Komáromi Jókai Színház

Sárbogárdi Jolán ibusári vasúti jegypénztáros rózsaszín tollal-tüllel ékes életet álmodik. Sárba ragadt környezetét a maga teremtette "mûalkotások" segítségével próbálja élhetõvé fényezni, az unalom medrében "lavór szappanos harisnyanadrágként ázó" délutánjait az alkotás örömével fûszerezni. Küzdelme heroikus, mûve penetráns. Sorsa minden kilátás nélkül való - s ezzel a Telihay Péter rendezte elõadás Jolánja (Molnár Xénia) tökéletesen tisztában is van. Ennyivel is elviselhetetlenebb neki.

Az Ibusár-előadások meghatározó kérdése, hogy a rendező összevonja-e a darab két szintjét - vagyis úgy képzeli: Jolán saját magát és környezete figuráit emeli át az operettbe -, illetve megtartja-e a két külön szintet, kifejezve ezzel, hogy a két világ sokkal távolabb van egymástól annál, semhogy közvetlen átjárás lehessen közöttük. Telihay az utóbbi (az író által eredetileg elképzelt) megoldást választja, s több eszközzel is hangsúlyozza a két szintet elválasztó szakadékot.

Jolán és Amália hercegkisasszony (Holocsy Kati) semmiben nem hasonlítanak egymásra: az előbbi kövér, csapzott és tenyeres-talpas, az utóbbi karcsú, gyönyörű és légies. A két világ szereplőit más-más színészek játsszák; egyedül a szívtipró Kleisermann jegyvizsgáló - emlékképként megjelenő - alakja közös a képzelet szülte Bajkhállóy huszárkapitányéval (Benkő Géza megformálásában). Anyuska (Varsányi Mari), Jolán és a főnöke - egyben francba kívánt udvarlója -, Guszti (Fabó Tibor) palóc nyelvjárásban beszélnek, még tovább távolítandó egymástól a természetes nyelvi közeget és Jolán operettjének mesterkélt, zavaros mondatait. Ezzel az előadás még egy szintet hozzátesz Parti Nagy nyelvi játékához (és egyúttal tovább stilizálja a darabbéli hétköznapok valóságát azzal, hogy a hangsúlyozottan dél-dunántúli szerelvényeket a Palócföldön futtatja keresztül). S ha a vállalkozás eleinte veszélyesnek tűnhet is - kis hazánkban, s különösen annak fővárosában nyelvjárásban megszólalni többnyire még mindig faragatlanságnak, rádió- és tévékabaré-tréfák állandó alapanyagának számít -, Felvidék közeli környezetben nyilvánvalóan másképpen cseng a palóc fonetika. És akkor máris kiválóan alkalmas arra, hogy a néző a nyelvjárásiasságot ne kinevetni való jelenségként, hanem a mikrokörnyezet, az összetartozás jellemzőjeként értékelje.

Középen Holocsy Kati és Pőthe István | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A díszlet is a két - finoman egybeérő - világ alapvető különállását érzékelteti (Gráfel György [Juraj Gráfel] terve; kétféle színlapon kétféleképpen lehet látni az alkotó nevét): az operetté a felső szint és a színpad közepe a szélesen lefutó lépcsővel, amelynek árnyékában az egyik oldalon Jolánék konyhája, a másikon az állomási váró látható. Csakúgy, mint ahogyan a jelmezek is két, egymástól élesen elütő stílust képviselnek (Dobis Márta munkái): egyrészt a színpadi huszárgiccset, másrészt a lepattantan valósat, nélkülözve mindenfajta egymásra feleselést.

A két szint egymásba játszatása szép jeleneteket eredményez, amelyek közül a legemlékezetesebbek azok a részletek, amikor Jolán, kitörve a pénztárosfülkéből és alkotói magányából, az operettlépcső aljára kuporodva egyre izgatottabban, szenvedélyesebben suttogja-mondja-énekli a szöveget a szereplőkkel együtt. Szellemesek a két világ átkötését érzékeltető apró mozzanatok, mint például a föntre képzelendő operettkandallóra ejtett nyakék megérkezése Jolánék lenti sparherdjére. Éppen az ilyesfajta megoldások erősítik azt a nézői benyomást, hogy a játék két szintjét szétválasztó koncepció erőteljesen megkívánja a joláni mindennapok és a joláni mű színpadi előadása közötti kapcsolódási pontok ötletteli kidolgozását. Amikor ugyanis az ezt célzó alkotói fantázia alábbhagy - és az operett magára hagyva pereg a színen, míg Jolán a fülkéjébe bezártan a színpad szélén ül -, kiviláglik, hogy a zenés-táncos huszerett, bár sem nyelvi, sem zenei szellemességnek nincs híjával, önmagában nem bizonyul elég érdekesnek. Nem kínál módot az olyasfajta egyénítésre, mint akár a vasúti szerepek legkisebbje, Jénai Palié is, amely figurában Horváth Sándor egyetlen szó nélkül esszenciáját adja a bornírtan rajongó "elmávadtságnak". (A két szintet összevonó, kettős szereposztással élő előadásoknak annyival egyszerűbb a helyzetük, hogy a mávos valóságban megismert figurák az operettbe átlépve is fenntartják érdeklődésünket; nem véletlen tehát, hogy a komáromi előadás operettrészében a két világ között átjáró Kleisermannra vagyunk a legkíváncsibbak.)

Molnár Xénia és Szabó Tibor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az előadás legmarkánsabb összetevője Molnár Xénia remek Jolán-alakítása. Az eddigi Ibusár-bemutatók főszereplői legfeljebb ha hízásra hajlamos alkatú, penészvirág jellegű, besavanyodóban lévő leányzót formáztak Sárbogárdi Jolánból. Olyan valakit, aki érzékenyebb és igényesebb a környezeténél, s legalábbis eleinte hisz benne, hogy rátalált a babérkoszorú felé vezető rögös útra. (Nemegyszer egyébként kiváló alakítások születtek ebből, gondoljunk akár a négy évaddal ezelőtt a Játékszínben látott Börcsök Enikőre, de mindenekelőtt is a debreceni ősbemutató Jolánjára, Majzik Editre.) Molnár Xénia elődeitől alapvetően eltérően vasútmancit játszik: vaskos nemcsak az alkata, a modora is; hangos, dühkitörésekre hajlamos, karcos nőszemély. Valószínűleg a kezdetektől fogva tisztában van vele, hogy semmiféle irodalmi karrier nem várja - mégis kényszeresen rakosgatja egymás mellé az innen-onnan összeszedegetett kliséket, agyonbodorított, bicebóca mondatokat. Hiszen - élhető magánélet híján - valamivel csak el kell tölteni a tovadöcögő napokat, hónapokat, évtizedeket. Ha illúziók nélkül, hát úgy.

Nevetgélünk, szánakozunk - de az életerő és megtépázott idegzetű birtokosa vitathatatlanul tiszteletet parancsol. Akár a maga beletörődő, akár - mint ezúttal - harsány, impulzív módján is.

Dömötör Adrienne