Ülök a rózsás fenék alatt. A fenék alatt ülni nem a legmegnyugtatóbb, fõként, ha hozzátesszük, hogy a fenék csupasz, és az idõ nagy részében az ülés sem ülés, hanem az ülõ állapotból eltranszformált testhelyzet; picit a síeléshez hasonlít, legjobb szó rá az izé, legfõbb attribútumának pedig azt tekinthetjük, hogy rohadt kényelmetlen. Picit dob a helyzeten, hogy a fenék nem valós, pingálva van, attól tehát nem kell tartani, hogy a fejemre; ráadásul a testrész valami Hermész-féleséghez tartozik, így mondhatni arisztokrata segg, úgyhogy végsõ soron akár megtisztelve is érezhetném magamat. De kérem, azért mégis.

Eredetileg úgy gondoltam, fogom magam, elmegyek megnézni valami jó kis alternatív előadást - ezek ugyanis jobban érdekelnek, mint a hagyományos kukucskálós -, de a tervemet szétbombázta, hogy barátaim elrángattak az Operába, ahol is szembesülnöm kellett azzal, hogy mai világunkban1 az operánál alternatívabb műfaj nincsen. A szakirodalom szerint a huszadik századi avantgarde törekvések egyik legfőbb momentuma a közönség szerepének megváltoztatása. Csináljunk a passzív befogadóból aktív, tevékeny embereket, akik részt vesznek az előadás megkonstruálásában.

Nézzük csak, milyen jelentések íródnak bele a szubjektív olvasatomba! Bevallom férfiasan, operába ritkán járok, voltaképpen egyáltalán nem is értek hozzá; szimplán eszembe jutott néhány dolog, leírom a tapasztalataimat.

Potom ötszázért jutok fel a karzatra, ez nem ár, főként, ha összehasonlítom a lentiekkel. Mert az cirka hússzor ennyi. Illene tehát nem dumálnom, ráadásul köztudomású, hogy az opera mint olyan, egyáltalán nem demokratikus intézmény, különben is, aki behatóan ismeri a járást, annak ez nem meglepetés. De hát ugye ismerjük az újszülött esetét a szakállas viccel.

Tehát megfognak engem, megfosztanak a reprezentatív bevonulás katartikus élményétől, és csipesszel átraknak az oldalbejárathoz. Csóró egyetemista ne reprezentáljon. Nyilvánvaló pedagógiai célzat: tanulj fiam; ha sikeres leszel, majd bemész elöl.2 Amikor felérünk, váratlan öröm ér: a jegyemen nincs apró betűkkel feltüntetve, hogy "a helyről a színpad nem látható". Ezzel a társaságban kisebbségben vagyok. Gyors kárörömöt követően futólag úgy érzem, sikerült visszavágnom az apró betűs feliratoknak. (Gyermekkori, fejlődésemet befolyásoló traumám, hogy anno Velencében, az akadémiai képtárban, bimbózó angoltudásomtól megrészegülten felhívtam a nő figyelmét az apró betűsre, amely szerint 18 év alatt, azaz akkori önmagam számára is, a beugrótól gálánsan eltekintenek. Az a galád könyörületlenül rámutatott a még apróbb betűsre, melynek tanúsága szerint kizárólag az EU állampolgárai számára. Korai szembesülés marginalitásommal.) A diadal feletti öröm kb. akkor múlik el, amikor kis híján meghalok, egy jól öltözött, egyetemi tanár külsejű egyedekből álló csorda ugyanis elsodor, miközben a karzaton a második sorból megpróbálok átjutni az elsőbe a támlákon át. Láthatóan ismerik a terepet, le akarnak csapni azokra a helyekre, ahonnan legalább a színpad felét látni. Isteni. Darwin az Operában.

Mindezek után elfoglalhattam helyemet a mennyezetfreskóról rám kacsintó fenék alatt.3 Magáról az előadásról nem nagyon kívánok beszélni, legfőképpen azért, mert a zenéhez nem értek, a színpadi akciókból nem sokat láttam, az előadás befogadása szempontjából pedig nem is annyira a deszkákon történtek voltak a meghatározóak. Csajkovszkij, Pikk dáma. Szimonovról még én is hallottam, úgyhogy az elvárásaim eleve magasak. Az oroszok jól is csinálják, ehhez értenek, arról pedig nem ők tehetnek, hogy a színpad szerepét számomra a szemben lévő földszinti díszpáholy töltötte be, ahol is egy úriember szórakoztatóan szerencsétlenkedett egy bazi nagy kamerával.

Most kéne elkezdenem írni arról, hogy mi is történt valójában a színpadon, meg hogy manapság romantikus körítéssel előadni valamit, az közelebb áll a szürrealizmushoz, mint bármi máshoz. De ezt nem teszem meg. Inkább abbahagyom, és elkezdek gondolkodni azon, hogy most, amikor a különféle recepcióesztétikáknak amúgy is a reneszánszát éljük, a színházelméletnek nemcsak azzal kéne foglalkoznia, hogy mi történik az előadásban, hanem azzal is, hogy mi történik a nézőtéren. Mert ha büdös van, túl meleg, vagy ha kényelmetlen a szék, ez is hozzátartozik a színház megtapasztalásához. Tényleg.

Kovács Ferenc Dávid

 

Jegyzetek

1 Ez a szókapcsolat fellengzős és közhelyszerű, továbbá utálom is. Véleményem szerint remekül illik ide.

2 Ez a mondat istenien demagóg, megfogalmazása a középiskolás évkönyvbeli élménybeszámolók görcsösen viccesnek lenni próbáló, ámde dilettánsan önérzetes stílusát követi.

3 Díjnyertes képzavar!