Zsámbéki Nyári Színház Filó Vera darabjait olvasván, azokról értekezvén a recenzens egyszerre érezheti magát nagyon okosnak és nagyon butának. Okosnak azért, mert a szövegek kitûnõ alkalmat kínálnak arra, hogy - elméleti jártasságát is megcsillantva - hosszasabban értekezhessen paradigmaváltásról, posztmodernrõl, tradíciók idézõjelbe tételérõl és meghaladásáról, s hogy mindezt szembe szegezvén a napjainkban divatos színpadi szerzõk bevált sémáival, új mûvészeti formák triumfálásáról tudósíthasson. Ám ha mindezt megtenné, tényleg nevetségessé válhatna, Filó ösztönösnek tûnõ játékossággal, nyelvöltögetéssel felérõ gesztusaiból, a posztmodern jegyeket inkább írástechnikaként, mintsem tartalomként alkalmazó szövegeibõl olyannyira hiányzik a paradigmaváltók, a mûvészeti "újítók, forradalmárok" eltökéltsége, tudatossága. Ennek ellenére (de lehet, hogy éppen ezért is) a színházi szakma hihetetlen erõs ellenállást tanúsít mûveivel szemben. A két évvel ezelõtti POSZT-on magam is tanúja voltam annak az általános felháborodásnak, amely az elsõ színre vitt Filó-darab, a Rob és Tot pont még nevet egyet bemutatóját követte. S a leginkább felháborodottak nem is a teoretikusok, hanem a mûvészek, fõként az írótársak voltak (a fiatal, vitathatatlan tehetségû, már komoly színpadi sikereket maga mögött tudó író éppúgy kikérte magának a bemutató puszta tényét, mint a teljesen érdektelen, többnyire alacsony színvonalú színpadi szövegeket sorozatban elõállító szerzõ - noha saját bevallásuk szerint sem olvasták Filó drámáját).

Filó Vera darabjairól (persze leginkább egyes darabjairól, hiszen a megjelent drámák távolról sem képviselnek homogén minőséget), azoknak értékeiről és problémáiról természetesen lehet és kell is vitatkozni, egy dolog azonban (számomra legalábbis) kevéssé tűnik vitathatónak. Ezek a szövegek, amennyiben színre kerülnek, automatikusan kiprovokálnak valamilyen hagyományostól eltérő színpadi fogalmazásmódot, hiszen sem pszichológiailag körülhatárolható jellemek, sem hagyományos értelemben vett konfliktusok nincsenek bennük, s a jelenetek túlnyomó többsége reálszituációként egyszerűen értelmezhetetlen. Vagyis a realista-naturalista színházi tradíció számára felfejthetetlenek, mindenképpen a szokottól eltérő megközelítést igényelnek. S ha ez valóban ihlető, megtermékenyítő, fantáziát megindító hatással bír egy rendezőre, akkor lényegesen nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy Filó-szövegből eredetibb, invenciózusabb, jelentősebb, a befogadótól is a szokottól eltérő hozzáállást kívánó előadás jöjjön létre, mint a manapság oly divatos színpadi szerzők semmilyen alkotói kreativitást nem igénylő műveiből, vagy akár a valóban jelentékeny, de a tradíciókhoz szorosan tapadó, alkotói fantáziát következésképp kevésbé megmozdító írók drámáiból.

Az előtérben Kelemen Tímea és Szoták Andrea | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Fenti gondolatmenetet tulajdonképpen igazolja a zsámbéki előadás - még ha a megvalósítás valóban a hely függvénye is. Jámbor József a harmadik ősbemutatót rendezi Zsámbékon, ami még akkor is méltánylandó lenne, ha az előadások kevésbé sikerülnek. Ám e bemutatók komoly értékekkel (vagy legalábbis részértékekkel) bírnak - a mostanit is beleértve. Igaz, ez az előadás aligha kerül be majd a Csodálatos vadállatokhoz hasonlóan ősszel kőszínházba; ennek viszont nem minőségi, hanem technikai okai vannak. Jámbor József ugyanis - alkalmazkodva a dráma történetszeletéhez - utazószínházat álmodott Zsámbékra. A Filó-mű magva az utazás. A darabban Filó Vera (aki természetesen nem azonos az életrajzi értelemben vett F. V.-vel, ám ennek elméleti boncolgatását most inkább elhagynám) Londonba utazik. Szobalánynak. Pontosabban nem a darabban utazik oda, hanem a darabbéli darabban, amit persze F. V. írt. Már ha igaz, mert a darabbéli F. V. egyébként szappanoperákat ír, amelyek gyilkosságok és papucsok körül bonyolódnak. Egyébként az utazás sem bizonyosan a maga valós értelmében történik meg (bár kétségtelenül megtörténhet úgy is), de a fantázia, a narkó, no meg az Internet is megteremtheti. A szöveg kérdőjeleket halmoz egymásra, idézőjelbe tesz mindent, egyik jelenet rögvest felülírja a másikat (hol visszavonva vagy átértelmezve annak jelentését, hol csupán egy másik lehetőséget megadva). Ami leginkább valós és megfogható, az ennek az álomba, chatbe, drogba, tévébe merülő világnak a közérzete - legalábbis ez az, aminek ereje a játékos irónián, a paródián is szüntelenül (de legalábbis a szöveg erősebb részeiben) átüt.

