A címbeli idézet a Fogyatékkal Élõk Európai Évének jelmondata, amely a gyakorlatban is rendre képviselteti magát a Szigeten.

"Kapolcs a kávé, Sziget a zacc" - fogalmazott mégis egy ismerõsöm a két fesztivállal kapcsolatban. Anélkül, hogy én is szembeállítanám e két rendezvényt - megtették ezt már épp elegen, elégszer; fõként politikai okokból (legutóbb az Éjjeli menedékben) -, megállapítható, hogy valóban kirajzolódik egy határozott különbség. A Sziget közönsége, mûsora - már csak a helyszín nagysága, befogadóképessége miatt is - sokkal heterogénebb, sokkal nagyobb szeletét képviseli a társadalomnak, a társadalmi ízlésnek, így jóval nagyobb toleranciát és tûrõképességet is igényel (nem csak szellemileg, fizikailag is). De hát éppen ebben a sokszínûségben és toleranciapróbában rejlik a Sziget egyik nagy erénye, pozitívuma.

Tagadhatatlan, hogy a Szigeten "el kell viselnünk" sok, általunk értéktelennek, vagy hogy a fenti hasonlatnál maradjunk, zaccnak tartott programot, műfajt, stílust, bungee jumpingtól a technóig és az Uhrin Benedek-féle "zenészekig". De éppen ettől lesz hitelesebb a keresztmetszet, demokratikusabb a Sziget (ha nem is minden tekintetben, hiszen éppen a bungee jumpingot például nem mindenki engedheti meg magának). Itt el kell fogadnunk, hogy nem a mi értékrendünk az egyedüli, a megfellebbezhetetlen, a tévedhetetlen, s nem feltétlenül értéktelen az, ami kívül esik a mi ízlésvilágunkon, érdeklődési körünkön. Szembesülnünk kell azzal, hogy az általunk értéktelennek tartott műfajoknak, stílusoknak is "emberből van" a rajongótábora, és egyáltalán, van, akinek meg épp ezek jelentik az értéket.

A nagyon sok ember tehát egyúttal nagyon sokféle is. Kapolcs homogénebb - értékrendben, ízlésvilágban egyívásúbbak a látogatók. Kapolcsnak, a gyönyörű környezeten kívül, részben ebben rejlik az ereje. Nem minőségi, csupán mennyiségi tehát a különbség, és ebből adódik a másság is. Egyik sem rosszabb a másiknál, csak más - mást közvetít. Mindkettőnek megvan a létjogosultsága. (Ugyanakkor a két nagy "rivális" példamutatóan egymással is toleránsabb lehetne, jobban odafigyelhetnének, hogy fesztiválhetük ne ütközzék - ezzel egyúttal még inkább csökkentve a velük kapcsolatban felmerülő ellentétek lehetőségét.)

Más típusú türelemre, elfogadásra tanít a Szigeten belül a Civil Falu. Hiszen itt nemcsak résztvevők, jelenlévők a "mások", hanem fórumot is kapnak. Így a Civil Sziget gyűjtőnevű szigetrészen képviseltették magukat a melegek, a leszbikusok, a hátrányos helyzetűek, a határon kívül élő magyarok, a romák, a menekültek, a munkanélküliek, az alkohol- és drogprevencióval foglalkozó szervezetek, s az értelmi fogyatékosok, a hallás-, a látás- és a mozgássérültek érdekképviseletei. De békésen megfértek egymás mellett a különböző vallások képviselői is: az adventisták, a krisnások, a keresztények és a zsidók.

Az Ability Parkban pedig különleges és maradandó élményt szerezhettek a vállalkozó kedvűek. Itt ugyanis a gyakorlatban is kipróbálhatta bárki, mit jelent például kerekes székkel közlekedni, mozogni. Egy labirintusszerű, igencsak emberpróbáló akadálypályán, amely tele volt kisebb-nagyobb dőlésszögű rámpával, valamint kanyarral, küszöbbel. És megtapasztalhatta ki-ki, hogy nemcsak lelki, de hatalmas fizikai igénybevételt is jelent mindez. (Felállni, idő előtt kiszállni pedig nem lehetett - aki egyszer itt beült a székbe, annak végig kellett küzdenie, végig kellett élnie azt, amit egy kerekes székes nap mint nap megél az utcákon. Jobban mondva megélhetne, ha középületeink, tömegközlekedési járműveink ugyanígy el lennének látva rámpákkal.) Az Ability Parkban mindemellett a fogyatékos sportokkal is meg lehetett ismerkedni.

