Bartók- + Mozart-fesztivál

A nézõ hálátlan és feledékeny. Élvezni akar, nem törõdik múlttal, hagyománnyal. Így vagyok én is: gyönyörködöm Miskolcon a nyári programokban, örömmel tölt el, ha a házigazdák között felfedezem Lovas Károly ismerõs arcát, Müller Péter Sziámi sörényét, s hajlamos vagyok hálátlanul elfeledkezni azokról, akikkel a fentiek együtt találták ki ezt az egész operafesztivált. Az eltûnt-eltüntetett Hegyi Árpád Jutocsára semmi nem emlékeztet, ám a nézõk soraiban estérõl estére feltûnik egy derûsen mosolygó szempár, lelkesedve ragyogó arc. Az egykori zenei vezetõ most is mindenre figyel: Kesselyák Gergelynek idén egyetlen koncert dirigálása jutott. És itt van, teljes valójában Marton Éva, aki meghatározó alakja volt ennek a nyári szezonnak, s remélem a továbbiakban is az marad itt Borsodban.

A rendezvény rendre két zeneszerző nevét kapcsolja össze: Bartók mellé az idén Mozart került. Bizony, a két életmű egyensúlyát nem könnyű megteremteni. A mérleg egyik serpenyőjén Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára. A másikon Mozart öt úgynevezett mesteroperája, és még ki tudja hány kisebb-nagyobb remekmű. Hogy ne boruljon fel az egyensúly, A kékszakállú-produkciónak kell úgy megszólalnia, hogy erre startoljon rá minden jegyvásárló, s erre emlékezzenek a szerencsés bejutottak. Idén ez - hála Marton Éva kongeniális Judit-tolmácsolásának - megvalósult. A kritikus, a maga lelki egyensúlyát keresve, nem elégedhet meg a felsőfokú jelzőkkel, inkább megpróbál a másik oldalról írni. Mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi... Három eseményről kívánok beszámolni, talán kiderül, mit kaptam idén nyáron Mozarttól és Miskolctól. A baltikum diszkrét bája

Mozart: Figaro házassága - Prágai Nemzeti Opera

El tudná képzelni a nyájas olvasó, hogy mondjuk Pintér Béla rendezésében látná az operairodalom klasszikus remekműveit? Én azt hiszem, ebben semmi abszurditás nincs: a Parasztopera komplex, "elidegenítő-beleszédítő" varázsa minden valószínűség szerint jól összeférne a nagy repertoár darabjaival, legalábbis a világ nagy és mértékadó operaházainak színpadán. A Népi rablét vad szürrealizmusa, a Kórház-Bakony posztmodern narrációs szerkezete különösen alkalmas lenne újabb darabok, és a régi klasszikusok XXI. századi új olvasatának megteremtéséhez. Látják, ideális helyzetről beszélek, nem befolyásolnak a hazai operajátszás realitásai; egy itthoninál kevésbé görcsös gyakorlatról, s erre az bátorított fel, amit

Miskolcon tapasztaltam.

A Cosě fan tutte a rigaiak vendégjátékában leginkább a "pintéri életmű" középső darabjaira, nevezetesen a Sehova kapuja, illetve az Öl, butít látványvilágára emlékeztet. Ám a hasonlóság nem merül ki a vizuális összecsengésben. Kasper Holten rendezőről, s egész életpályájáról hallgat a műsorfüzet (amely egyébként, ki tudja, milyen freudi elszólásként, német "nyelvű" előadást ígér). Miért tetszett? Legyünk lényegre törők! Erőteljes zenei karaktereket és jó tempókat választott a karmester, Zbigniew Graca. Tisztességes - a balti szegénységet is felvállaló - s ugyanakkor folyamatosan jelentéseket közvetítő a díszlet és a jelmez: Marie I Dali, Stine Martinsen és a producer, Selga Sustere közös munkája. A hat szerepben pedig többé-kevésbé kielégítő énekhangokat hallunk. Mi kell még?

