1. Bevezetõ, avagy ki kicsoda
és mit akar ma a honi alternatív színjátszás berkeiben?
Lett volna a fõvárosban egy alternatív színházi találkozó (szemle, fesztivál) idén májusban, a Budapesti Színházi Szemle (BUSSZ). Támogatás (és nem érdeklõdés!) híján elmaradt. Végül mégiscsak lett - virtuálisan (l. www.bussz.hu), a program ugyanis teljes egészében elkészült, "csak" a szponzorok hiányoztak. Ez a szemle célkitûzésében egyrészt a nagy európai színházi fesztiválok sorához kívánt csatlakozni, bekapcsolva Budapestet is e rangos sorba, másrészt a már nyolc alkalommal megrendezett Alternatív Színházi Szemle alapjaiban megújított változataként akart mûködni, egyelõre sikertelenül...
Van egy színházi találkozó Szegeden minden évben, a régi zsinagóga és a régi Kass szálló ódon falai között. 1991 óta 26 ország közel 120 színháza mutatkozott már itt be. 1995-től évente "tematikus" összeállításokkal jelentkeztek a szervezők: az orosz, lengyel, észak-amerikai, szlovén színházak mellett határon túli magyar műhelyek is bemutatkoztak, de természetesen nem hiányoztak a magyar alternatív színjátszás nagy csapatai sem. A szinte családias hangulatú rendezvényeken a közönség tagjai jórészt ismerik egymást, ha máshonnan nem, hát a korábbi "thealteres" rendezvényekről, és jöhet bármilyen váratlan technikai vagy egyéb akadály, ez a közönség képes türelmesen várni. Hogy miért? A válasz egyszerű: a THEALTER szegedi törzsközönsége ennyi év alatt már felismerte, hogy itt bár önkéntes alapú, de profi szervezésben igazi minőséget kap. Számomra erről szól(na) egy fesztivál: megfelelő emberek megfelelő időben és helye(ke)n találkoznak egymással. Olyanok, akik tudnak és akarnak is egymással beszélgetni, ismerkedni, vitatkozni a szakmáról, az életről vagy bármi másról. "Csak úgy" is. Természetesen nem csupán Budapesttől Szegedig, hanem New Yorktól Szófiáig, Japántól Izraelig és tovább. Tavaly sajnos megfelelő anyagiak híján már csupán magyarországi előadásokat tudtak meghívni, s megjegyzem, azok közül sem a legjobbakat...
|
Arról aligha alakul majd ki vita, hogy az egyik legjobb hangulatú és minőségében is igencsak kiemelkedő fesztivált tudhatja maga mögött a szervező szegedi MASZK Egyesület. Mi a szegedi siker receptje? A BUSSZ virtuális műsorfüzetéből a versenyelőadások jórészt átkerültek a szegedi programba, ha valamelyik nem, az csupán egyeztetési és infrastrukturális problémák miatt (különösen hiányzott Zsótér Medeája meg Phaedrája, de Pintér Béla, a Krétakör, az Artériások is, és még sorolhatnánk). Az előzetes válogatást egészítették ki a MASZK meghívta magyar és külföldi csapatok. A BUSSZ eszméje tehát részben megvalósulni látszik, amikor idén először az eddigi jelentkezéses rendszert felváltotta egy szakmai válogatás, s így végre valóban olyan előadások kerültek a programba, amelyeknek itt a helyük (becsúszott néhány megdöbbentően ide nem illő produkció is, ezekről később). Az idei zsűritagok: Forgách András író, Hudi László, az Alternatív Színházi Szövetség elnöke, valamint Fábián Zsolt, a MASZK egyik alapítója.
