A Young Vic színház ún. Off-West End-i mûvészszínház Londonban. A Waterloo pályaudvartól tíz perc séta, olyan színházak közvetlen közelében található, mint a patinás Old Vic, illetve a kísérleti mûhelyként funkcionáló National Theatre Studio. A színházat néhány éve új igazgató vezeti, a drámaíró és rendezõ David Lan. Az õ reformjainak egyike volt a Young Directors’ Forum megalapítása.

A név a színház rendezőképző műhelyét fedi, ahol is némi szakmai múlttal rendelkező fiataloknak biztosítanak rendezőképzési lehetőséget. E program keretében láthattunk színházi előadásokat jelentős kedvezménnyel, találkozhattunk színházi alkotókkal (díszlet- és világítástervezőkkel, dramaturgokkal, rendezőkkel), szimpóziumokon és műhelyfoglalkozásokon vehettünk részt, kísérletezhettünk a színház stúdiójában, és nem utolsósorban első kézből értesültünk munka- és pályázati lehetőségekről.

Idén a színháztól újabb lehetőséget kaptunk: a nagyközönség elé vinni rendezéseinket.

Szomorú aktualitásként az iraki háború szolgált. Rendezésem a színház ON WAR projektjének volt a része. Ennek keretében huszonhat fiatal rendező kapott lehetőséget arra, hogy egy-egy, a háború ihlette rövid etűdöt mutasson be a stúdióban. A színház mindenkinek ingyenes próbatermet és minimális színpadi technikát (lámpákat) biztosított, a többit a magunk erejéből kellett összehozni. A lényeg az volt, hogyan használjuk ki a stúdió "fekete doboz" terét minimális díszlet-, jelmez- stb. használattal - ám a maximális hatást elérve.

Mivel csak két esténk volt a bemutatókra, a tizenhárom különböző rendező által rendezett etűdöt a színház dramaturgja (Ruth Little), illetve az egész este szervező-rendezője (Yvonne McDevitt) állította össze két, egész estés maratoni előadássá. Az önálló intenzív próbamunka után egy napunk maradt a tizenhárom etűd összefűzésére.

Én Örkény Vágóhíd című egypercesét választottam. Pontosabban az egyperces választott engem. A Nézzünk bizakodva a jövőbe! című egypercest kerestem (az utópiáról, hogy egyszer, amikor majd a világbéke kitör, annyira nem lesz már fogalmunk a háború szó jelentéséről, hogy fagylaltot nevezünk el róla), amikor is a Vágóhídnál nyílt ki a könyvem. Az éppen zajló iraki háború fényében végül erre a komorabb egypercesre esett a választásom, ami számomra arról szól, hogy nekünk embereknek nincs lehetőségünk a nyugalmas, békés, szenvedésmentes halálra.

A másik kép, ami a munka idején intenzíven élt bennem, a kifosztott iraki múzeumok látványa volt: a csupasz falak, az üres tárlók. - E két gondolat mentén indultam el. Ott az üres stúdiószínház - mint a kifosztott múzeum. A novella városnézéssel és tárlatvezetéssel indul, úgy határoztam tehát, hogy a helyszín egy szétzabrált múzeum lesz.

Azt is tudtam, hogy a minimális átállási idő miatt nem igazán használhatok díszletet, ezért egyetlen díszletelemünk volt: egy hatalmas, aranyozott, üres képkeret. Ez lógott csálén az egyik gázcsőről a levegőben. Viszont az üres teret valamivel ki szerettem volna tölteni, ezért választottam élő zenét. Az egyik sarokban egy kiváló brit jazz szaxofonista (Mike Williams) improvizált a szövegre.

Tudtam, hogy az Örkény-szöveget nem akarom "elrontani", ezért mindenképpen egy narrátort akartam használni, aki egyszerűen mikrofonba mondja az egészet. A lehető legtermészetesebb módon. Egy búgó, mély hangú színésznőt választottam erre.

Az etűd három különböző rétegből állt: a szaxofonista keleties improvizációja, a narrátor csodálkozástól mentes hangon elmesélt története, és egy groteszk, látványos, majdhogynem mozgásszínházi etűd a turistacsoport látogatásáról a kifosztott múzeumban. (Erről sokat beszélgettünk, és még több improvizációt csináltunk a próbák során a színészekkel: vajon mit tesz ilyen szituációban a turista, az idegenvezető - és próbáltunk egyre abszurdabb válaszokat találni.) E három különböző réteget fontuk össze a próbák során úgy, hogy mindegyik volt külön is, duettben is és trióban is.

