Mindennapjainkhoz immár évtizedek óta hozzátartozik az élet rohanásának objektumokban való tükrözõdése. Nem csak aki ritkán jár a fõvárosban kénytelen idõrõl idõre elcsodálkozni: hiszen itt papírbolt volt, kis közért - most pedig üzletház, bank. Valamiféle egészséges reakcióval igyekszünk általában nem tudomást venni a változásokról, hogy aztán mindig "aktuálisan" szembesüljünk velük. Hasonlóképp vagyunk az elnevezésekkel is (és nem csak az utcanevekkel) - ahol pedig állandóságot tapasztalunk, a szolgáltatások folytonosságát, oda szívesen járunk.
Ilyen a Rákóczi út 15., ahol 2001. június 1. óta működik a Közép-európai Kulturális Intézet (KeKI), különböző tematikájú kulturális rendezvényeket kínálva. Idén a neves osztrák író, Thomas Bernhard (1931-1989) széles körben való megismertetéséért tett fontos lépést.
Ennek érdekében május 13-tól június 27-ig állt nyitva az érdeklődők számára a kiállítás Thomas Bernhard élete és "életemberei". A HAGYATÉK címmel. A Felső-Ausztria Kultúratámogatási Intézete, az Adalbert Stifter Intézet és a Thomas Bernhard Magánalapítvány vendégkiállítása, amely először a szerző születésének 70. évfordulója alkalmából került közönség elé Bécsben és Linzben, sikeresen tesz kísérletet e sokoldalú írói személyiség "megközelítésére" az élet és az életmű összekapcsolásával. Részletesen foglalkozik Thomas Bernhard "életembereivel", anyai nagyapjával, Johannes Freumbichlerrel, aki a későbbiekben a kudarcra ítélt művészfigurák "ősmodelljéül" szolgált az író számára, és Hedwig Stavianicekkel. De nemcsak Bernhard életének színtereit és eseményeit követhetjük nyomon; a kéziratok betekintést engednek munkamódszerébe is. Bizonyára nem állok egyedül azzal az érzéssel, hogy mindig megilletődöm nagy emberek, hírességek kéziratai láttán. Már-már beavatottnak érezhetjük magunkat, amikor a nyomtatásból ismert művek részletei eredeti valójukban tárulnak elénk. És milyen öröm rábukkanni az olvasmányélmények "eredetijeire"! A nem kevés kiadatlan kézirat láttán pedig felmérhető: jelentős hagyaték vár még feldolgozásra.
|
(Él még? - kérdezi valaki, s a szakterület avatott képviselője könnyen elbizonytalanodhat, felidézve a legutóbbi személyes találkozást; de hogy azóta... - egyfajta időbeli "Lepsény-szindróma" alakul ki a lexikálisan felkészülteknél is.)
Tény: a műalkotásokhoz a szerző személyének (sőt, szélsőséges esetben akár kilétének) ismerete nélkül is lehet közeledni, ám vitathatatlanul másképp hagy nyomot az élmény, ha valamilyen személyes kötődés is kapcsolódik hozzá (az író-olvasó találkozók felbecsülhetetlen lélektani hatása egyébként is megérdemelne egy hosszabb eszmefuttatást).
S valljuk meg, a nem szakmabeli könnyen hagy figyelmen kívül értékeket a szinte áttekinthetetlenül sokrétű, gazdag paletta kínálatából.
Nekem kivételes szerencsém volt, amikor 1992 tavaszán életemberem (hogy ezzel a Thomas Bernhardtól, illetve fordítójától kölcsönzött kifejezéssel éljek) az akkor frissen megjelent Bernhard-kötettel ajándékozott meg. A menthetetlen teljesen a bűvkörébe vont. A témaválasztáson s magán az "olvasnivalón" túl elsősorban zenei fogantatású felépítésével gyakorolt rám elementáris hatást. A szöveg ritmusa, a rendszeresen vissza-visszatérő kifejezésekkel, s a különböző léptékben egyaránt plasztikus gondolatritmus egészen egyedinek tűnt.