Miért éppen Szeged? A szakmában mindenki emlékszik az 1997-es Országos Színházi Találkozóra, amelyet szintén itt rendeztek meg. A város ekkor az egyik legszínvonalasabb találkozót hozta tető alá, igencsak magasra téve a mércét utódai előtt. Szeged azonban hiába próbálta magához kötni a közben POSZT-tá váló fesztivált, ez elsősorban politikai és anyagi okokból akkor nem sikerülhetett. A szegedi alternatív színjátszás nem gyökértelen, és itt nem csupán a Balog József-féle MASZK és THEALTER áldásos tevékenységére, de Paál Istvánra, Árkosi Árpádra, Kormos Tiborra, vagy Ruszt József Független Színpadára is lehet gondolni (és hogy teljesen up to date-ek legyünk: idén szeptember végén ezeket a hagyományokat is újjá kívánja éleszteni a most induló Szegedi Egyetemi Színház). Fontos tényező, hogy Szeged egy napsütötte, az utóbbi években hangulatában és külsőleg is egyre vonzóbbá váló város, jelentős kulturális élettel, az újdonságokra kiéhezett értő közönséggel, akiknek szükségük van ilyen rendezvényekre, ha netán már megcsömörlöttek a kőszínházi (egyébként telt házas) operett-előadásoktól. Végül pedig hangsúlyozni kell, hogy a két fesztivál azonos szervezeti kereteken belül történő megrendezése nem csupán nevében alternatív(a), hiszen a jelenleg még tragikus állapotban lévő szegedi (kőszínházi) színjátszás előtt is példaértékűvé válhat, kellene, hogy váljék, megmutatva egy másik, járható utat.
2. Groteszk arcok a falon
Szubjektív beszámolómban csupán a színházi-táncszínházi előadásokról beszélek, de megjegyzem, hogy volt itt koncerttől kezdve fotókiállításig minden, mi kultúrára kiéhezett szem-szájnak ingere. Időrend helyett inkább valamiféle bennem kialakult belső rendet véve alapul szólok bizonyos előadásokról. Ez a csonka hét újra megmutatta, milyen sokféleképpen képzelhető el az a bizonyos "posztmodern", vagy ha már ilyen erőteljes, sokszor szitokszóként használatos kifejezéseket citálunk, az ún. "alternatív" színház. Korántsem holmi öncélú avantgárd(nak hitt) gesztusok egészestés revüvé való kiterjesztéséről van itt szó. A közhiedelemmel ellentétben nem is a struktúrán kívüli színházak teljességre törekvő bemutatása a lényeg, mert akkor egy idő után már úgy gondolhatnók, hogy minden idevaló, ami nem támogatott, valamiféle karitatív szemétdombbá változtatva egy remek kezdeményezést. Ehelyett szerencsére a színházi alternatív gondolkodásmód fesztiválja zajlott, vagyis olyan alkotók és csoportok bemutatására került sor, akik a fősodortól eltérően, frissen, előítéletektől mentesen képesek gondolkodni - életről, művészetről, színházról. E tudatosan felvállalt koncepció persze újabb veszélyeket rejt magában: akár néhány óra leforgása alatt színpadi zsákutcák és briliáns telitalálatok következtek szoros egymásutánban - természetesen a fesztivál jellegéből adódóan. Lássuk az egyes előadásokat részletesebben!
Hogyan ne viselkedjünk színpadon?
Vállalom véleményem leegyszerűsítő voltát, számomra azonban mindössze három típusú előadás létezett ebben a szűk hét napban. Kezdjük azzal a valóban elenyésző számú produkcióval, amelyek esetében egész egyszerűen nem derült ki számomra, hogyan is kerülhettek be egy ilyen rangos esemény verseny- vagy akár kísérőprogramjába. A szolnoki Híd Színház Balázs Béla misztériumjátékát, A kékszakállú herceg várát adta elő a Pinceszínházban, gyakorlatilag bármilyen eszköz, de ami ennél sokkal nagyobb baj, a színészet legcsekélyebb megnyilvánulása nélkül. Rigó József az előadást gyakorlatilag nem rendezte meg. Az ajtók kinyílásakor előadott, engem leginkább akrobatikus rock n’ rollra emlékeztető mozdulatsorok idővel bizony egyre nevetségesebbé váltak.
