha megfelelő színészek játszanak. A Madách Színház emeleti stúdiószínháza, nevével ellentétben semmiféle intimitást nem kínál, bár a fizetőképes keresletre itt sem lehet panasz.

Menedékhely kallódó színészeknek

A boulevard-nak ezen az oldalán fiatal, színészként meglehetősen háttérbe szorított, takarékra állított tehetséges fiatalember, Szűcs Gábor rendezte az előadást, amely csaknem egy éve műsoron van. Persze az, hogy éppen kik játszanak egy stúdiószínházi produkcióban, a direkciótól függ, gondolom én. Az első látásra fiatal szereposztás szinte generációs erődemonstrációnak tűnik. Ám az előadás valósága, a színészi minőségek összehangolatlansága nem mutat különösebb tudatosságra. Ellenpont ebben a közegben a félkarú udvari sepregető szerepében Koltai János, aki viszont százhúsz évesre veszi a figurát. A színészi súly szempontjából, és a gyér foglalkoztatottság miatt a döntés talán nem is rossz, ám a realista narrációban értelmetlen: egy remegő, a sír szélén bukdácsoló alak ajánlja föl minden vagyonát (a gép levágta kezéért kapott kártérítést) az első adandó "álom" megvalósítására. A szenilitás szenilitással ábrázolva - bizony csúnya leegyszerűsítés. A nagyhírű fővárosi színház korlátozott lehetőségeiről szól az is, hogy azonos korosztályon belül nem tud megfelelő - stúdiószínházi körülmények között is -, helytállni képes gárdát kiállítani. Megengedhetetlen még a profizmusnak a minimum szintjén is, hogy például a mellékszereplők egyike minden moduláció nélkül, teli torokból üvöltse végig a szövegét, sőt az előadás zárómondatát se tudja tisztességesen, emberi hangon elmondani. Furcsa az is, hogy a rendezőileg erőteljesen karakterizált mellékfigurák látványban-jelmezben olyanok, mintha mindegyiküket más korból, más képi világú előadásból szalasztották volna. (A tervező Horváth Judit valószínűleg a jelmeztárban található régi ruhákból válogatott, nem túl sikeres kézzel.) A jobbak közé tartozik - ezért írom le a nevét - Crespo Rodrigo. Nála a maszkmester túlbuzgalma teszi lehetetlenné, hogy arcával is játsszon. A szeme ott villan, ahol kell, a teste is úgy feszül, hogy illusztratív szinten legalább képes legyen "rendezői közléseket" tolmácsolni.
Az előadás legjobbja - jellemző módon kívülről jött: tipikus vándorszínésze a rendszerváltás utáni Magyarországnak -, Molnár Csaba hallatlanul erős jelenléttel olyan Sam kocsist hoz a színpadra, akire még napok múlva is lehet emlékezni. Bevallom, a főszereplők esetében ez nem így van: cikkem írásakor fel kellett lapoznom a Pesti Műsort, mert elfelejtettem, ki mit játszott. Vasvári Csaba sziluettjét legalább fel tudom idézni, Barát Attila viszont az adott estén korrekt volt, semmi különös hibát nem követett el. Csak elmerült a feledésbe. A rendezőnek sajnos nem sikerült felidézhető és felidézésre méltó előadást, konfliktust és hősöket színpadra állítania. Egyestés szórakozásnak talán még elmegy a Madách produkciója, ám ez magyarázza is a "másik oldal" bátorságát. Az itteni csapattal szemben nyugodtan ki lehet állítani egy "versenyképes" másikat. A logika elfogadható, az eredmény nem. Arról, hogy végül "melyik a jobb" - értelmetlen beszélni.