Mindez kiváló kezdeményezésnek és hatékony módszernek tűnik arra, hogy megértsük őket, tiszteljük kitartásukat, lelki és nem utolsósorban testi erejüket, ugyanakkor ne lengje körül őket a zavar és a misztikum.

(Ezért volt kissé disszonáns, hogy épp itt, ahol az esélyegyenlőségért küzdöttek, amikor megjelent a színen az esélyegyenlőség miniszter asszonya, Lévai Katalin, és egyébként nagyon szimpatikusan és jó érzékkel, fotósoktól övezve ő is beült az egyik székbe, a szervezők, segítők számára hirtelen megszűnt mindenki más, fogyatékos és ép egyaránt.)

Amíg az Ability Parkban épek próbáltak rövid időre belehelyezkedni verejtékcseppekkel a kerekes székesek helyzetébe, addig néhány méterrel odébb a nem önszántukból és nem csupán néhány percre kerekes székben ülők adtak nekünk újabb leckét. A nagyszínpaddal szemben számukra felállított emelvényen ugyanis néhány, a köznyelv által bénának titulált kerekes "táncra perdült", és olyan önfeledten mozogtak a zene ritmusára székükkel/székükben, olyan önfeledten örültek a zenének, a mozgásnak, hogy egy percre sem kérdőjeleződhetett meg: ebben az állapotban is lehet teljes életet élni. (Azt hiszem, ők jobbak voltak táncban, mint mi kerekezésben.) Csak mellékesen jegyzem meg azt a morbid tényt, hogy magára az emelvényre való feljutás viszont, ahogy egyiküktől hallottam, már nem annyira volt kerekesbarát: olyan meredek volt ugyanis a rámpa foka, hogy a feljutás rá egyedül, önállóan lehetetlen - tehát ismételten csak ki voltak szolgáltatva, segítségünkre szorultak.

Mindent egybevetve azonban, ha kisebb-nagyobb döccenőkkel, hibákkal is, de a Szigeten működött a fent említett jelmondat.

És talán a Fogyatékkal Élők Európai Évének is köszönhetően, idén a Színház- és Táncsátorban, illetve akörül is több lehetőséget kaptak a fogyatékosokból vagy hátrányos helyzetűekből álló csoportok. Ilyen volt például a Bliss produkció, a Baltazár Színház előadása, valamint az Állami gondozásban lévő gyermekek estje.

A Bliss produkció Bóta Ildikó vezetésével adta elő Tánceán című, látás- és mozgássérült valamint ép táncosok improvizációiból szerkesztett, kontakttánc alapú műsorát. A kis csoportjuk által bemutatott jelenetek - amelyekben fő kellékük/segédeszközük, így az előadás szerves része a szék volt (akárcsak Bozsik Yvette Csoportterápiájában) - összességükben és egyesével is olyan szellemiséget árasztottak, amellyel az ember nem mindennap találkozik. Mert előadásukon nemcsak a kemény, megfeszített munka érződött, hanem a közösségélmény, az összetartozás, az egymás iránti figyelem, tisztelet, meg merem kockáztatni, a szeretet is. De ami a legfőbb, ők így sérülten olyan életörömet sugároztak, hogy az ember szinte elszégyellte magát saját nyavalygásai, világfájdalma miatt. Ők valamennyien "ragyogtak" - az együttlét, a tánc és a teljesítmény, a megmutatkozás örömétől.

Csapatuk egyszerre volt összeforrott közösség és különálló egyéniségek sora. Demokratikusan mindenkinek megvolt a saját kis jelenete (bár a színház maga, mint tudjuk, nem demokratikus intézmény), egy időre tehát mindenki főszereplővé válhatott, amíg a többiek alázatosan a háttérbe húzódtak, mozdulatlanná meredve.