Nem, pontosabban nem érdemei miatt tartozott a legemlékezetesebb előadások közé a Soltis Lajos Alternatív Színház Tótékja sem. Talán tanító célzattal kerültek ide ezek a produkciók? Az alkotókat és a nézőket ugyanis olyan alapvető kérdésekkel szembesítették, amelyekről a hiányzó, az előadásokhoz kapcsolódó szakmai beszélgetések és viták szólhattak és megrendezésük esetén nyilván szóltak is volna, hogy tudniillik melyek ma az alternatív színjátszás lehetőségei Magyarországon és szerte a világban, mitől válik egy előadás alternatívvá, mennyire különíthetők el ezek a produkciók a kőszínházi "sikerdaraboktól" stb.
Az amerikai Pennsylvaniából ideérkezett, Kapolcson is több produkcióval szereplő társulat, a hangzatos nevű International Institute for Theatre Research Euripidész Trójai nők című drámájára nyomokban emlékeztető töredékeket adott elő. Az amerikaiak által a műsorfüzetben megadott szöveget már némi kétellyel olvastam. Innen ugyanis kiderül: az együttes két vezetője az 1980-as évek közepén nekiállt azon töprengeni, hogy az ókori görög kórusnak vajon mi volt a szerepe az antik drámában. "Ebből kiindulva kezdte el Fruchter azt kutatni, hogyan gondolkodtak az ókori görögök, és hogy ez a gondolkodásmód mennyiben tér el a maitól." (Tudom, nehéz szavakat találni egy ilyen mondat után.) Aztán valahogy elvergődtek ahhoz a (ráadásul pontatlan) közhelyhez, hogy "az ókori világban a nehéz problémák megoldása (???) mindig együtt járt valamiféle átalakulással és áldozathozatallal". Úgy vélték tehát, hogy afrikai rituális dobolással, énekkel és tánccal kapcsolják össze a veretes antik szöveget, illetve annak kiherélt maradványait. A lelkes amatőrökre emlékeztető amerikaiak számára - csupán a látottak alapján nyilatkozom! - a gyász és az öröm, vagy a düh tánca teljesen egyforma, vagy legalábbis azonos zárlattal oldódik fel. A meglett, idős asszonyok tétova mozgása legkevésbé sem emlékeztetett rituális táncokra, inkább egy nyugdíjasklub délutáni foglalkozására, hozzátéve azonnal, hogy kivételt képeztek az afroamerikai hölgyek, akiknek a mozgásában némi atavisztikus elem felfedezhető volt, ezzel részben igazolva a rendezői koncepciót. Összességében felejthető előadás volt, ahol legalább azt ízlelgethettük, hogy angolul/amerikaiul hogy hangoznak a görög hősök nevei...
Jóval több lehetőséget és munkát éreztem egy hazai ősbemutatóban - sajnos, mindhiába. A nálunk talán kevéssé ismert, a múlt század második felében alkotó francia Bernard-Marie Koltčs A gyapotmezők magányában című 1986-os színművét a Kolibri Stúdió előadásában, Czeizel Gábor rendezésében láthatták a legkitartóbbak, akik a pénteki program közel kétórás csúszása után hajlandóak voltak még elzarándokolni a JATE Klub füstös kistermébe. Hangsúlyozom: nincs semmi baj a szöveggel, sőt. Az, hogy az álmosítóan hosszú előadás megtekintése után némelyek fércműnek tekintik a mély filozófiai kérdéseket is magabiztosan kezelő színdarabot, csakis a produkciót megvalósítók hibája. Koltčs darabja az adás/vétel aktusa körül bonyolódik. Valószínűleg többen már azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán lehet-e másfél órán keresztül arról töprengeni, újra és újra megrágva, végül már szinte