Mickey Mouse és társa

Walt Disney mai utódai, szerintem, tettek annyi kárt az emberiségnek azzal, hogy kultúránknak szinte minden darabját beszennyezték, s évente rendszeresen adagolták és adagolják a mételyt az ifjúságnak rajzfilmjeikkel, hogy bennem őszinte káröröm ébredjen, ha azt látom, most rájuk jár a rúd! Végre az amerikai identitástudat alapművét, pont az Egerek és embereket kezeli ugyanezzel az elidegenítő technikával egy előadás. A (valahol) legszentebbnek tartott eszményeket illusztrálja a rajzfilm elidegenítő technikájával! Generációk elbutulása miatt akar nemes bosszút állni a Játékszín? Balázsovits Lajosról sem a szándékosságot, sem a vakmerő pimaszságot nem tételezem fel. Inkább valamiféle reflektálatlan álnaivitást. Februárban láttam az előadást, még a háború kitörése előtt. S feltűnt, hogy a pokolba vezető út is valóban jó szándékkal van kikövezve.
Balázsovits olvasatában rajzfilmfordulatokkal kel életre a mese. A nézőt persze érdekli mindaz az áthallás, amelyet az igazi vadkapitalizmus Amerikája lehetővé tesz napjaink kelet-európai, "vadkeleti" neokapitalizmusával. De azért szó sincs aktualizálásról! Az ültetvények vendégmunkásainak reménytelen élete, bár ismerős, de elég távoli ahhoz, hogy a társadalombírálatnak még a gyanúja se merülhessen fel. Lelkileg hozható közel a történet: örök emberi konfliktusok "klasszikus" megfogalmazására alkalmas 2003-ban Steinbeck regénye, és az abból készült, 1937-es színpadi változat.
A rendezés kerülni akarja a melodramatikus hatásokat; minden effektus finom és kultúrált, illetve ehelyett európaiasan és jól nevelten szürke. Az érdektelen és jelentéktelen közegben alig karakterizált alakok jelennek meg. Fájdalmas az emlék azoknak, akik hisznek a hely szellemében. Ugyanezeken a deszkákon több mint egy évtizede láthattuk az egérgyilkos, leánygyilkos Lennie történetét Szász Péter nagy hatású, a tragikus slusszpoén felé száguldó rendezésében. Érdekes, hogy bennem egy csodálatos színésznő emléke őrződött meg legerősebben akkorról, el nem évülő módon, Szakács Eszteré, pedig az Egerek és emberek férfi darab, férfiak lelkéről és lelkiismeretéről szól.
Most a Játékszínben a meglepetést az okozza, hogy a rendező nem azonosul az eredeti, a regény, a színdarab, és a mítosz macsócentrikus szemléletével: nevezetesen, hogy a farm, az udvarház intézőjének fia egy egyszerű kis kurvát vett feleségül. Balázsovits "feje tetejéről a talpára" állítja a figurát: a Marilyn Monroe-t idéző külsővel rendelkező, igen attraktív Rák Kati - áldozat. Az "amerikai álom" áldozata, és nem a retardált, szellemileg fogyatékos, jólelkű, de erejével bánni nem tudó, kisegeret, kiskutyát, rebbenően selymes hajú asszonyt mintegy véletlenül elpusztító Lennie-é. Ha az előadás egy picit is komolyan venné magát, ha merne "tragikus" lenni, és nem minden elemében a körúti szórakoztatás sikert hajszoló szolgálólánya, akkor Balázsovits olvasata a reveláció erejével hatna. Véletlen és szükségszerű csodálatos dialektikáját sugározná. Ehelyett illusztrál: a fogyatékos Lennie (Koncz Gábor) rajzfilmfigurája és a hazugságban élő, elesett asszony végül is egymás mellé kerül a szénapajtában, a döglött kiskutya teteme fölött. Ha reális volna a szituáció, a nőnek meg kellene éreznie, hogy ő lesz a következő áldozat. Egyáltalán: mindkettőjüknek érezni, gondolni, élni kellene... valamit. Ehelyett a két színész tanácstalanul ül, mondja a szövegét, a rendező meg mintha elfeledkezett volna róluk. Ő már "jelezte", amit akart. A közönség tudomására hozta, csak éppen nem színházi eszközökkel, bár alaposan szájba rágva. Na nem mintha Koncz Gábor addigi selypegései, gyermeteg allűrjei engedték volna, hogy a színész valaminek a mélységébe is belemenjen. Rák Kati legalább szép! George szerepében Csuja Imrét láthattuk, akinek a papírforma szerint Lennie figurája jobban illett volna. Így - két nagy maci egymás mellett - a kép is értelmetlen. Csuja lassú szellemi mozgása nem ellenpontja Koncz csupa izom Lennie-jének. Szándékos ellenszereposztás volna? Ha a kisebb szerepek kiosztásánál bármilyen tudatosságot megfigyelhetne az ember, akár ilyesmire is gyanakodhatna. De nem! Kiss Gábor szentimentális meseillusztrációja jelzi a művészi mélypontot. A "néger és púpos" lovász halmozottan hátrányos helyzetét ábrázolva arról árulkodik, hogy egy éppen ráérő színész bármilyen szerepet eljátszhat ebben a színházban. Dózsa Zoltán egyetlen színt "nyomat" - rosszul, s a figura kisportolt optimizmust sugároz ahelyett, hogy a darab lelki nyomorékját mutatná. Ha egy jó szót kell szólni az előadásról, akkor az Keres Emil tartós színpadi jelenlétének köszönhető. A bölcs-öreg művész olyan hebrencs félkezű sepregetőt, álmokat dédelgető udvari szolgát állít elénk, akinek kapcsolata lehetne mindenkivel, ha valóban realista játék folyna a színpadon, s nem a Donald kacsa és a Mickey Mouse figurája ágálna.
Jelentéktelen ez az amerikai történet. Senkit nem hat meg az ölés, a bűn vagy a bűnhődés. A megtisztító katarzisnak szánt végső lövés - a világ megmentése az őrülttől és az őrült ember megmentése a világ kegyetlenségétől - éppolyan ügyetlen és esetlen jelzés, mint a fordulópontot jelentő verekedésimitáció volt az első rész végén. 2003-ban nemcsak a híradó van tele agresszióval, hanem egész médiakultúránk. A nézőben, érthető módon kialakult a védettség. A teljes közöny. Mit jelent, ha agyonlőnek egy feleslegessé vált öreg kutyát? S mit jelent, ha a főhős fejébe egyetlen barátja kénytelen golyót röpíteni? Két lövés. Kevéssel megúsztuk, mehetünk haza. A körút egyik oldalán sem terem se babér, se katarzis.

ZALA SZILÁRD ZOLTÁN