A nyájas olvasó, remélem, elnézi nekem, hogy da Ponte abbé librettójának fordulatait ismertnek veszem, s az ettől való eltérésekre fókuszálva próbálom az alábbiakban összefoglalni a színházi est eseménysorát. Szimultán színhely: egy turisták által (is) látogatott (nagy)város, talán Riga. Hol a főtéren vagyunk, hol egyetemi előadóteremben, vagy egy diákbisztróban, ahol éjszakánként klubélet zajlik.

Összhatásában a hatvanas évek divatja, bár a belső berendezések a nyolcvanas, sőt a kilencvenes évek belsőépítészeti "modernségét" is felidézik. Minden kopott, szegényes és lepusztult. Középen hatalmas utcai - köztéri - elektromos óra számlapja. A mutatók járása nem folyamatos, ugrással jelzi a jelenetek közti időmúlást, ezzel egyre növeli a feszültséget a nézőben. Gyakran tudatosodik bennünk, hogy rohan az idő, és mindössze huszonnégy óra áll a rendelkezésre. Ez egy "északi" bolond nap: a nőkről már a darab címe is kimondja, hogy "egyikük sem jobb a Deákné vásznánál", tehát: Cosě fan tutte! De ugyanennyi időbe belefér, hogy a férfiakról is kiderüljön egy és más...

Kilenckor pontban elindul a nyitány: megindul a sürgés-forgás egy magányos égimeszelő körül (Krisjanis Noroelis magyar szemmel nézve tipikus balti alkat, ám fekete egyen-amerikai öltönyben). Prédikál, vagy előadást tart: egyelőre még csak hallgatja a zenét, s a Cosě három jellegzetes akkordjára megvonaglik: látszik, hogy érintve érzi magát. Akik körülötte keveregnek - rohannak, munkába sietnek. Alig figyelnek rá, majd marad tíz-húsz érdeklődő: hirtelen olyan, mintha egyetemen és/vagy egy rendszerváltás utáni, pénz- és sikerorientált személyiségfejlesztő tréningen lennénk. A nyitány végére - az óra 11.30-at mutat - már csak két vitatkozó alak - tanítvány - sündörög a színpadon: a konfekciókockás ingét alaposan kitöltő tenor, és a nyápicnak mondható bariton. Hisznek is a "gurunak", a "mesternek", meg nem is. Felcsillan a szemük, amikor megtudják: fogadhatnak, s akár vissza is nyerhetik a tandíjat, ha a kedvesük egy napon át (!) hűséges marad hozzájuk. Az előadó közben hol egy katolikus papra emlékeztet, hol meg magára Mefisztóra hajaz. Az óra könyörtelenül mutatja az idő múlását.

A lányok kollégiumi szobája valamiféle kiürült luxust jelent ebben a posztszocialista világban. Da Ponte eredeti verziójában ferrarai úri hölgyek időznek Nápolyban, itt a fővárosba szakadt gyökértelen és szemmel láthatóan jellegtelen figurákból lesznek hősnők. Egyenmagazinok egyenéletformáját élő babák kezdetben, s életükbe beletartozik az egyenártalmatlan udvarló is. Mintha mégis inkább 1970-ben lennénk! Elindul a játék: katonainduló, búcsúzkodás, könnyes zsebkendők, fogadkozások. Minden elem a helyén van, örömmel észleli a néző, hogy az aktualizálás egyáltalán nem erőszakolja meg az opera "anyagát".

Aranyos ötlet bontja meg a rendet: Despina nem szobalány, hanem felszolgálónő az egyetemi bisztróban, ahol a nagy nyilvánosság előtt zajlik a két "elhagyott" barátnő hisztije. Egyedül maradtak, mert udvarlóikat elvitték katonának. Működik a menza: tüneményes figurák - igazi jellemképek - áramlanak föl s alá. A fiúk aztán hosszú hajú hippinek öltözve jönnek vissza, mintegy ők is csupán a kajálás kedvéért. S a csúcsforgalomban - épp ebédidőt mutat az óra - szinte senki sem veszi észre az első próbálkozása kudarcát, nem veszik észre, hogy ki lettek kosarazva, amikor mind a másik nőjének kezdték csapni a szelet.