kényszeredetten felöklendezve a kérdést, hogy mit tesz egymással, egymás közt az eladó és a vevő. Részigazság rejlik a szkeptikus felvetésben: ahogy itt láttuk, úgy semmiképpen. A "semmi közepén" (a sivatagban? a gyapotmezőkön? - egy biztos: a forró, izzasztó és kietlen tájon) játszódó művet (idézet a színlapról, amin egyébként a szerző nevét sem sikerült hibátlanul leírni) New Yorkban nemrég úgy mutatták be, hogy az eladó és a vevő közötti hatalmi viszonyokat keleti harcművészeten alapuló koreográfiával és élőzenével egészítették ki. Nem tudom, hogy ott is ugyanilyen unalomba fulladt-e az előadás, itt mindenesetre keveseket érintett meg, ha egyáltalán valaki megértette, miről is beszél egyfolytában a színpadon ez a két fiatalember. Bizonyos, hogy akár még érdekes előadás is születhetett volna, de ehhez határozott rendezői koncepció meg két istenáldotta tehetség szükségeltetett volna. Pál András és Gémes Antos egyértelműen alulmaradtak a szöveggel vívott párbajban - a burjánzó, véget sosem érő, ahelyett új szálakkal folyton előre- és hátrautaló, erősen retorizált, filozófiai ihletettségű mondatok győzelmet arattak fölöttük és a rendező fölött is. Czeizel Gábor utóbbi szegedi rendezései (Darvasi: Vizsgálat a rózsák ügyében, Spiró: Elsötétítés) rendre a rossz színészválasztáson (közvetve tehát a rendezőn) buktak el, itt erre rásegített a nem túl könnyen emészthető szöveg is, aminek megközelítését nem segítette a rendezés.
Hogyan kellene viselkedni
a színpadon?
Idesorolom majd’ az összes többi előadást: ezek voltak azok a vállalható, színvonalas produkciók, amelyeknek tényleg itt volt a helyük. Egyenetlenségek ezeknél is előfordultak, de nem olyan zavaró módon, mint a fentieknél. A következőkben, szándékosan nem a teljességre törekedve, ezekből csemegézek, kiemelve elsősorban a zsűri által díjazott alkotásokat, majd röviden megemlékezve további, általam fontosnak érzett művekről.
Ahogy Forgách András a díjkiosztón kiemelte, ezúttal nem voltak nagy viták a díjak odaítélését illetően, mivel teljesen egyértelmű volt, hogy kik és miért a legjobbak. Vasárnap este került műsorra a Régi Zsinagógában Ágens és Gergye Krisztián kortárs táncoperája, a Tenebrae. Ágens már korábban is bemutatkozott a THEALTER közönségének, és most is lenyűgözte közönségét a barokk opera ihlette, a transzcendenst célzó "áriáival". A meztelen testek (Gergye Krisztián, Miriam Friedrich, Négyesi Móni) mintha illusztrációk lettek volna a néhol már földöntúli hangokhoz. Ahogy Ágens a hangjával, úgy Gergyéék a testükkel feszegették a végső határokat: meddig lehet még elmenni anélkül, hogy az ember egysége sérülne? A nézőnek az lehetett a benyomása, hogy a két egyedi nyelv, a különleges jávai táncból építkező, csak Gergyére jellemző mozdulatsorok (aki ezért elnyerte a legjobb koreográfia díját), illetve Ágens élőzenével kísért dallamfutamai buja őserdei liánokként összefonódnak egymással, egymásból és egymásért élve-égve, hogy aztán egy kegyetlen, felnagyított és eltúlzott pillanatban szétrobbanjanak. A hatáshoz erőteljesen hozzájárultak a Gergye komponálta nem evilági, a testekkel és a szereplők idomaival játszó fényhatások, a táncosok ruhátlansága, az üres, fehér színpad is.