Mindemellett Bóta Ildikóék újfajta szemléletmódot is hoztak a sérültekkel szembeni bánásmódban, ami már az első jelenetükben is megmutatkozott. Miután székeiket betolták a színre (az üres térbe) - "elfoglalták tehát a porondot" -, elkezdődött egy fergeteges játék, a székfoglalósdi (a zene hallatára mindenkinek fel kell állnia s elhagyni a helyét, amikor viszont elhallgat a zene, azonnal el kell foglalni egy széket, ám ezekből már eggyel kevesebb van). E szokványos, mindannyiunk által ismert játéktól eltérően azonban itt a hoppon maradót/maradókat mindig valaki az ölébe veszi - így itt senki sem vesztes, nem esik ki a gyengébb, a lassúbb, az ügyetlenebb. A játék alatt szóló zene olyan gyors, pergő ritmusú, hogy hallatára őrült kavalkád alakul ki a játékosok között, akár egy burleszkfilmben. Így a mozgás sem lehet óvatoskodó és kíméletes, annak ellenére nem, hogy a résztvevők többsége sérült. Mégsem bánnak egymással tapintatosan, és az épek sem kezelik őket "másként" - itt komoly, önfeledt, szenvedélyes játékharc folyik a székekért. De nem történik semmi baj, semmi baleset, merthogy a nem túl óvatoskodó bánásmód nem egyenlő az oda nem figyeléssel. És fordítva. Ezenkívül látszik, a társulat tagjai sem igénylik, hogy úgy bánjanak velük, mint a hímes tojásokkal.

Egy másik jelenetben a fiú kezet csókol és felkéri a nőt táncolni (függetlenül attól, hogy látásában, mozgásában vagy értelmében korlátozott az). És mozgássérültség ide, fogyatékosság oda, ugyanúgy udvarol, érez, van zavarban, mint bárki. Megint másikban a vak fiú és a vak lány összekapaszkodása attól válik igazi tánccá, s attól lesz stabil, harmonikus és megbonthatatlan, ők maguk meg magabiztosak és erősek, hogy figyelik a másik rezdüléseit, s megosztják egymással (jelen esetben konkrét, fizikai) bizonytalanságaikat.

Az egyik legszebb, leglíraibb jelenet pedig egy ép (maga Bóta Ildikó) és egy kerekes székes duettje. Kontakttáncukban lassan helyet cserélnek - fordul tehát a kocka: az ép kerül a tolószékbe, s a mozgáskorlátozott ül a székre. Majd mindketten megpihennek a megfeszített munka után, és lábukat a másik ölében pihentetik. Aztán újabb tánclépések után ismét kifáradva egymást ringatják. Jelenetükben teljes mértékben a kölcsönösség uralkodik: hol egyikük szorul segítségre, oltalomra, hol másikuk; hol egyikük a támasz, az erős, hol a másikuk - függetlenül attól, hogy melyikük az ép és a sérült.

Az előadás végén a szereplők körbesétálnak a nézők előtt és kezet fognak velük, bemutatkoznak nekik - ismerkednek, személyes kontaktust teremtenek. Átvezetik a játékot, az előadást a mindennapok valóságába. Mi pedig már végképp nem vonhatjuk ki magunkat a látottak hatása alól. A közönség, az épek felé való nyitásuk mintegy szimbolikusnak és követendőnek/viszonzandónak is tekinthető.

Az értelmi fogyatékos fiatalokból álló, több éve sikerrel működő Baltazár Színház előadásából, a Gondolj rám szívesenből, éppen a fent említett szellemiség hiányzott. Pedig tartalmilag valódi életproblémákat, helyzeteket igyekeztek feldolgozni, így például a felnőtté érett kamaszok szülőkről való leválásának igényéről, s kifelé, pontosabban a nők felé kacsintgatásáról, a felébredő vágyakról és a kamaszos tétovaságokról, vagyis saját magukról szólnak (akárcsak Shakespeare Romeo és Júliája). Mindemellett az alapötlet is szellemes. Megsokszorozzák ugyanis Romeót és Júliát. Teszik ezt úgy, hogy a színen megjelenő szereplők Romeo és Júlia eljátszására összegyűlt fiatalokat alakítanak (divatosan szólva castingra készülnek). Így itt minden fiú potenciálisan (vagy nem is annyira potenciálisan) Romeo, és minden lány potenciálisan (vagy nem is annyira potenciálisan) Júlia. A színpadról ekképp nem egy, hanem tucatnyi Romeo és Júlia néz le ránk. Aztán - ha már így alakult - fokozatosan párokba rendeződnek, és valóban Romeókká és Júliákká válnak, ha csak átvitt értelemben is.