Jámbor József rendezése a szappanopera-paródia vonulatból indul ki, innen építi fel a cselekményt, s viszi el részint a komolyan nem vehető atelier, részint a komolyan is vehető közérzetdráma felé. A paródia vonulat természetesen tetszés szerint tágítható, s a rendező él is a lehetőséggel: a nyitójelenetbe például szellemesen komponálja bele a tavaly nyári zsámbéki botrány parodisztikus változatát. (Ha jobban belegondolunk, a szövegben megjelenő és az ott megnyilvánult stupiditás végül is egy tőről fakad.) Az utazás egy buszon zajlik, s noha a sajátos idegenvezetésként értelmezhető szöveg ott is elhangzik és néhány röpke jelenet is lejátszódik, az előadás döntő része a megállóul választott helyszíneken pereg le. A legfontosabb helyszín a több teret is felkínáló, az egyes térszeleteket dinamikusan variáló Zárdakert. Itt játszódik a londoni jelenetek domináns része, s itt lépünk be a chat szobába is: a számítógépek (pontosabban számítógép-fragmentumok) stílusosan a piciny tavacska partjára vetve, szétszórtan helyezkednek el, mintegy vizuálisan leképezve a természetbe vetett, természetellenes cyber káoszt (e meglehetősen didaktikus tanulságot szerencsére csak a recenzens vonta le, a rendező nem sulykolja). A rendezés feltétlen erénye, hogy a szöveg kérdőjeleit az előadásban is megteremti, játékos ötletekkel dúsítja a jeleneteket, s miközben "földre hozza", közérthetőbbé teszi ezeket, nem szünteti meg annak lehetőségét, hogy az egymást követő jelenetek felülírhassák egymást. A produkció problematikusabb részei azok, amikor az alkotók hátrahagyják ezt a játékosan komolytalan fogalmazásmódot, s szabadabb folyást engednek a (hagyományos értelemben nem létező) mondandónak. Ilyenkor mintha bizonytalanná válna az idézőjelek kirakása, s az aktorok mintha komolyan vennék a nem feltétlenül komolyan veendő mondatokat (árulkodóan nem működik például a főszereplő Deák udvarban elmondott hosszú monológja).

A darab számtalan szerepét természetesen mindenképpen össze kell vonni, s ezek a szerepösszevonások szükségszerűen inkább pragmatikus jellegűek, mint jelentéssel bírók lesznek. Ez elvben ziccer szerepeket kínálhat a színészeknek, hiszen számtalan alakváltozatot felcsillanthatnak. Ám a zsámbéki előadásban részt vevő aktorok inkább egy-egy markáns karakterjegyre építenek, s ezt vetítik rá valamennyi figurára. Ami valószínűleg koncepció ugyan, ám igazából akkor lenne hatásos, ha a domináns karakterek mögül azért színekben gazdag árnyalatok tudnának megfogalmazódni. Ez azonban csak Keresztes Tamás, Kelemen Tímea és némi megszorítással Hajdú Péter játékára igaz, a többiek tulajdonképpen egyetlen színnel dolgoznak. Így aztán a főszereplő talán még a megírtnál is jobban kiválik a szövegből. Szoták Andrea hajlékonyan, színesen, lendületesen formálja a szerepet; nem esik abba a hibába, hogy jellemet próbáljon formálni, inkább személyiségcserepeket mutat fel, változatosan, ügyelve az idézőjelekre, de valós érzelmeket, érzelmi állapotokat is megfogalmazva. (A sikeres alakítás így aztán kicsit el is feledteti azt, hogy egy szereposztási ötlettel - az írónőt korábban alternatív formációkban színészként is lehetett látni - még egy markáns idézőjel, posztmodern csavar is kerülhetett volna az előadásba.)

Jámbor József szellemes, kiegyensúlyozott, intellektuális szórakozást nyújtó játékká formálta Filó Vera darabját, az utazószínház ötletével élvezetes keretet kínálva a játékhoz. E keret persze helyhez is köti az előadást; továbbra is a jövő titka marad, hogy a Filó-szövegek a kőszínházakban ihletett rendezőkre találnak-e, s akarva-akaratlanul segítenek-e a tradícióktól való radikálisabb (de nem öncélú, nem önmagáért való) elfordulásban.

Urbán Balázs