Az emberi testhez komponált, másfajta laudáció a Közép-Európa Táncszínház új darabja, a Ketten (Orfeusz tekintete). Az előadás a (tánc)művészet állandó témájára, férfi és nő kapcsolatára, küzdelmére és egyesülésére koncentrált. A "héjanászra" rímelő szerelmet-küzdelmet különös találékonysággal jelenítette meg az előadás egy pontján Ladányi Andrea és Horváth Csaba lovagi páncélokba bújtatott kettőse (itt még maradt lehetőség további játékra a csillogó fém holmikkal, ez azonban elmaradt). A férfi fut a nő mellett, utána, előtte, és már el is repült az élete. Visszanéz-e rá? Vissza bizony, hogy aztán végül mint kedvenc háziállatának, morzsákat szórjon neki müzliszeletéből. A nő - az ilyen enyhén szólva szexista gesztusok ellenére is - mellette van, és marad is. A zsűri szerint ez volt a legjobb táncszínházi előadás.
A Civil Negyed együttes vezető táncosa, Fehér Ferenc a Kaspar című előadásért a legjobb előadó díját megérdemelten kapta meg (én Ladányi Andreával megosztva ítéltem volna oda a díjat). Fehér Ferenc azon kevés táncosok egyike, akik valószínűleg bármire képesek a testükkel. Rafinált látvány (egy szürkés falú szoba két, tükrös ajtóval, középen hátul pedig egy kétszárnyú ablak, ami vetítővászonként, bejáratként, sőt ugródeszkaként is funkcionál) és különleges zenei összeállítás (Indigó) alapozta meg a sejtelmes atmoszférát. Erőteljes képiség, visszafogott, pontos mozdulatok tették emlékezetessé ezt az előadást.
Akik látták, aligha lepődtek meg, hogy a Szegeden is már jól ismert Hólyagcirkusz Bohóc Bibliája kapta a legjobb előadásnak járó díjat. A "misteria-opera-buffa" a Jedermann-toposz és az üdvtörténet posztmodern átirataként valódi, de korántsem felületes kikapcsolódást kínált. Az önreflexió, az irónia állandó játékelemek a társulat előadásaiban, mint ahogy különösen fontos tényező a ritmus és a zene is. Általában maguk fabrikálta, invenciózus zeneszerszámokkal kísérik középkori misztériumokra folyton rájátszó jeleneteiket. Grosschmid Erik mesteri bábfiguráit a Cuhárés Bábműhely Varionettjében is viszontláthattuk. A Jézust, illetve az Úristent alakító és a produkciót rendezőként is jegyző Szőke Szabolcs mellett számomra Nádasi László Ripacs-Júdása volt kiemelkedő.
Két igen nehéz, testet-lelket megterhelő, érzékeket-érzéseket felkavaró előadás rövid bemutatása következik. Mindkettőt Urbán András rendezte, az egyik Tolnai Ottó új darabja, a Könyök kanyar, amelynek ősbemutatóját a Régi Zsinagógában tartották néhány héttel a fesztivál előtt. Tolnai itt is, mint korábbi műveiben, a Délvidék és a háború témája körül mozog. A kulturálisan helyenként erősen kötött darab minden ízét valószínűleg csak a délszláv kultúrában jártasak tudták igazán kiélvezni. A romba dőlt emberi életek és egzisztenciák így is világosan kirajzolódtak a négy színész (Varga Henrietta, Nagy Abonyi Sarolta, Molnár Zoltán, Pletl Zoltán) megrázó, néhol akrobatikus ügyességet is követelő játékából. A Zentai Színtársulat Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabja alapján készült Gyerekek című műve sem épp könnyed, hátradőlős előadás. A Pilinszky, Shakespeare, Kierkegaard és mások szövegeit nem csupán elszavaló, hanem igazi profi színészekként valóban előadó gyerekek szívszorító pillanatokat szereztek a színpadot körülülő közönségnek. A Régi Zsinagóga tere is hibáztatható azért, hogy a kórusban mondott szövegek időnként érthetetlenné váltak, de ez mit sem vont le az élmény frissességéből. Bár a Gyerekek nem szerepelt a versenyprogramban (szerbiai és montenegrói társulatról lévén szó), a zsűri a Könyök kanyarral megosztva a legjobb rendező díját Urbán Andrásnak, a legjobb díszlet és látvány díját pedig a Tolnai-darab szürrealisztikus színpadképét tervező Perovics Zoltánnak ítélte.
