Szentendrei Teátrum

Talán az eddigi legpuritánabb, legkevésbé "alföldis" rendezés a szentendrei Kései találkozás. A történetet ezúttal nem helyezték szokatlan, meglepõ környezetbe, nincs kendõzött és kendõzetlen szexualitás, videokivetítõ és Király Attila-féle mozgásvilág. Alekszej Arbuzov kétszereplõs kamaradarabja - persze - eleve nem túl sok lehetõséget ad minderre, így viszont jogosan merül fel a gyanú: új utak, szikárabb formák felé kacsingat a rendezõ Alföldi Róbert?

Az előadás egyetlen merészsége a szövegkönyv szétvagdosása, majd újbóli összerakása: Alföldi Róbert és dramaturgja, Vörös Róbert visszaemlékezéssé alakította a két idős, magányos ember találkozásának történetét. Eszerint a Férfi (Garas Dezső) korábban szanatóriumi főorvos volt, most ágyhoz kötött beteg, a Nő (Törőcsik Mari) egykor az orvos nehezen kezelhető, szabályokat megszegő betege volt, most pedig azon fáradozik, hogy közösen idézzék fel kettejük megismerkedésének történetét. Kiderül, hogy kezdetben nehezen hangolódtak egymásra, mindketten őrizni próbálták függetlenségüket, végül rájöttek: nem tudnak egymás nélkül élni.

A történet felidézésének módszere: a szereplők hol belépnek a múltbeli eseményekbe, hol visszatérnek a jelenbe. Az idősíkok közötti váltásokkal együtt új mondatok kerültek a szövegbe, emellett megváltozott a szereplők megszólítása is: a múltat idéző magázódásba beágyazódik a jelen tegeződése. Alföldi csavarja mindezekkel együtt inkább érdekessé, mintsem jobbá tette az előadást, mivel már az első betétben megtudjuk a sztori végkifejletét, a folyamatos ki- és belépések pedig elidegenítik a nézőt, megfosztják a teljes azonosulás lehetőségétől.

Törőcsik Mari és Garas Dezső

A szentendrei előadás Arbuzov darabjának komorabb megjelenítését választotta a címben is adott két lehetőség közül. A mű ugyanis szólhat egyrészt az elmúlásról, a magányról és a beteljesületlen életről, hiszen a szereplők csak életük legvégén, az utolsó percben találnak rá a boldogságra, a másik megközelítés szerint játszható vígjátékként, mivel a Férfi és a Nő jelenetről jelenetre elbeszélnek egymás mellett, miközben mindketten ugyanarra vágynak: egymásra. Alföldi Róbert alapvetően az első változat mellett döntött, ami az előadás utolsó mondatában mutatkozik meg legtisztábban: "Félek" - mondja a Nő, majd hozzábújik a férfihoz. Ezután lemennek a fények és csak a csillagos háttér látszódik. A dráma végkicsengése ennél jóval optimistább: "Valószínűleg az egész életemet azért éltem csak, hogy veled találkozzam" - mondja szintén a Nő, amihez az olvasói fantáziánk hozzáképzeli a teasüteményt, a vörösbe tűnő naplementét és a nyugati szél borzolta ősz fürtöket. Az előadás alkotói nem ilyen romantikusak...

Kentaur ezúttal meglepően visszafogott díszletet tervezett a szentendrei városháza udvarára: a színpad előterébe egy kórházi ágyat és két széket helyezett, hátul olykor játékba hívta az udvar nagylombú fáját, a két helyszínt pedig egy mesebeli hidacskával kötötte össze, aminek a funkciója gyakorlatilag kimerült a tengerparti galambok etetésében. Hosszan kell töprengenünk, mikor tervezett utoljára ilyen egyszerű díszletet. Csupa grandiózus Kentaur-díszlet, egyébként kiváló építmények jutnak az ember eszébe az utóbbi évekből: a szegedi Szentivánéji álom valódi kocsigumikkal és hordókkal ékesített, tündérek lakta szemétdombja vagy a Tivoli Színház Macbethjének szürkés, majd vérrel és húscafatokkal bemocskolt plexifalai. A díszes szentendrei városháza udvara viszont túl tágasnak bizonyult a kétszemélyes kamaradarab előadásához, a játéktér szinte elveszett a műanyag székek dzsungelének szélén. Talán érdemesebb lett volna más megoldást választani, mondjuk, térszínházat kialakítani.

Bartha Andrea jelmezei aktív részesei az idősíkok váltogatásának: míg a Nő mindig a történetnek megfelelő ruhákat visel, addig a Férfi többnyire kórházi pizsamában van. Nagy segítséget kapott a jelmeztervezőtől Törőcsik Mari, hiszen bohókás kalapja - szavakat és mozdulatokat megelőzve - karaktert formál. A ruhadarabnak köszönhetően elevenebb a színésznő megjelenése, akit többnyire kesernyésebb szerepekben szoktunk meg. Üdítő most egy nagy formátumú, akaratos nő szerepében látni, sőt egy villanásnyit komédiázni, táncolni és énekelni is. Színpadi partnere, Garas Dezső az egyetlen az alkotók közül, aki megszokott formáját hozhatja a deszkákon: kissé morózus és ironikus, ugyanakkor nagyon szerethető öregurat játszik.

A két nagyszerű színészt akaratlanul is kellemetlen helyzetbe hozza az előadás mottója: In memoriam Tolnay Klári és Mensáros László. Miért buzdítják a nézőt arra, hogy hasonlítsa össze a Teátrumban látottakat a darab legendás, 1977-es bemutatójával? A 2003-as nagy nevek kedvéért kocsiba pattanó, döntően fővárosi nézők között akad néhány ősz hajú Nő és Férfi, akik alkalmasak erre.

Csicsely Zoltán