Gorsiumi Nyári Játékok

Évek óta - pontosan 1999 óta - figyelem Pécsi Ildikó heroikus harcát az antik görög drámairodalom színrevitelével. A Tác-Gorsium-i ásatási területen római kori színház maradványait ugyan még nem tártak fel a Fitz Jenõ vezetésével itt dolgozó régészek (nem a színházi kritika a megfelelõ tér annak ecsetelésére, milyen gyönyörû, évrõl évre példás igényességgel gyarapított kiállítási terület a Székesfehérvár melletti Gorsium), ám már a hetvenes évek eleje óta játszanak itt antik drámákat. A játék helye többször változott az évek során, mára azonban már megállapodott, épített helye van: az egyik domboldalt ötletesen kinevezték nézõtérnek, néhány fadarabbal kijelölték, s máris kitûnõ hangulatú, a legõsibb görög elõképekre hajazó theatron, színház született. Egyetlen komoly kifogás lehet e játszóhely ellen: mivel természetes fényben, délután kerül sor az elõadásokra, a nap élesen a nézõk szemébe süt, s ez egy idõ után kifejezetten zavaró, az élménybe való elmerülést gátló tényezõvé válik. Szép hagyománya van Gorsiumban a görög és római drámák bemutatásának: hirtelenjében a hetvenes évekbõl bevillan a Madách Színház legendás Oidipusz király elõadásának vendégjátéka (Gábor Miklós, Psota Irén, Huszti Péter, Ádám Ottó), egy Plautus-elõadás (A hetvenkedõ katona), benne Balázs Péter, Gyabronka József, Voith Ági alakítása, azután Euripidész Helenéje és Alkésztisze, éppen Pécsi Ildikóval a címszerepben (Karinthy Márton rendezésében). De játszottak itt Arisztophanészt is (a Plutoszt, Kern Andrással, Pogány Judittal, Koltai Róberttel, Olsavszky Évával), s a Lüszisztratét (1981-ben, Pécsi Ildikóval a címszerepben).

A művésznő visszatért egykori sikere színhelyére, s úgy tűnik, valamiféle hallgatólagos - de az is lehet, hogy írásba foglalt, nem tudom - megegyezés alapján immár évek óta ő gondoskodik a Gorsiumi Nyári Játékok színházi eseményéről. Szophoklész Élektrája, Trakhiszi nőkje, Antigonéja és idén Oidipusz királya, Arisztophanész Lüszisztratéja szerepelt eddig repertoárján. Nem dicsekvésképpen mondom, de valamennyi előadást láttam, így összbenyomásként megfogalmazhatom: már-már megható az a bensőséges hangulat, amely ezeket a nyári délutánokat jellemzi. A közönség elsősorban a közeli Székesfehérvárról jön, de bizonnyal szép számmal akadnak távolabbról érkezett turisták is, akik (szerencsére) összekötik a színházi élményt az ásatási terület megtekintésével. Már önmagában ez a kultúraterjesztő misszió elegendő érv lenne a színházi előadások megtartásának haszna mellett. Majdhogynem önálló rítusrendszer alakult ki a bemutatók körül: az előadásokat követő taps közben-után a művésznő is beáll színészei közé, ő virágcsokrot kap, a szereplő hölgyek szintén (kisebbet, más színűt), a férfiak üveg bort, a gyerekek doboz csokit (vélhetően a színházi programokat elismerésre méltó lelkesedéssel szervező Fejér Megyei Múzeumok Igazgatóságának Szent István Király Múzeuma jóvoltából, bár az ajándékozó kilétét a nézőkkel sajnos nem osztják meg a szervezők). Ez mindig olyan meghitt, olyan aranyos. Idén valamicskét levont a ceremónia ünnepélyességéből, hogy az ajándékokat egy ebben a környezetben meghökkentően otrombának ható, összecsukható műanyag zöldséges rekeszből osztotta ki az arra kijelölt, szimpatikus hölgy, de könnyen lehet, hogy ez csak engem zavart. Azért engem sem nagyon. Mint mindig, most is fontosabb volt a produkció, amellyel a társulat az ünneplést kiérdemelte. Műhelytitkot osztok meg az Olvasóval: az ismétlődő felkérések ellenére évről évre halogattam, hogy írjak Pécsi Ildikó rendezéseiről. Olyannyira avíttnak, rossz értelemben hagyományosnak, elhibázottnak és elszomorítóan üresnek találtam ezeket az előadásokat, hogy végül a tavalyi Antigoné kapcsán elhatároztam: csak akkor írok Pécsi Ildikó gorsiumi rendezéseiről, ha egy kicsit is elfogadható színvonalú előadást látok. Így utólag sem szeretnék kitérni Papadimitriu Athina és Trokán Péter lovasbemutatójára a Lüszisztratéban, a címszereplő szenvedélyes sikolyaira az Élektrából (természetesen mindvégig fülsértően Elektrának ejtve a címszereplő nevét), Haimón és Antigoné - ez utóbbi Liptai Claudia méltán elfeledett alakításában - abszurd, együttes jelenlétére az Antigonéban, sem a minden előadást jellemző, tökéletesen funkciótlan, jó esetben csak csúnya, rosszabb esetben nevetséges díszletekre, sem a fantáziátlan jelmezekre. Borítsa a feledés jótékony homálya ezeket az előadásokat!