Voltak olyan előadások, amelyek nem akartak többnek látszani annál, mint amik. Nem szabad mindezt félreérteni vagy lebecsülni, csupán arról van szó, hogy szórakoztatni akartak, a szó eredeti és nemes értelmében, nem összetévesztve a fogalmat holmi szánalmas csepűrágással, erőltetett exhibicionizmussal. Azért is kell róluk szólni, mert a szakmai közvélemény szinte szó nélkül halad el mellettük, holott meggyőződésem, hogy érdemes, és kell is rájuk figyelni. Jó példa erre a Kompánia Lukács László rendezte Táltosjátéka. A magyar népmesei motívumokon alapuló rituális mesejátékban jó és gonosz harca elevenedik meg, a végén persze a jó Rontó vitéz győz, aki elnyeri a szép szemű Júlia kezét és a fele királyságot, Szélkötő Kalamonát meg elűzik még a királyság közeléből is.
Gyors névsorolvasás: a Még 1 Mozdulatszínház Rítusát a Dugonics téren tartották volna, de az égiek közbeszóltak, így sosem tudjuk meg, kibontakozott volna-e, és ha igen, mennyire, a Bach és mások andalító zenéjére komponált, töredékességében még nem túl sokat mutató szertartásszerű tánc. A Civil Negyed Táncszínház Molto vivace! című szabadtéri "maszkulin revüjének", "hering menüettjének" bizonyos elemei átértelmezve-átértékelve visszaköszöntek a jóval komolyabb hangvételű Kaspar című előadásukban is. Könnyed, lendületes a Csetneki Gábor rendezte, az "ünnep lehetőségeiről" szóló Verkli című "lírai-groteszk mozgásszínház" a Szárnyak Színházától: variációk egy vagy több témára, állandó visszakanyarodás egy már eljátszott-eltáncolt szituációhoz, és mindehhez klezmer zenei válogatás. Az utóbbi időben a Bozsik Yvette Társulat bemutatói is mintha oldottabb hangulatúak lennének (l. Csoportterápia), ilyen az óriási érdeklődéstől (és számtalan pótszéktől) kísért Lakodalom című darab is. Falusi esküvő groteszk, helyenként abszurdba hajló pillanatképei (egyik kedvencem volt Jantner Emese eszkimóvendége), Lajkó Félix fantasztikus hegedűfutamaival meg némi hawaii zenével fűszerezve. Az Andaxínház Egyáltalán nem című "költői estjén" a "főszereplő", a minden verssel maga is kicsit meghaló Geltz Péter Kőrössi P. József, Ernst Jandl és József Attila szövegeiből válogatott. A zsűri a legjobb epizódszereplő díját Magyar Péter dobosnak ítélte. Bevallom, magam is lenyűgözve figyeltem színpadi jelenlétét, ami olykor számomra izgalmasabb is volt a "főműsornál".
A végére hagytam két, több szempontból is különleges produkciót. A litván Aglija Youth Theatre Studio a tavalyi kazincbarcikai fesztiválon viharos sikert aratott Csehov-előadással, a Medvével érkezett Szegedre. Ahogy a Zentai Színtársulatnál, a fiatalok itt is zsenge korukat meghazudtolva töltötték meg valódi színjátékkal a Régi Hungária színpadát. Laima Adomaitiene rendezőnő néhol már-már szürrealista látványvilágot idéző koncepciója átgondolt, jól működő alapstruktúraként szolgált, ami csak javított az egyébként nem túl izgalmas szövegen, megmutatva, milyen lehetőségek szunnyadnak benne. A másik produkciót több helyszínváltozás után végül a Széchenyi téren mutatta be a Baltazár Színház. Az értelmi fogyatékos fiatalokat tömörítő csoport felkavaró, megrendítő, amolyan igazi keserédes, szívbe markoló előadást tartott Vörös István Repülési engedély - angyaloknak című darabjából.
A valódi színház, avagy
hogyan tanultam meg bolgárul
másfél óra alatt?