Az már a sors kiszámíthatatlan kegye, hogy Bernhard életrajzi köteteinek megjelenése egybeesett az én egyre mélyülő Salzburg-élményemmel - s nagy örömömre a nem elsődlegesen zenei tematikájú kötetek felépítésében hasonló zenei szerkezet érvényesült.
De máris korrigálnom kell a leírtakat, hiszen az említett köteteknek nem megjelenéséről, hanem magyar nyelvű kiadásáról van szó! És itt szeretnék törleszteni abból az időtlen adósságból, amellyel a műfordítókat szinte figyelmen kívül hagyjuk. Verseknél még csak-csak megjegyezzük a fordító nevét - főként, ha speciális esetben egyazon vers több műfordítása kerül egymás mellé -, de a külföld szépirodalmát (a régmúlttól a jelenig) magától értetődően olvassuk anyanyelvünkön. (Sohasem felejtem el kiskorom nagy megrökönyödését, amikor - számomra - "kiderült", hogy Verne Gyula nem magyar!)
Méltatlanul kerül háttérbe a műfordító, jóllehet - slágerénekesekhez hasonlóan - általában egy személyben visz sikerre értékes műalkotásokat. Mennyivel másképp van a komolyzenében, ahol egy-egy kompozíciót interpretátorok sokasága juttat el a közönséghez! Néha az ínyenc már-már arra vetemedhet, hogy főképp az előadásra koncentrál - hiszen a művet már "úgyis" ismeri.
A kiállítás méltán nagy érdeklődésre számot tartó része a filmdokumentáció volt, amely a legszemélyesebben idézte meg Thomas Bernhardot élete utolsó 12 esztendejéből válogatott szemelvényekkel. Láthattuk, amint saját műveiből olvas fel, interjúalanyként, beszélgetések résztvevőjeként, bepillanthattunk Herbert Kraus és Georg Madeja, valamint Ferry Radax portréfilmjébe, és megfigyelhettük, hogyan "viselkedik" protokolláris alkalmakkor. Martin Hubert, Peter Karlhuber és Helga Reinmar szerkesztését maximális elismerés illeti. Nem tudom, célzatosan törekedtek-e arra, hogy a személyiség önazonosságát hangsúlyozzák, vagy ez a sajátosság elidegeníthetetlenül hozzátartozik az íróhoz - mindenesetre, sikerült "emberközelbe" idézniük azt, aki immár 15. éve nincs közöttünk... A német nyelvű filmanyag széles körű megértése kedvéért kezdetben magyar fordítást mellékeltek, ám még a kiállítás ideje alatt elkészült a magyar nyelvű feliratozás is.
Elsősorban az élmény marad időtálló, emlékezetes a kiállításból, a tanulságokat viszont emlékeztetően őrzi a szép katalógus, amely gazdag képanyagával és informatív kísérőszövegével a szó legnemesebb értelmében tankönyvnek minősíthető. Az összeállításában és kivitelezésében részt vevők nevének felsorolása helyett inkább értékes munkájuk egyik legnagyobb erényét emelném ki: az arányosságot. Ez így, leírva, bizonyára sutának hat, de aki végiglapozza, megbizonyosodhat arról, hogy valamiféle tetszetős összhang uralkodik a képek (ezen belül is a látvány jellegűek és az illusztratívak), a hozzájuk tartozó kommentárok és a ténylegesen olvasásra szánt, illetve az információkat áttekinthetően tartalmazó, táblázatos elhelyezésű szövegek között. És nem utolsósorban, tetszetős a Bernhard-idézetek és az íróról szóló elemzések-tanulmányok aránya is. Nyeresége ez a magyar nyelvű Bernhard-irodalomnak csakúgy, mint az angolnak, illetve németnek.
A katalógus élménye és haszna hosszú távú, a kiállításé kevésbé maradandó. Hogy mégis mélyüljön a hatás, arról a KeKI Közép-európai szerdák című rendezvénysorozata gondoskodik. Hiszen aki bármelyik programra eljött, előtte vagy utána bizonyosan elidőzött a képeknél.
