Gyulai Várszínház

Amióta láttam a Nézõmûvészeti fõiskolát, még inkább magamra gyanakszom, mint korábban, ha egy produkció fonalát elvesztem valahol. Tasnádi István nézõoktatói szerint ugyanis a nézõ annyit pislog, hogy emiatt egy elõadásból mintegy fél órán át csukva van a szeme. Csoda-e hát, ha nem mindig vagyunk képesek hibátlanul követni a színpadon történteket? Egyébként tréfán kívül is, az ember figyelme vándorol. Látása pásztázza az elõtte lévõ teret. A színházi nézõ hol a díszletre, hol a ruhákra, hol a statisztákra figyel igazán, és csak az idõ egy részében a lényeget hordozó, megjelenítõ, elbeszélõ fõszereplõkre. Persze ha a színen számunkra jól követhetõ, gondolkodásmódunkhoz közel álló, netán ismerõs történet folyik, akkor könnyen pótoljuk a kiesõ pillanattöredékeket, úgy érzékeljük, hogy teljes egészet, egybefüggõ folyamatot látunk-hallunk. De ha nem? Ha számunkra idegen a színpadi nyelv, a színi gondolkodásmód, amivel az elõadás készült, akkor könnyen megeshet, hogy mindenfelé kalandozó figyelmünk éppen a lényegeset, a legfontosabbat mulasztja el. És azok a töredékek, amelyeket fel tudunk idézni belõle, éppen a legkevésbé fontosak. A színházi rendezésnek persze elvben az lenne az egyik alapvetõ feladata, hogy figyelmünket megfelelõen orientálja, hogy hangsúlyokat tegyen ki, tájékozódási pontokat jelöljön ki. Csakhogy ehhez is szükségeltetne valamilyen együttgondolkodási minimum.

Vidnyánszky Attila előadásait nézve gyakran érzem úgy, hogy ez közöttünk nincs meg. Valami hiányzik belőlem, hogy igazán figyelni tudjak arra, amit színpada kínál, hogy ne kóvályogjon el a látásom, a hallásom, a gondolkodásom. Előbb-utóbb hát gyanakodni kezdek: talán túl sokat pislogtam, ezért szalasztottam el a megvilágító pillanatokat. Úgyhogy amikor megpróbálok beszámolni az előadásról, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy azt láttam, ami történt. Mert ha csak az történt, amit láttam, akkor egyáltalán nem értem, hogy miért történt. Azt még érteni vélem, hogy a Cantata profana motívumát miért fogalmazta újra Juhász Ferenc az ötvenes évek közepén, miért tért vissza hozzá Jancsó Miklós annak az évtizednek a végén. Érteni vélem, milyen modernizációs megrázkódtatásokat beszéltek ki akkor. Miért dúsult föl hatalmas halmozásokat, felsorolásokat görgető kiáltozássá az eredetileg szikár, tömör szöveg, érteni vélem, hogy Juhász Ferenc költői szöveggé formálta át azt is, amit Bartóknál csak a zene fejezett ki, s főképp érteni vélem azt a megrendült fájdalomhalmazt, amelyet az ötvenes évek kiábrándulásai hoztak. Egy nagy reményekkel indult nemzedék nemcsak csalódott, megcsalatott, nemcsak a jelen rettenetével, erkölcsi ellehetetlenülésével és a jövő reménytelenségével találta magát szemben, de azzal is, hogy nincs visszatérés, nincs jóvátétel, nem lehet meg nem történtté tenni, ami megesett. Az ártatlanság nem szerezhető vissza.

Trill Zsolt | Fotó: Kiss Zoltán

Hogy mindez benne van Vidnyánszky Attila színpadi játékában is, azt nem kétlem. Csak a többletet, a jelenbelit, a huszonegyedik századit nem találom benne. Ezért aggaszt, hogy valami baj lehet a látásommal, a hallásommal, a figyelmemmel.