Talán túlzás egy ilyen alcímet adni, de nekem akkor is a bolgárok előadása tetszett legjobban. A szófiai Legal Art Centre 1998-ban alakult meg; azóta színpadra állították már a Veszedelmes viszonyokat, dolgoztak Puskin és Dosztojevszkij műveiből, de Almodóvar Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmje alapján is. Szegeden Genet Cselédek című klasszikusan posztmodern alapművével szerepeltek, és nyugodtan állíthatom, hogy osztatlan szakmai és közönségsikert arattak (a MASZK nívódíjjal ismerte el produkciójukat). Alábbi, a többihez képest elemzőbb hangvételű leírásom nem véletlenül a vizualitásra helyezi a hangsúlyt, ezáltal persze még megfoghatatlanabbá téve a leírás tárgyát. Fontos előadásról lévén szó mégis szükségét érzem néhány motívum kiemelésének.
|
Desziszlava Spatova rendezőnő a két cseléd szerepét két férfira osztotta, míg a Madame-ot nő játssza. Lendületes az indítás: a két férfi nőnek öltözve transzvesztita számot ad elő, Claire (Davail Obretenov) a Madame divatjamúlt, századelős, molyette hangulatú öregasszonyos ruhájában, parókájában ugráltatja a cselédlánynak öltözött, Claire-t játszó Solange-ot (Vaszil Rjahov), aki lila parókában, állatfejes mamuszban csoszog "úrnője" körül. A nyomatékos bevezetésnek a valódi Madame entrée-ját jelző óra bejátszott csörgése vet véget. A női ruhák és a parókák pillanatok alatt eltűnnek, a két fiú egymást is segítve öltözik át uniszex, vagy inkább androgün ruhájába. Ezüstös csillogású, de még éppen nem közönséges, a kötény és a szoknya közötti átmenetet képező szoknyaszerű ruha takarja őket deréktól lefelé (bennem még a hentesek köpenye is felötlött, nem is véletlenül); felül sötét, ujjatlan póló. A fekete, elegáns kosztümben belépő Madame érkezésekor újra felharsan a zene, körbesétálja, vagy inkább mintha divatbemutatón lenne, méltóságteljesen, határozottan, de valahogy mégis fenyegetően körbejárja az egész színpadot, kijelölve territóriumát. A divatbemutató képzetét erősíti, hogy a színpad fölé erősített reflektorok végigkövetik a Madame útját, mindig fény vonja körül szikár, tekintélyt és felsőbbrendűséget sugárzó alakját, s amint továbblép, az előző reflektor már ki is alszik.
Ezután következik az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete: a Madame vacsorája. A cselédek hosszasan hordják be a különböző fogásokat a levestől a tésztán át egészen a gyümölcsig. Majd amikor a Madame nekilátna, a tévé képernyője kivilágosodik, rajta csupán egy óriási vörösre rúzsozott száj látszik, hogy aztán játsszon a nézővel, ingerelje, zavarja, ugyanakkor megnevettesse, mintha csak Dalí híres képe/installációja Mae West szájáról elevenedett volna meg, legalább egy videofelvétel erejéig. A továbbiakban a száj az, aki/ami a két cseléddel, illetve leginkább Solange-zsal társalog, a száj tulajdonosa, a valódi Madame a terített asztalnál ül, és habzsolva pusztítja az ételeket, zabál. Magába önti a levest, két kézzel tömi szájába a főtt tésztát, hogy aztán a gyümölcsökbe egyet-egyet beleharapva elhajítsa őket. Eközben a két cseléd szoborrá dermedve az asztal két szélénél áll rezzenéstelen arccal: áldozatát szétmarcangoló vérszomjas ragadozóra emlékeztető úrnőjüktől már számtalanszor láthattak hasonlót. A Madame a pokoli vacsora végeztével, miután kiderült, hogy a Monsieur szabad, belépőjéhez hasonló, egyszerre fenséges és azt majmoló stílben távozik, maga mögött hagyva a két kétségbeesett, egymást nyugtatgató szolgálót.