Milyen volt az előadás?

A stúdió sarkában állt a szaxofonos. A távol-keleti férfiak jellegzetes öltözékét viselte: hálóingre emlékeztető hosszú ing (kamiz) és vele azonos anyagból készült szellős nadrág (söloá) együttesét. Fején a muzulmán férfiak jellegzetes, imához használt fejfedője. Minden ruhadarab drapp színű volt, csak a szaxofon reze ragyogott sárgán.

Tőle nem messze állt a narrátor színésznő: elegáns feketében, mikrofonnal.

A szaxofon hangjára a színteret körbeülő nézőknek összerándult a gyomruk: fájdalmas távol-keleti jellegű zene szólalt meg hirtelen, hatalmas erővel. Majd körülbelül fél perc múlva nyílt a stúdió titkos ajtaja, és kezében hosszú mérőszalag tekercset tartva, energikusan bemasírozott az idegenvezető.

A férfi teljesen hétköznapian volt öltözve, egyetlen apró kivétellel: ruhája egyszínű volt, minden ruhadarabja a kék valamelyik árnyalata. Majd a férfi megfordult és a mérőszalag spulniját lassan feltekerve behúzta a turistacsoportot. Ők is mind egy-egy szín árnyalatait viselték: egy rózsaszín hölgy mikiegeres napernyővel, egy sárga úr folyton csattogó sárga fényképezőgéppel, és egy rozsdabarna kertésznadrágos, barna bőrtáskás, titokzatos, mindenre szemet vető idegen. A sárga mérőszalag megfeszült: ott állt a turistacsoport a stúdió hosszanti átlója mentén, a mérőszalagba kapaszkodva.

Innentől nehéz leírni, mi mit követett: megszólalt a narrátor, elkezdte mondani az Örkény-szöveget, miközben a turistacsoport hol táncszerű mozdulatokat tett, hol az idegenvezető köré csoportosult egy újabb nem létező műalkotás történetét meghallgatni, hol pedig különböző szoborcsoportokba dermedten állt. A zene is bele-belekapcsolódott: mintha három "hangszer" (a szaxofon, a színészek és a narrátor) muzsikált volna együtt. Később a turisták megtalálták az üres képkeretet a múzeumban, és ezzel "játszottak" - különböző portré- és csoportképekbe álltak be mögé. Végül az idegenvezető irányításával egyenként valamennyien (mint valami ajtón) beléptek a keretbe, és ezzel kihátráltak a játéktérből, eltűntek. Körülbelül ekkorra ért a narrátor oda, hogy: "The cattle, the pigs and the sheep destined for slaughter were herded from various snow-white corridors into a large room where they grew drowsy, lay down, fell asleep, and passed into the happy hunting grounds as smoothly and peacefully as a boat gliding from the estuary of a river into the standing waters of a mountain lake." (Szőllősy Judit fordítása)

A sötét stúdióban ekkorra már csak két lámpa világított: egy, ami a narrátort, és egy, ami a szaxofonost világította meg. A narrátor befejezte a történetet (ez alatt a rész alatt nem szólt zene), majd ahogy a színésznő elhallgatott, szólalt meg újra, húsba vájó élességgel a szaxofon, és játszott rajta a muzsikus mindaddig, amíg lassan a fények ki nem aludtak a teremben.

Szép előadás volt, azt hiszem.

Most azon igyekszünk, hogy a Battersea Arts Centre lehetőséget adjon nekünk Örkény egyperceseiből egész estés előadást összeállítani. A színészeim nagyon lelkesek. Addig persze még be kell jutnunk egy "előválogatóba", és ott egy már hosszabb, de még mindig nem a teljes előadással sikeresen szerepelni. Hogy érzékeltessem a versenyt: havi körülbelül négyszáz pályázóból jut be három az előválogatóba. A hivatalos pályázati anyagot már leadtuk, most lélegzet-visszafojtva várunk.

Nagy a tét: a szakma árgus szemekkel figyeli a BAC-t. Innen, az "előválogatóból" indult ugyanis az idei év egyik legnagyobb színpadi sikere, a Jerry Springer - The Opera című előadás, ami azóta legendává híresült, és ma már a National Theatre színpadán fut, telt házzal!

Trencsényi Katalin