Teatro Capriccio-Honvéd Kamaraszínház

Amolyan struktúrán kívüli színházi vállalkozásként mûködik Józsa Istvánék sátorszínháza, amely májusban Vígándpetendrõl Pestre, az Erzsébet térre költözött. Kissé furcsa tán e definíció, de nehéz másképpen kategorizálni. Kõszínháznak már csak a fizikai matéria okán sem nevezhetõ, de az alternatív színházhoz sincs sok köze. Igaz, a Teatro Capriccio tavalyelõtt alternatív színházként nyert díjat az Alternatív Színházi Szemlén, ám nem pusztán az akkor bemutatott elõadás szólalt meg más nyelven, a társulat is más volt. A hetvenkedõ katonát elõadó trupp volt marosvásárhelyi színészekre épül, ama fiatal színészcsapat néhány tagjára, amely az elmúlt években Novák Eszter és Anca Bradu rendezéseiben tûnt igazán fel, s amely tavaly végérvényesen (vagy annak látszó módon) felbomlott. (Õk a Honvéd Kamaraszínház mûvészeiként vannak jelen, ám e formáció az évad során önálló bemutatóval nem jelentkezett.)

Így a folytonosságot a társulatnál Józsa István jelenti, nem pusztán színházcsinálóként, hanem rendezőként is. A hetvenkedő katona egyfelől hálás, másfelől hálátlan színházi alapanyag: bizonyos szakmai színvonal felett nagyon elrontani csak súlyos színészi-rendezői tévedéssel, esetleg ordas ripizéssel lehet. Igazán jól megcsinálni, erőteljesen karakteressé, emlékezetessé tenni viszont nagyon nehéz; utoljára talán Taub Jánosnak sikerült az úgy másfél évtizeddel ezelőtti Radnóti színpadi előadásában. A színészeit erős stilizálásra késztető Taub rendezésében az abszurd módon eltúlzott ostobaság már-már tragikus színeket hívott elő az egyébként igen mulatságos játékban. Játszható persze a szöveg teljesen másképp is, de ahhoz, hogy valóban erőteljes hatást érhessen el, valószínűleg szükségeltetik valami igazán nagy ötlet, trouvaille, hiszen Plautus darabja voltaképpen nem több egy karaktertípusokra építő, ügyesen felépített, könnyed cselvígjátéknál. Ami egyaránt eltolható a blődli, a commedia dell’arte, a groteszk vagy akár az abszurd felé. Józsa István rendezéséből (a szöveget zökkenőmentesen a társulatra applikáló dramaturgiai munka és az értékelendő játékmesteri erények ellenére) leginkább ez a határozott irány és ez a trouvaille hiányzik.

Fazakas Júlia és Győry András Botond

Az első jelenet, amely vendégszövegekre és szituációs ötletekre épít, eredeti, a szöveget ironikusan felülíró, posztmodern játékot ígér. Ám a játszók gyorsan visszalépnek a (némiképp átalakított, meghúzott, de az eredetitől radikálisan el nem térő) szöveghez és a hagyományos vígjátéki játékmódhoz, amelyet eleinte változatos blődlipoénok kísérnek, később ezek is háttérbe szorulnak. A színészi játék pedig nem csak jelenetenként, de szereplőnként is ingadozik a tradicionális, realista-naturalista, a stilizált-ironikus és az erősen stilizált, groteszkbe, abszurdba hajló, mélyebb tónusok között. Győry András Botond Palaestrióként leginkább az előbbit képviseli: a furfangos szolga realisztikusabb, de azért alapvetően tipizált válfaját hozza, szellemesen, lendületesen, bár igazi átütő erő nélkül. Alapvetően jóravaló, ügyes szolgát játszik, aki kedvét leli ugyan a bonyodalmakban, de nem gyűlöli igazán gazdáját, annak hetvenkedését sem; célja inkább a gondtalan, derűs élet, mint a katona megleckéztetése. Ezt a könnyedebb szálat képviselik a szerelmesek is, bár alakjuk stilizáltabb, mint Palaestrióé. Az alaptónust itt maga a szereposztás dönti el: a szende Philocomasiumot a karcosabb, nyersebb színekkel élő, erőteljes erotikus kisugárzással rendelkező Simon Andrea, a szerelmes Pleusiclest pedig a kissé határozatlan ifjú alakját nem e világban élő, elvarázsolt művészlélekké stilizáló Dióssi Gábor alakítja. Kettősük így már az első jelenetben felettébb mulatságos, mivel azonban az alapszínek már itt kirajzolódnak, később nincs mit árnyalni, változtatni rajta.

A címszerepet adó Kátai István játéka elemeltebb, ironikusabb, komorabb színeket is tartalmaz. Főként önáltatásait, tetszelgéseit tudja részint férfibáját kamatoztatva hitelessé, részint kívülről láttatva ironikussá tenni. Ám Pyrgopolinices veszélyességét, súlyos ostobaságát kevéssé tudja vagy akarja hatásosan ábrázolni (a talán ezt célzó indulatkitörések inkább külsőségesnek, mint idézőjelesnek hatnak), így a darab antihősét is inkább megbocsátó humor lengi körül.

Az Atrotogiát játszó Fazekas Júlia markánsabb, groteszkebb eszközökkel dolgozik, az ő játékában rémlik fel leginkább a korlátoltság, butaság tragikuma (vagy legalábbis tragikomikuma), amihez hozzájárul az is, hogy élni tud a szerep nővé alakításának előnyeivel: hitelesen játssza el az érzelmi kiszolgáltatottságot is. Komikus és komorabb árnyalatok közötti váltásai élesek, de kidolgozottak és hatásosak - ám a többiekénél árnyaltabb, összetettebb alakítás néha kissé idegenül hat ebben a közegben. Hasonló mondható el Molnár Csabáról is, akinek játéka alaposan felülírja a Periplectomenust jobb esetben kedélyes, életvidám öregúrnak, rosszabb esetben vén kéjencnek láttató sablonokat: finoman ironikus alakítása afféle helyi maffiózót sejtet - de ez a szerepfelfogás nem igazán tud elhelyezkedni az előadásban. A két örömlány közül Gecse Noémi cserfesen viháncoló Milphidippája a játék egyértelműen komikus vonalához csatlakozik, Kovács Ágnes Anna a Pyrgopolinicesszel szembeni undorát leplezni alig tudó, megcsömörlöttnek látszó, intenzív színpadi jelenléttel bíró Acroteleutiumja viszont a komorabb színeket gyarapítja.

Az optimálisnál eklektikusabb, széttartóbb kissé a Teatro Capriccio előadása, de a játék lendülete, sodrása sok mindenért kárpótol. Helyenként egyértelműen szórakoztató előadásnak (s a májusi hőségben amolyan kellemes nyári vigalomnak) tűnik, helyenként érezhetően többet ambicionálna ennél. Rokonszenves produkció, amely minden problémája ellenére egy percig sem unalmas, amelyet többnyire jó nézni, de amelyben a kellemesség érzésébe be-betüremkedő komorabb színek valamelyest az elszalasztott lehetőségekre is utalnak, s amely ekként némiképp alatta marad önnön lehetőségeinek és alkotói tehetségének.

Urbán Balázs