Önmagában nem túl eredeti, hatásvadásznak is tűnhet, ha videokamerákkal, élőfelvétellel machinálnak a színpadon. De ahogy például a Budapesti Kamaraszínházban a Sopsits-Bertók-féle Egy őrült naplójában, itt is bebizonyosodott, hogy a színpadi tér és a színészi játék lehetőségei jelentősen megnövelhetők egy-egy jól megkomponált felvétellel. A falakra kinagyított, egymásra vetített torz pofák a lelkekben tomboló indulatok szokatlan, de mesteri vizuális megjelenítői lettek. A már-már koreográfiának is beillő szertartás során az egymástól méteres távolságra, ráadásul egymásnak háttal álló egyik cseléd és a Madame megkezdi kegyetlen játékát a mérgezett teával. A két szereplőt két irányból vevő videokamera a képeket egymásra vetítve adja vissza, így a szemünk előtt a színpadon egymással fizikailag nem érintkező háromdimenziós emberek kétdimenziós alteregói a sík felületen nem csupán beszéltek egymáshoz, de a cseléd által tartott csészealjra a Madame pontosan ráhelyezte, majd onnan elvette a mérgezett teát. A lassan egymásra másolódó, egymásba áttűnő férfi és női arc pusztán esztétikus mivoltukon túl is hordoz üzenetet, hiszen ebben a darabban mindenki játszik, férfiak játszanak nőket, nők játszanak férfit, egy nő eljátszik egy másik nőt és így tovább. Hierarchia, küzdelem a felsőbbségért, harc a hatalomért, párbaj a tekintélyért; az elmosódó, bizonytalan körvonalú, de(kon)struált ego megszerzéséért és rekonstruálásáért: erről is beszéltek akkor este a groteszk arcok a falon.
3. Itt a vége, avagy egyétek meg,
amit kifőztünk nektek!
A vasárnap este a díjkiosztóra és a fergetegesnek ígért, de végül kissé lagymatagra sikeredett záró partyra való várakozás hangulatában telt el. A két esemény között az utolsó műsorszám a már jól ismert ACHE orosz csoportosulás Plug n’ play című "performance"-a volt. Nekem kissé hosszadalmasnak tűnt a másfél órás előkészítés, ahol ketten (Pavel Szemcsenko és Makszim Iszajev) a lehető leghajmeresztőbb dolgokat művelték, miközben Andrej Szizincev DJ-ként szolgáltatott ehhez zenét. A teljesség igénye nélkül csak néhány petárda a performerek nyakába is akasztott kis táblára felírt ötletparádéból: görögdinnye felrobbantása, nemi szervre erősített sajt késsel való feldarabolása, villanykörte széttörése kalapáccsal, tűznyelés, egymás ruháinak felgyújtása, harakiri tescós kenyéren stb. Az első sorokból, majd egy idő után hátrébb is viharos gyorsasággal kezdtek távozni a nézők, a legkitartóbbak pedig a két orosz által az orrunk előtt előállított (bár kétes eredetű és állagú) szendvicseket és vodkából, jégből valamint citromból álló koktélokat kaptak. A felhergelt közönség körében végül almákat osztottak szét, majd elkezdték dobálni a színpad hátterében ekkor már alsónadrágra vetkőzött Szizincevet, s ez a cselekedetük azonnal lelkes követőkre talált: akinek jutott alma, valószínűleg tiszta szívből célzott a harmadik orosz legérzékenyebb testrészeire.
Az almadobálás záróaktusa szerencsére nem a fesztivált minősítette, sőt indokoltnak tartom a címben még kérdőjellel szereplő kifejezést állítássá átfogalmazni: a XIII. THEALTER és IX. (I.) SZASZSZ a legjobb úton; a teljesség felé haladó nemzetközi színházi találkozóvá alakulhat megfelelő körülmények esetén. Lássuk, milyen lesz jövőre a fesztivál!
JÁSZAY TAMÁS