Már az elején kételkedni kezdek, hogy jól látom-e, amit látok. Nincs-e túl messze a tizenkettedik sor, ahol ülök ahhoz, hogy biztos legyek a dolgomban? Miközben hangzik a szöveg, a szereplők lassan fölkászálódnak a földről, és mintha könyvkötegekből készült koturnusokra emelkednének. Ha szarvasok, a paták helyén könyvtömbök súlyosítják el a járásukat. Ha jól látom, sem nagyon hiszek a szememnek. Szörnyen szájbarágó didaxisnak érzem ugyanis ezt a képet, amely nem hozzáad, hanem elvesz a tartalomból. Rettentően leegyszerűsít. És éppen azért nem értem, mert túlságosan is egyszerű. Nem akarom elhinni, hogy ilyen együgyűséget akarnak ekkora nekibuzdulással közölni velem. Közben Törőcsik Mari közönséges utcai viseletben, abban, amelyben délután megnyitotta a Gyulai Várszínház negyven évadát bemutató kiállítást, igyekszik jelentőségteljesen figyelni, miközben egy keveset jelképesen dolgozgat, üres tepsiben mintha süteményt szeletelne. Az már világos, hogy ő az anya. Az is hamarosan kiderül, hogy Trill Zsolt a fiú. Aztán egyszer együtt kimennek, majd idővel egy vörös ruhás fiatal nővel jönnek vissza. Nem tudom, ki ő, miért jött. Egyáltalán, miért mentek ki éppen akkor, a szövegnek azon a pontján. A szöveget végig zene és mozgás, tánc kíséri. Általános izgalmi állapotnál többet képtelen vagyok kiolvasni (látni, hallani) belőle. Egy dologban vagyok biztos, zavarnak az anya-fiú kapcsolat követésében. Törőcsik Mari jelenléte mintha órákra megszűnne - egyszerűen nem létezhet ugyanis olyan intenzív színészi személyiség, amelyik képes lehetne ilyen ribilliót áttörni. A szöveg közé mindehhez falusi jelenetek, amolyan zsánerképek is kerülnek. Ezekből megint csak nem tudok mást kiolvasni, mint a verset kínosan megmagyarázó, szociológiai közegbe helyező allegóriát. A falut hagyta el, lám, szerencsétlenül, elveszetten kiáltozó hősünk.

A műsorfüzetet ezúttal is utólag olvasom el. Az alábbiakat ebből tudom meg, s utólag nem tudom, vajon ha korábban olvastam volna, észrevettem volna-e az előadást nézve: "Az anyának van egy fiatal megtestesítője, és szerepel az anya mint a termékenység, az utódnemzés megtestesítője. A vers második, földhöz kötöttebb, profánabb, szituációhoz jobban kötött részét etűdformában, jelenetek sorában adjuk elő, ahol különböző szerepek lesznek, például az apa, a falusi barát." Be kell valljam, nekem nem sikerült ennyire konkrétan értelmeznem az előadás falusi életképeit.

Abban viszont biztos vagyok, hogy a végén hősünk elindul a csillagok felé. Igen szép képsor lenne ez. A szereplők egyre magasodó, szarvra emlékeztető, lámpás végű villákat emelnek föl, ezekre pallókat helyeznek. Két-két villa tart egy-egy pallót. Trill Zsolt fölmászik a legalacsonyabbra. Míg ezen halad előre, az összes szereplő ennek meg a következőnek a tartóit fogja. Amikor átér a másodikra, az elsőt tartó emberek átsietnek a harmadik palló alá, amikor ide is megjön, akkor a második alól igyekeznek a negyedikhez. Azaz a jelenet technikai kivitelezése izgalmasabb, mint költői szépsége. Vagy az én figyelmem túlságosan földhöz ragadt. Mindig azt látom, amit nem kellene, akkor pislogok, amikor ez hiba, és akkor bámulok tágra meredt szemmel, amikor az fölösleges.

A műsorfüzetben egyébként ilyeneket is olvastam a rendezőtől: "Egy klasszikus értelemben vett önbeazonosításra, önmeghatározásra van szükségünk: kik vagyunk mi, miből jöttünk létre, milyen gondolatokkal megyünk a világba, mit hozunk a múltból, mit hordozunk a zsigereinkben, hová visszük a dolgainkat, milyen válaszokat kell keresnünk a kérdéseinkre stb. Úgy gondolom, hogy az előadás alapjául szolgáló mű nagy lehetőséget ad az alapkérdések megválaszolására. Tehát nagyon személyes ügy ez számunkra, az önmeghatározás lehetőségét látom ebben az anyagban."

Én meg a megvalósulást nem láttam az előadásban. Biztosan az én hibám.

Zappe László