Ez eddig nem volt nehéz: a lányoknak majd délután, a kollégiumi szobában kell igazán színt vallaniuk. Dorabella (Maria Gortsevskaya) ebben az előadásban szoprán, holott a szerepben gyakran hallunk mezzókat vagy altokat, s a szubrettlelkület ebben a platinaszőke göndör leánykában szerencsére nem a jól ismert közhelyek formájában jelentkezik. Dorabella eruptív természete szeretetre méltó és kedves. Szerintem nem véletlen került mellé még az előtörténetben a csupa lélek és érzékenység Ferrando. Az igazi, primadonnának való nagyária azonban Fiordiliginek jut: s kiderül, hogy ez a hatalmas drámai erővel rendelkező, ám vékony, szinte gótikus testalkatú énekesnő, Sonora Vaice tényleg jelentős figurát képes teremteni, olyasvalakit, aki kihívás minden férfi számára. Az élet hétköznapi helyzeteiben szemlélve hősnőinket, nem is mertünk volna ezekre a "mozarti mélységekre és magasságokra" következtetni.

A nyápic Guglielmo harsány macsódemonstrációt ad elő a kollégiumi szobában, s szinte természetes, hogy a srácok másodszor is kudarcot vallanak. Eztán már kellenek a cselek és ármányok: a bisztróban tartott magánbuli keretében az álöngyilkossági kísérlet, amellyel az első felvonás végén kicsikarnak valamiféle életmentő (ál)csókokat.

Üdítő és elbűvölően polgárpukkasztó a második felvonás eleje: a női WC előtere. A lelkizést és a "döntést" a sminkelés rutinmozdulatai kísérik, s a helyhez illő viselkedési sztereotípiákon harsányan mulat a közönség. Despina (Evita Zalite) is megfordul a mosdóban, s kifejti, mi is kell a nőknek a szerelemben.

A magamfajta férfinéző elszomorodik itt egy kissé. Ez a rendezés nőpárti. Szemünkbe mondja, hogy behelyettesíthető bármelyikünk, arra szolgálunk, hogy betöltsünk egy űrt, tehát személyiség ide vagy oda: felcserélhetők vagyunk. Despina diagnózisát igazolja a lányok története. A nők ugyanis - ezért vagy azért, ennek vagy annak ellenére - mégis imádni valóak, nem lehet rájuk haragudni, el kell fogadni őket olyanoknak, amilyenek. Kora reggelre azért ők is tökrészegek. Krisjanis Norvelis mint Don Alfonso a guru, ennek ellenére levezényli az álesküvőt az új felállású párokkal, alá is írják a "házassági (ál)szerződést". Amikor katonaruhában visszajönnek a fiúk, már eldöntötték: meg fognak bocsátani. Mindenki visszatér eredeti párjához, s hajlandó elfelejteni mindent és mindennek a következményét, ami ebben a bolond huszonnégy órában - mondjuk szentiván éjjelén - megesett.

Márpedig megtörtént minden, amiért érdemes élni! Ferrando "lelki iskolaéveit" ebben a 24 órás történetben percről percre követni tudtuk, hála a kellemes hangszínű Viesturs Jansons realizmusra hajlamos játékának. A nyápic és jelentéktelen Guglielmo (Juris Adamsons), a csupán szavaiban vagánykodó balfék életében talán először, talán utoljára tudott férfiként fölébe keveredni egy olyan lánynak, Dorabellának, akinek a cipője sarkáig sem ér egyébként. (Jellemző, hogy az arcképet, amellyel férfiúi diadalát bizonyította, egész egyszerűen kilopta Dorabella retiküljéből, miközben a lány szenvedélyesen megélte azt, hogy saját érzéki vágyai vetik a "hódító" karjaiba.) Fiordiligit - említettük - olyan nagy formátumú énekesnő személyesítette meg (kiegyenlített regiszterekkel, szuverén módon birtokolt szupermélyekkel, biztos felső csúcshangokkal, zeneileg hibátlan, nagy intervallumú ugrásokkal), hogy a tátott szájú - éppen kottamentes - kritikus mindent elhitt neki. Míg Fiordiligit sajnáljuk kicsit a végén, hogy a házasság immár egy jelentéktelen alakhoz köti, Ferrando és Dorabella közeledése örömmel tölt el. A színpadon be is teljesedik az egymásra találás. Az aktus - jel funkciójú. Mindenki azt kapja, ami jár. Don Alfonso zsebre teszi a pénzt, elhúzza kicsit a száját. A világ olyan, amilyen. Minden nő "így" csinálja, és minden férfi örül - ha megbocsáthat. Az a szép, ami kicsi!

