Gyulai Várszínház

Vakmerõ vállalkozás, mindamellett nem biztos, hogy a legszerencsésebb egy nyárestén (amikor a nézõk többsége amúgy is éppen szabadságát tölti, így leginkább felüdülni vágyik) túlontúl komor témával elõállni. Nem véletlen, hogy a nyári színházak többnyire szórakoztató, víg vagy zenés, látványos elõadásokat tûznek mûsorukra, még akkor is, ha mindemellett még szólni is kívánnak valamirõl. Márpedig Márai Sándor utolsó éveinek naplója, amely felesége betegségérõl, majd elvesztésérõl és saját öregségérõl, halálközelségérõl s öngyilkosságra készülõdésérõl/érésérõl szól, igencsak komornak mondható.

Árkosi Árpádék mégis e komor hangulatú naplókat választották nyári produkciójuk alapjául. A cím ugyanis nem egy ismeretlen Márai-színművet takar, hanem egy olyan irodalmi, lírai összeállítást, amely az öngyilkosságra készülő Márait idézi elénk. Maga a "díszlet" is erre utal a Ladics-ház udvarában felállított megannyi fekete, ember formájú, mécsessel megvilágított céltáblával.

Könnyen megbocsátható volna persze, hogy kissé elkomorítanak, ha ez felkavaró élménnyel párosulna, amely elgondolkodtatja az embert, kit-kit vérmérséklete, pillanatnyi hangulata, élethelyzete szerint. Ám itt erről szó nem volt. Csupán odáig jutott el az ember, hogy megint rájött, Márai műveit érdemes olvasni, levenni a polcról. A többi élmény többnyire a kín és az unalom, amelyet udvarias, szolid tapssal díjazott az est műfajától és a témától kissé elfogódott közönség. (Már a főpróba is telt házas volt, nagyrészt persze ugyancsak Márai nevének köszönhetően.)

Árkosi abba a hibába esett, hogy az előadók ide-oda mozgatásával próbált egy irodalmi összeállítást színházzá változtatni, dinamikussá tenni. A naplórészleteket versekkel és fuvolabetétekkel váltogatta, s ezek bevonásával egyúttal "szerepeket" is teremtett - a naplórészletek ugyanis a legutolsó évekből valók, vagyis az idős Márai szólalt meg általuk, míg az elhangzott versek, mintegy ellenpontozásul, a még fiatalabbat, a kevésbé kiégettet, megkeseredettet szólaltatták meg.

Helyey László | Fotó: Kiss Zoltán

Az, hogy nem érett igazi színházzá az előadás, részben a szereplőknek is köszönhető. A tér három részre tagolódott, a "szerepeknek" megfelelően. Középen ült íróasztalánál az idős, beteg, keserű Márait megszemélyesítő Helyey László, jobb oldalán a még ifjú (vagy legalábbis fiatalabb), lelkes költő, Papp Zoltán személyében, balján pedig a Nőt, de mindenekelőtt a feleséget megjelenítő Horgas Eszter, aki a saját terepén biztos sokkal természetesebb, de itt a női nem (a feleség) megtestesítőjeként arra volt kárhoztatva, hogy könnyű fehér ruhájában ide-oda libbenjen a rendező utasításának megfelelően, betöltve a másik két szereplő (vagyis az ifjú és az idős Márai) körül a teret. A fuvolaszóló vissza-visszatérő motívumaival azonban csak kellék maradt, mi több, helyenként zavaróan gátolta a megértést, mert néhol erősebben szólt, mint maguk a Márai-szövegek. Ami igazán pozitív volt az estben, azok a Naplókból elhangzó részletek (Simon László válogatása) Helyey László értő és érző tolmácsolásában, aki a tőle megszokott profizmussal működött most is közre. Papp Zoltán versmondása viszont csak tovább erősítette/torzította azt a talán joggal, talán jogtalanul rögzült képet, hogy Márai nagyobb prózaíró volt, mint költő. Pedig ez a formáció (rendező, színészek, műfaj) nem először, hanem idén immár harmadszor állt össze Gyulán. (Tavaly, tavalyelőtt Simonyi Imre verseiből szerkesztett műsorral léptek fel.)

Ám nyáron Gyulán hál’ istennek olyan kulturális pezsgés van, hogy még aznap este belecsöppenhettünk egy másik, nem csak témája miatt szívderítőbb előadásba. Így a Várszínház másik aznapi produkciója - ahová gyorsan átsiettünk "búfelejtőül" - kárpótolt a csalódásért, itt ugyanis a Népzenei Fesztivál keretében a Pannónia Klezmer Band és a Besh’ O Drom húzta, fújta temperamentumos, vérpezsdítő muzsikáját. De nagyobb élményt jelentett a másnap látott kiállítás is, amely az elmúlt négy évtized előadásainak képeiből, plakátjaiból és néhány jelmezéből, díszleteleméből összeállítva zanzásította teremnyivé az idén immár negyvenéves Gyulai Várszínház történetét, múltját. Igényesen, bár a helyszín méreteihez kénytelenül igazodva.

Marik Noémi