Rendkívül szellemes, frappáns, egyúttal végtelenül egyszerű a jelmez is. Szimpla, hétköznapi fehér pólók, amelyekre reneszánsz festők festményeinek képe van rányomtatva; így például Botticelli Vénusz születése, Breughel Parasztlakodalom című műve (ezt természetesen a dajka viseli kötényén), Leonardo Mona Lisája stb. E praktikus "kosztümök" egyszerre kort, hangulatot megidézőek és groteszkek, ironikusak, egyszóval posztmodernül idézőjelesek.

Az irónia, a groteszk folyamatosan jelen van az előadásban. Az egyik Romeo/Júlia pár például gargalizálás közben vall egymásnak szerelmet. De groteszk két Júlia már-már burleszk ernyős viadala is. A legmegkapóbb jelenet pedig, amikor az egyik szerelmes Júlia orrát pirosra festik (hiszen a szerelmes létállapot a bohócéhoz hasonlatos: egyszerre vidám, bolondos és nevetséges, boldogtalanságot magában foglaló - egyszóval nem normális). Majd e lány pirosra kent orrát a szeretett fiú orrához dörzsöli, és nevetésre szólítja fel - ezzel átadja neki a "bohócságot", vagyis "megfertőzi" a szerelemmel.

Mintegy a groteszk ellenpontozásául és az idézőjelek feloldásaként időről időre átvonul a színen szmokingban egy vak fiú, és ünnepélyesen felkonferál valamit - ő a konferanszié, az igazi bölcs, e szerelmi történet tudója, valódi szophoklészi figura. De a háttérben rendre megjelenik az "igazi" Romeo és Júlia is - idealizálva, légiesen, időtlenül, és pantomimszerű néma táncjeleneteik által szerelmük is minduntalan megidéződik. (Júlia vörös bársonyruhájában, szófán feküdve különösen festői jelenség. Ez a Júlia fekszik és vár - várja a párját és a szerelmet. S ezzel megjelenik a várakozás mint női princípium is [lásd Penelopé].)

Egyik jelenetükben a krisztusi szertartást, a lábmosást is megidézik, mint a szeretet, a teljes odaadás gesztusát. Ekkor a lány immár nem saját, hanem a szeretett férfi cipőjébe bújik vissza, és a fiú pólóján sem az egyik reneszánsz festmény idealizált nőalakja látható már, hanem hús-vér "Júliája" fotója - szerelmük beteljesült, összetartoznak.

Nemcsak a képek, a díszlet is látványos, dekoratív, és részben Nekrošiusék Hamletjét idézi. Egy szófa, egy pipereasztal és egy jégtömb, amely szétolvad, valamint egy fém holdkorong.

Mindezek után talán furcsa, hogy azt írom, nem volt igazán ereje előadásuknak, és hatni sem hatott úgy, mint ahogy hathatott volna. Történt pedig ez azért, mert a fent említettek túl sterilen, kimódoltan sorjáztak elénk. Jópofa ötletsor maradt így csupán előadásuk. Ezt az érzést a Baltazárék előtt közvetlenül bemutatott Bliss produkció csak még inkább felerősítette. A közönség reagálásából is érzékelhető volt a különbség. Pedig ezek a fiatalok mind olyan eredetiek, szeretni valóak.

E két színházon kívül persze még számtalan más honi és külföldi, tánc és prózai, profi és amatőr, ismert és ismeretlen együttes lépett fel a Szigeten.

Itt voltak például Frenák Pálék a Lakomával, egy zaklatott és felzaklató előadással, s benne néhány gyönyörű szólóval (így például Takátsy Péterével és Dirk Schambacherével). A KOMPmÁNIA, Csabai Attila példás formakultúrájú és egyéni hangvételű társulata a Cyber Gésákkal, benne a kortárs táncművészet egyik legszebb és leglíraibb szerelmi duójával Zarnóczai Gizella és Csabai Attila előadásában (ezért a magas hőfokú jelenetért akár többedszerre is érdemes megnézni az előadást), és egy didaktikus, túlbeszélt véggel, amely sajnálatosan visszavesz kissé az előadás egészének erejéből. Szabó Réka tudományos ismeretterjesztő táncjátékával, a Véletlennel. Goda Gáborék immár kevéssé provokatív performanszai, túlhasználtnak tűnő formái, de jó néhány tehetséges táncos is, a Kollázs a nőről címen futó produkciójukkal. Továbbá a Teatro Capriccio Sátorszínház és a Honvéd Kamaraszínház közös produkciója, Plautus A hetvenkedő katonája, valamint a szegediek Portugálja, Szerémi Zoltán rendezésében.