Mozart utolsó operája, a La clemenza di Tito is a megbocsátásról szól. Két gyönyörű nő viszont azon civakodik, ki lesz a primadonna. Ez már másik nap, másik műsor, de ugyanaz a fesztivál. A végén persze megbékélnek s összefognak a dilettantizmus, a pénz diktálta igénytelenség ellen és megfogadják, hogy egész tehetségüket a művészetnek, a színvonalnak, s Mozart zenéjének szentelik.

Persze A színigazgató című egyfelvonásosról van szó, amelyet egy délelőttön, szcenírozott koncert formájában Tóth János állított színpadra, illetve pódiumra. S maga vállalta a főszerepet is. Az eredeti történet csupán kanavászként szolgált. A szereplők - ki-ki hajlamai és képességei szerint - improvizálnak, igyekeznek szabadon rögtönözni, vagy olyan "bon mot"-kat elsütni, amelyeket jól begyakoroltak. Kijátszanak minden poént, amely kapcsolatban lehet a miskolci operafesztivállal, s jókat tréfálkoznak az örök énekesi manírok furcsaságain. Jó a hangulat, peregnek az események: próbaéneklésre jelentkezik egy kedves akcentussal beszélő úriember. Az a "játéka", hogy éneklés közben sokat gesztikulál. Megteszik karmesternek. Ja, persze, hisz egyébként nem más, mint a produkció zenei motorja, Philippe de Chalendar. A mesebeli színigazgató odaállítja a zenekar élére, s ettől az megszólal - briliáns módon. Kertesi Ingrid magával ragadja a nézők szívét, Keszei Bori önfeledten játszik és nem kell megerőltetnie magát egy-egy nyaktörő koloratúra kedvéért sem. Mukk József énekest játszó jellemszínészként kicsit jobban feszeng, mintha hagyják dalolni.

S hogy kerül a Titus az asztalra? A délelőtti koncert második felében nincs "játék". Ez egy "opera seria" - komoly darab, az utolsó mozarti remekmű rehabilitációja - színházi szempontból. Philippe de Chalendar merészen és kemény kézzel húz! Elhagy minden cifrázatot, csak a dráma fő vonala marad meg: szenvedélyek ütköznek meg és tárulnak föl. A legjobb drámai Mozart ez a háromnegyed óra, az Idomeneo kései folytatása. Az ellentmondások között hányódó Vitellia - Felber Gabriella énekli - egy "komikumától", pontosabban a kontextus komikumától megfosztott Donna Elvira. A nemes lelkű hős - nadrágszerep, bár Don Ottavio, Idamante, Tamino édestestvére. Sextus szerepében egy drámai koloratúrmezzót hallottunk: Szolnoki Apollóniát. Pódiumon énekel, de birtokába veszi a teret és az időt. Magabiztosan jelöli ki a maga számára a határokat hangjával, melynek regiszterei között a koloratúra szabad átjárást engedélyez. Legalábbis a hallgató úgy érzi, megnyílik a menny és a pokol, hegycsúcsokat és szakadékokat száguldunk be a szenvedélyek rohanatában. Sextus szerepe végletes szenvedélyekről szól. Mellette kellemes kontraszt az erkölcsi szilárdságot sugárzó Szüle Tamás basszusa, valamint a jóság és megbocsátás révén a végleteket megértő és emberivé nemesítő Titus szerepében Mukk József nyugalma.