Fentiek értelmében az egyszerű formállogika alapján kikövetkeztethető, hogy az Oidipusz király idei bemutatója kimagaslik a művésznő eddigi rendezései közül: a megszokott hibák ugyan megvannak (díszlet, jelmez, nevek kiejtése), ám ezek mellett néhány kifejezetten szép, értelmező ötlet teszi emlékezetessé az előadást. Így ki kell emelni például, hogy itt nő játssza az egykor a csecsemő Oidipuszt kicsempésző, Szophoklésznél Pásztorként jelölt szerepet (Szilágyi Zsuzsa), vagy hogy Kreón (Varsa Mátyás) a darab végén kifejezetten negatív színben ábrázoltatik. Határozottan jó ötlet az élőzene: a Trigonon Együttes nagyrészt antiknak tűnni akaró húros és ütős hangszerekkel teremt hangulatot, kár, hogy a dráma első harmada után eltűnnek a színről, hogy csupán a legvégén térjenek egy rövid időre vissza. Jó, sőt nagyon jó Cs. Németh Lajos Pásztora (pontosabban: korinthoszi Pásztora), s ugyanígy jó Szilágyi Zsuzsa a már említett másik Pásztor szerepében; őt egyébként a műsorfüzet valamilyen rejtelmes okból - tévesen - "A pásztor felesége" (?!) meghatározással illeti. Még egy szép alakítás gazdagítja az előadást, sajnos csak körülírni tudom mind a szerepkört, mind a művészt, mivel a műsorfüzetben olvasható színlap sem a szerep funkcióját, sem a színész nevét nem közli; zöld ruhás (egybeszabott ing-szoknya együttesben fellépő) fiatalember, aki legtöbbször a Szophoklésznél meglévő, ebből az előadásból kihagyott Kar szövegeit mondja szép átéléssel. Csak azt a dossziészerű izét tudnám feledni, amelyet ismeretlen céllal állandóan a hóna alatt szorongat! Sajnos a színészi játékról több jót nem tudok elmondani: Bregyán Péter a címszerepben jellegtelen, csakúgy, mint a Iokasztét alakító Tóth Judit, vagy Kreón alakjában Varsa Mátyás és Teiresziászként Horváth István. Alakításaik közös jellemzője, hogy semmiféle kapcsolat, színpadi szituáció nem jön létre közöttük: mintha egyáltalán meg se hallanák egymás szavait. Oidipusz méla közönnyel veszi tudomásul a legborzasztóbb leleplezéseket, Iokaszté meg se lepődik igazán, hogy férje gyilkosával, saját fiával él házasságban, Teiresziász pedig - aki ebben a felfogásban, ki tudja miért, jól felismerhetően egy gyászoló beduin törzsfőnök öltözékét bitorolva lép elénk - alig-alig haragszik az őt sértegető Oidipuszra. A rendezői koncepciótlanság legtisztábban éppen a szerepek értelmezésének hiányában érhető tetten: nincsenek fordulatok és nincsenek felismerések Pécsi Ildikó színpadán, a szereplők egyszerűen elbeszélnek egymás mellett. A cselekményt csak a szövegben rögzített információk viszik előbbre, nem pedig az előttünk fejlődő, kibontott élethelyzetek. Marad a patetikus, ódivatú játékstílus, a széles gesztusok, az ég felé fordított tekintetek, kitárt karok, a "görögös" deklamálás, minden, amivel jó eséllyel konzerválni lehet az antik drámákról a közönség jó részében (elsősorban a közoktatás színvonalának hibájából) sajnálatosan élő képet: távoli, ismeretlen világ, furcsa öltözetű, furcsa nevű emberek bombasztikus, veretes mondatokban értekeznek valami tőlünk teljesen idegen értékrend és világ keretében.