Volt kerekasztal-beszélgetés (május 14.) A hagyaték címmel, amely jó alkalmat kínált ahhoz, hogy ismételten elgondolkodjunk: mi a helyzet a végrendeletekkel, az utolsó, írásban rögzített kívánságok betartásával, illetve be nem tartásával. Egyfelől a kegyelet kerül a mérleg serpenyőjébe, az elhunyt végső akarata - másfelől viszont a "közérdek", sokak haszna és tanulsága. És azon is el kell gondolkodni, vajon milyen szándék vezet egy alkotót, hogy saját oeuvre-jét meghatározott időre "zárolja". Természetesen a kíváncsisággal vegyes érdeklődés megértővé tesz azokkal szemben, akik nem betű szerint tartják be a leírtakat - merthogy ezáltal műveket tesznek hozzáférhetővé folyamatosan.
Két héttel később Thomas Bernhard Magyarországon címmel hirdették meg a szerdai programot, ahol Bombitz Attila irodalomtörténész előadása után Hajós Gabriella olvasott fel részleteket a magyar nyelvű kiadásra váró Auslöschung (Kioltás) című regényből. Aki már hallott szerzői szavalóestet/felolvasóestet, tudja: különleges élményt jelent az alkotó megnyilatkozása előadóként, akkor is, ha neves színész tolmácsolásához nem is hasonlítható a jelenség. Valamiféle "belső tudás" kerülhet felszínre; önkéntelenül is ráérzünk olyasmire, ami elemzésben papírra vetve esetleg belemagyarázásnak tűnne - netán a legaprólékosabb ismertetés sem hozna felszínre. Hajós Gabriella felolvasása egészen kivételes hatású volt: egyértelműen kiderült, hogy szereti az írásművet, s kiapadhatatlan élvezetet talál benne. Mert csak azt lehet (s azt sem mindenkinek sikerül!) ennyire plasztikusan előadni, amit nagyon ismerünk, s rendelkezünk azzal a belső meggyőződéssel, hogy teljes egészében értjük. A felolvasást hallva óhatatlanul is kedvet kaphatott a közönség ahhoz, hogy nekiüljön a már megjelent kötetek olvasásának. S ha valakinek korábban nem sikerült közeli kapcsolatba kerülnie az íróval, stílusával - az est emlékeivel gazdagodva bizonyára könnyebben "megadja magát" az írott szöveg is...
A korábban tervezett három rendezvény közé ékelődött produkciót, a Zene-katasztrófát, két művészetromboló zenebohóc etűdjeit Thomas Bernhard szövegeire a Hólyagcirkusz Társulat előadásában, sajnos nem tudtam megnézni június 11-én.
Kárpótolt némileg a június 25-i felolvasóest. Az In hora mortis című kötet verseit négy nyelven hallhattuk, németül, olaszul, horvátul és magyarul. A nyelvek sorrendje nem ismétlődött mechanikusan, s nem is ugyanazokat a verseket hallhattuk négy nyelven. A zenei illusztrációkkal színesített est érdekessége, hogy különböző karakterű volt a négy felolvasó, tehát többféle szempont szerint ellenpontozták egymás szólamát. Kiváltképp tetszett a prózai program zeneisége: befejezésül, kvázi fináléként kánonszerűen mondta ugyanazt a verset négy nyelven a négy előadó.
Miközben összetett irodalmi rendezvényeken vettem részt, úgy éreztem, mindenütt ott kísért a zene, a zenében otthonos szerkezetek, arányok, viszonylatok. Ez az anyagban benne rejlő faktor sok mindent megmagyaráz, kezdve a zenészek Bernhard iránti lelkesedésétől egészen addig, hogy az egyszólamú-lineáris szöveg olvasása során a zeneművek szerkezeti-formai elemzésének tanulságai-tapasztalatai milyen jól kamatoztathatók.
Ilyenkor a gyakorlatban is érzékelhető a művészetek kapcsolata, a különböző művészeti ágak között működő összetartó forma - s ismételten bebizonyosodik, hogy feltétlenül szükséges az integratív nevelés, s a poliesztétikai vizsgálódásoknak is sokat köszönhetünk.
Remélhetőleg sikerült a rendezvénysorozatnak mind többek figyelmét e gazdag és értékes életműre irányítania.
Fittler Katalin