Belépődíjmentes, délelőtti eseménye volt ez a fesztiválnak. A két rész remek aránya, az ellentétek egymást kiegészítő teljessége miatt tartom fontosnak említését. Két imposztor az orfeumban

Mozart: Requiem - Szegedi Kortárs Balett

Nicola Luisotti dirigensi teljesítményével még a rádióbeli, egyébként halk szavú, főkottaolvasó főguru is elégedett volt. A Don Giovanninál két "igazi" karmester közelében ültem: mindkettő szaktekintély a maga területén. Időnként felszisszentek, a lelkesedéstől talán, s tekintetek találkoztak egy-egy jól sikerült pillanat, izgalmas tempóváltás, remek folyamatosságot biztosító megoldás kapcsán. Mint hátrányos helyzetű, kottaolvasásilag analfabétának minősített, zenekritikától elutasított színházi recenzens dacosan kerestem a hibát, hol sikerül rajtakapnom valami turpisságon a hallatlanul eredményes, általában a szokottnál gyorsabb tempót követelő fiatalembert. "Ripacs!" - mormoltam magamban: olyan aktív és élő minden figura minden megnyilvánulása, olyan váratlan egy-egy kontraszt, hogy ezt nem lehet sokáig bírni. Nincs szünet a számok után, nem várnak tapsra a jelenetek végén. Száguldás az első felvonás, a Don Giovanni koncertszerűnek hirdetett előadásán, ahol a Magyar Állami Operaház zenekara muzsikál. Szünetre már elterjedt, hogy a próbára is be kellett volna jönni, s hallani, ahogy a maestro minden egyes szereplő minden fontosabb mondatát teljes hanggal énekelve "állította be" a recitativókban. Be kell vallanom, hogy ezen a hangversenyen, éppen az olyan pillanatokban, amikor a szemem láttára születtek a gesztusok és a megszólalások, az életre kelő színház élményével lettem gazdagabb.

Az, hogy Renato Bruson az olasz repertoár legjobbja, nevezetesen a kései bel canto meg a fiatal Verdi hőseinek ideális megszólaltatója, lemezei, videói alapján nem volt kétséges. Hogy zseniális, s eszközeivel mesteri módon, takarékosan bánó színész, azt idén a Tavaszi Fesztiválon, Rost Andrea Violettája mellett a színpadon élőben is bizonyította. Arról sem érdemes vitatkozni, hogy Gavanelli Budapesten eddig a legjobb oldaláról mutatkozott be, a mantuai herceg bohócának tragikus, ám alapvetően plebejus figurájaként. Paolo Gavanelli most is ideálisnak tűnt Leporello szolgafigurájában. Nem lehet másra gondolni, mint hogy eksztatikus örömet okoz számukra a közös komédiázás, amely mindkettőjüknek anyanyelve. Soha ilyen felszabadult rögtönzéseket nem hallottam még, ilyen spontaneitást a dialógusokban. A fény és az árnyék, a nemes és a vulgáris, a fennkölt és a köznapi azonos (bariton) anyagból van! Két ősbohóc reflektál egymásra, utánozza, kigúnyolja, kifigurázza, leckézteti, szívatja a másikat, s kettőjük közül a "fehér bohóc" a címszereplő, a cselekmény hordozója, róla szól a játék. Annak kell kiderülnie, ki is az a Giovanni ÚR és mi a titka. Illetve annak, hogy van másik igazság is, a fenékbe rúgott szolgáé. Szemben áll a DON igazságával, de érvényes, sőt, képes a továbbélésre is.