Babits fordításában játsszák az Oidipusz királyt, pontosabban nem egészen: vannak vendégszövegek (a nyitóképben), de hogy ezeket ki írta (és főképpen: miért?!), arra nem derül fény, dramaturg nincs feltüntetve a színlapon. A görög nevek használata és kiejtése terén sikerül a magyar színpadokon amúgy is meglévő bizonytalanságot és következetlenséget messze felülmúlni: Babits Oidipust ír, Gorsiumban (Freud nyomán?) Ödipuszt mondanak (ettől minden alkalommal idegesen rándult meg a vállam, mintha valami nagyon oda nem illő, obszcén szót hallottam volna, de ez valóban magánügy, magamnak kerestem e szenvedést), Teiresziasz nevét következetesen latinos formában Tiresziásznak mondták (miért, könyörgök: miért??), ugyanakkor a Kithairón hegy jobb sorsra érdemes nevéből ízesen-magyarosan Kitéron lett stb. Úgy szeretnék belelátni annak a lelkébe, aki ezt a soha nem volt kiejtéskáoszt kieszelte! A szövegváltoztatások, -kihagyások amúgy nem nagyon zavaróak, legfeljebb a darab végén okoz kisebb nehézséget annak megértése, vajon mi lesz Oidipusz további sorsa, ugyanis a Szophoklésznél oly hangsúlyos száműzetés-megtagadás, illetve Pécsi Ildikónál elhalasztás - Kreón szövegének drasztikus megkurtítása következtében - teljes bizonytalanságba fordul: Oidipusz mintha kifelé, tehát a hőn vágyott idegen föld felé indulna, de ugye ez szöges ellentétben áll az eredeti változattal, ami nem lenne baj, ha a rendezés e változtatásra valamilyen módon hangsúlyt helyezne. De mivel erről szó sincs, az egész előadás e ponton - Teiresziasz szavaival, holott ez tipikusan a Kar megszólalása - kurtán-furcsán véget is ér.

Kudarc az idei Pécsi Ildikó-bemutató is, hiszen azért ne tévesszen meg senkit a lemenő nap sugaraiban fürdőző közönség tapsa, a rituális ünnepség: itt bizony szövegfelmondás történt, bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy az előző éveket még így is felülmúló színvonalon. Pedig ma már lehetne tanulni - hogy csak a hazai példáknál maradjunk - Zsótértól, Ruszttól, Vallótól, Bucz Hunortól, Bocsárdi Lászlótól is, hogyan lehet közel hozni a mához, nekünk szólóvá tenni az antik drámákat. Picit kevesebb elomló lelkesedés és picit több szakmai elemzés, értő felkészülés bizonnyal jobb eredményre vezetett volna. Pécsi Ildikó még a Trakhiszi nők bemutatója kapcsán nyilatkozta egy újságírónak: "Manapság nem olyan divatos a nagy görög szerzők műveit játszani. Ha elő is adják ezeket, legfeljebb kisszínpadon, úgy átdolgozva, hogy a saját atyja sem ismerne rá... Ezért fantasztikus hely Gorsium, hiszen itt van mód széles körben is megismertetni ezeket a műveket. Korábban, Antigone, Elektra és Lysistrate történetének bemutatásával is arra törekedtem, hogy a közönség az ókori drámairodalom legjavát láthassa..." Igen, itt van a kutya elásva: a művésznő alapvető félreértés áldozata, amikor azt gondolja, hogy a görögöket úgy kell játszani, ahogy ő elképzeli, ő tudja megmutatni az ókori drámairodalom legjavát. Holott a remekművek éppen attól azok, amik, hogy minden kornak - sőt: minden értelmezőnek, nézőnek, olvasónak, rendezőnek - más és más arcukat tudják megmutatni. Ha érvényes, a mából eredeztethető kérdéseket teszünk fel e műveknek - mint teszik ezt többek közt a fent elősorolt színházi szakemberek -, akkor érvényes válaszokat kaphatunk a görög drámáktól, értékes előadások születnek.

Én továbbra is hűségesen meg fogom nézni Gorsiumban a Nyári Játékok keretében bemutatásra kerülő Pécsi Ildikó-rendezéseket.

Karsai György