Ezenkívül immár visszatérőként itt volt Bozsik Yvette a néhol igen szellemes és játékos, de többnyire inkább korábbi koreográfiáiból építkező, így önmagához képest nem túl eredeti, és a témához képest is kissé kevésnek tűnő Csoportterápiájával. Pintér Béláék a legújabb produkciójukkal, a kiváló humorú, ugyanakkor igencsak keserű, tragédiába forduló operaparódiával, a Parasztoperával. És a Szegedi Kortárs Balett a látványvilágát tekintve is rendkívül hatásos, hátborzongató és jó értelemben teátrális Carmina Buránájával, amelyet még az eső sem tudott elmosni, hiszen eső és sár ellenére "telt ház" nézte és tapsolta végig a külső Nagyszínpadon előadásukat. És volt a hagyományokhoz híven Szabadtéri tánctréning Gál Eszter és Berger Gyula vezetésével, Improvizációs Fesztivál és Fiatal Koreográfusok estje is. A Roma Sátorban pedig az R. S. 9. játéka volt látható, a Legszebb cigány népmesék címen, Lábán Katalin rendezésében. Mesék - népszokásokkal, énekekkel, balladákkal, eredetmondákkal és tánccal fűszerezve; ötletes megoldásokkal, igazi játékkedvvel előadva, némi dramaturgiai gyengeségekkel.

Végül itt volt a Thália Stúdió két előadása is, az Alföldi Róbert rendezte Shopping and Fucking a maga kegyetlen világával és színházújító formanyelvével, s Eszenyiék üdítően szórakoztató, ám a témához (nő- férfi kapcsolat) és az előadók színészi képességeihez képest tartalmilag szintén kissé kevésnek bizonyuló (többnyire a helyzetgyakorlatok szintjét alig túllépő) jelenetek sorával, az Ég és nő között című produkcióval, amely akkora nézősereget vonzott, hogy az összegyűltek majd fele kinnrekedt a sátorból.

A külföldiek közül meg kell említeni egy izraeli összművészeti csapatot, a Sheketakot, amely virtuóz tánctudással, remek ritmusérzékkel és fergeteges jókedvvel szórakoztatott. A francia Cie Choréamot (nevük a test és a lélek szavak kontaminációja) pedig Épsilon című produkciójával ejtette a szó szoros értelmében bámulatba a közönséget. Mert e hattagú, fekete-fehér hip-hop tánccsoport nemcsak lebilincselő temperamentummal és elképesztő akrobatikussággal, mindemellett szinkronitásban és összhangban adta elő koreográfiáját, de magas művészi szintre is emelte a hip-hop táncstílust, művészi kifejezőerővel látva el azt.

Két igazi kuriózum is volt a Szigeten. Az egyik a világhírű szabadtéri vándorcirkusz, a Circus Dasbab, Guineából, akik hat estén keresztül adták elő egyetlen díszletükön, egy óriási majomkenyérfán tradicionális meséjüket, A doboló majom legendáját - táncosokkal, akrobatákkal, zsonglőrökkel, légtornászokkal és zenészekkel.

A másik kuriózum az ausztrál utcaszínház, a Strange Fruit volt, amelynek hét akrobata-légtornász-színésze függőlegesen felállított, négyméteres, rugalmas póznák tetején ringott, himbálózott, rugózott, pörgött, és még ezer más elképesztő dolgot művelt a The Field című produkcióban. Mindeközben némafilmeket idéző ruháikban burleszk mini történeteket, helyzeteket mutattak be, leginkább ők is a nő és a férfi kapcsolatáról: a vágyról, a vágyakozásról, kapcsolatteremtési lehetőségekről és lehetetlenségekről, sikerről, sikertelenségről - a szerelemről tehát, jókedvűen, könnyeden, a nézőkkel kokettálva, s számtalan akrobatikus elemet végrehajtva.

Újabban azt rebesgetik, hogy különböző tulajdoni viszonyok miatt a Sziget Fesztiválnak esetleg el kell hagynia a Szigetet, és máshol kell helyet keresnie. Félek, hogy a sok csatározásban megint mi nézők húzzuk majd a rövidebbet - már csak anyagilag is. Ám addig is reménykedjünk, és örüljünk, hogy van egy Szigetünk, ahol végre mindenki megfér egymás mellett - függetlenül attól, hogy honnan érkezett.

Marik Noémi