Kettőjük drámájában nincs semmi előre eldöntve. A zenekar mögött átívelő hídon, dobogón folyik a játék. Fölötte végig jól olvasható egy felirat: Nyári Színház - Orfeum 1823-1996. Talán éppen az orfeumi szellem kell ahhoz, hogy a szereplők nyugodtan szétrakják a székeket, játék közben lekapcsolják és félretegyék a feleslegessé vált lámpákat. Ilyen imposztor a színész, aki tudja, hogy előadás közben már mindent szabad. Hiszen egyedül van a közönséggel. Illetve ők ketten egyedül vannak a befogadókkal. És ez az igazság pillanata.

Az imposztorok magukhoz "öregítik" a cselekményt! Bruson Don Juanja egy minden hájjal megkent nyugdíjas, afféle Falstaff, aki még nem vált nevetségessé. Az 1959-es születésű Gavanelli Leporellóként hozzáöregszik a gazdájához. Ők ketten minden huncutságban, gazságban, kalandban benne vannak. Az egyvégtében, lélegzetvétel nélkül levezényelt első felvonás a maga lélegzetelállító erejű fináléjával nem is engedett semmin gondolkodni. Kaland, akció, lelepleződés a koncertdobogón. Hát nem őrület? Megvan a magam sznob kis baja: hol marad a filozófia, a "nembeliség", az egész "fodorgézaösszes"? És hogy merek én mennyeien szórakozni itt ebben az orfeumban, amikor a komoly zene szól?

Szünet. Mindenki úszik a boldogságban. Én is. Jó, a három lány közül maradéktalanul csak a karakteresen sok mássalhangzóval, tehát érthetően éneklő Wierdl Eszter tetszett. Sebaj! Svetla Vassileva Donna Annaként majd megtalálja a vége felé a maga hangerejét. Donna Elvira akkor sem! A színvonal magas. Masetto ziccerszerep - Deyan R. Vatchkov jó is benne. Blagoj Nacoski Don Ottaviója pedig hangszépsége, pianói és gyönyörűen "mixelt" fejhangjai révén tud felnőni az est legjobbjaihoz. Kováts Kolos meg majd jön a fináléban, egyenesen a túlvilágról. Szünet.

A második felvonást nyitó, általában banálisnak ítélt duett, itt a szünet abszolút pihenése után olyan gyors rekapituláció, amely azonnal újra beleránt az események forgatagába. Tapsra megint nem jut idő, pedig ez a kétpercnyi "zenedráma" felmutatja, mit tanult a középkortól, a commedia dell’arte pontosan kódolt rendszerétől da Ponte, Mozart szövegírója, s mi mindenre képes két mai pagliacci a komponista muzsikáját kiteljesítendő. Csepűrágók, bohócok, ripacsok, s játékaikban ott a lazzik, a bolondbölcsességek évezredes üzenete. Valóban, a játék sodrában Mozart csupán vezérfonal marad. Ama szokványos "vegyes szöveg", a prágai és bécsi verzió elemeinek ötvözése, színházi szempontból mindig is problematikus. Az idő múlásával türelmetlenek leszünk, bármily szép is Don Ottavio beszúrt áriája és az Elvira számára szervetlenül beépülő lelki-lírai nagyjelenet. Nem segít sem a karmesteri lendület, sem az énekesi igyekezet, hőseink nélkül megbénul a színház. A temetőjelenetben újra száguldunk, ám Anna bravúráriája sem jó másra, csak arra, hogy belegondoljunk, talán először az előadás során, s gondolkozzunk, miben is bűnös ez a gaz csínytevő, Don Giovanni. Az Orfeum közönsége persze szívesen adna felmentést. A miskolci nyári színház közönsége is imádja ezt az embert. Brusont nem lehet elítélni. Kópé. Falstaff. Szeretni kell őt is, meg szegény Leporellót is, aki még az ördögnek sem kell. A túlvilág nem érvényes, ma az élő komédia győz. A maestro diadalmasan elvezényli a záró "vaudeville"-t - immár tényleg koncertformában. A néző meg azzal megy haza, hogy talán élete legjobb komédiaszínházában mulatta végig az estét. Ez a színház az orfeum és az opera megdicsőülése.

z. sz. z.