mint óriás pihék.
S a képet kéken ölelte
a tenger és az ég.
(Weöres Sándor: Ország Lili)
Huszonöt éve nincs közöttünk. Huszonöt éve, amióta ötvenkét évesen eltávozott, egyre inkább jelen van. Életében titok volt. A nevét sokáig csak suttogva lehetett kiejteni. Én is jóval elõbb találkoztam az õt körüllengõ mítosszal, mint a képeivel. Mondták, hogy az a halk szavú, zárkózott hölgy, aki a Bábszínház díszletfestõ mûhelyében dolgozik, nem akárki. Különös képeket fest. És azokat a képeket látni kell. De azokat a képeket sehol nem lehet látni. (Nem volt ebben semmi meglepõ, a Bábszínház mûhelyeiben illusztris társaság gyûlt össze akkoriban: Jakovits József, Márkus Anna, Passuth Lászlóné. A paraván mögött a Nemzeti egykori Évája és Melindája, Könyves-Tóth Erzsi, a dramaturgián Mészöly Miklós rejtõzködött. Sok mindenben különböztek egymástól, egyben hasonlítottak: valamennyien tilalmi listán voltak.)
1957-ben volt egy kiállítása a Fészekben, amelyről természetesen egyetlen sornyi méltatás sem jelenhetett meg. Csak a hatvanas évek második felében, nagy visszhangot kiváltó tel-avivi kiállítása után kezdett szép csendben (hogyan másképp, hiszen világéletében csendes volt) átsurranni a középső "T" kategóriájába. (A harmadikba, a támogatottak cseppet sem maroknyinak mondható csapatába soha nem került be; egyetlen kitüntetés, díj, jutalom nem jutott neki haláláig.) Németh Lajos, Passuth Krisztina, Frank János, Szabadi Judit írásai méltatják munkásságát. A titok, a mítosz kezd kézzelfogható valósággá válni. Hazai tárlatokon (Esztergom, Szentendre) szerepel, egyéni kiállításokra (Székesfehérvár, Győr, Dunaújváros) is sor kerülhet. És ezzel egy időben megindul nemzetközi pályafutása (a "karrier" szót képtelen vagyok leírni, annyira idegen Ország Lili minden földi hívságot elutasító lényétől). Rómában, Hamburgban, Torinóban van egyéni kiállítása, Lengyelországban, Barcelonában, Zágrábban, Stockholmban, Luxemburgban, Delhiben, Teheránban, Párizsban, Berlinben szerepel kollektív tárlatokon.
Addigra én is jobban megismerhettem. Az udvarias munkatársi köszönéseken csak akkor jutottunk túl, amikor tervezni kezdett, és nekem is alkalmam nyílt együtt dolgozni vele. Az a helyzet, hogy erre csak nagyon sokára került sor. Ne higgyük el azt a sokfelé megtalálható téves adatot, hogy Ország Lili kezdettől fogva (más források szerint 1960-tól) az Állami Bábszínház tervezője volt. Fényűző hazánk megengedhette magának, hogy egyetlen bábszínházában a szakipari munkákat a legjobb művészek végezzék.
|
De a folytatás újabb hét évet várat magára. Ország Lili csak 1973-ban kap tervezői státust, ekkortól válik rendszeressé báb- és díszlettervezői működése. Kurtára mért, mindössze öt esztendőnyi tervezői életművében még egyszer sikerült festői világát színpadra vinnie. 1976-ban Huszárik Zoltán felkérte, hogy tervezze meg az általa rendezett Fáklyaláng díszletét a debreceni Csokonai Színház számára. Ez volt Huszárik egyetlen színházi rendezése és Ország Lili egyetlen nem bábszínházi tervezése. Huszárikot természetesen Ország Lili festészete érdekelte: a falaira és a köveire volt szüksége, azokra a különleges rétegekre, amelyek teret és időt képesek eggyé olvasztani. Ország Lili történelemábrázolását kérte kölcsön. "A történelem és az emberi lélek rétegei megőrzik a múltat, hiszen a rétegek egymásra rakódása nem más, mint az emberiség emlékezete" - írja kismonográfiájában Németh Lajos. Végül az előadás látványa úgy jön létre, hogy közösen kiválasztanak néhány képrészletet, motívumot és azokat nagyítják fel. A játékteret Huszárik alakítja ki Ország Lili műveiből, izgalmas, új dimenziókat és mélységet adva ezzel Illyés drámájának.
Utolsó közös munkánk, Gogol Az orr című novellája feldolgozásának bemutatóját nem érhette meg. A szereplők groteszk maszkokat viseltek, amelyek még az arányokkal is bizarr játékot űztek. Kovaljov egyre reménytelenebb szerelmét, Pelageja Grigorjevnát megtermett férfi játszotta, míg a főhős megszemélyesítője egy filigrán nő volt. A matróna görögdinnye méretű keblei közt vergődött a cingár csinovnyik a képzeletében többször megjelenő bálterem táncparkettjén. Éltek a díszletek, a szemünk láttára gyötörték, préselték a kálváriáját járó, kiszolgáltatott, orra vesztett hőst. De a főszereplők az ajtók és a kapuk voltak. Mindenféle ajtók, ütött-kopott szobaajtók, börtöncellaajtók és díszes palotakapuk labirintusában vergődve járta reménytelen útját Platon Kuzmics Kovaljov.
Késői festői korszakával, az éjszínű ajtók és dermedt kőangyalok képeinek szellemiségével állt közeli rokonságban utolsó színházi munkája. Kafkát fedezte fel Gogol lidérces álom históriájában, és saját megszenvedett festői világát hagyta örökül az előadásra. Benne voltak az ungvári gyermekkor megalázó emlékei, a végsőkig kiszolgáltatott ember leküzdhetetlen szorongása, a szűnni nem akaró félelem. Mindaz, amivel nap mint nap szembetalálkozott.
A VI. Zsidó Nyári Fesztivál részeként rendezett emlékkiállításon (Falak, Ország Lili-emlékkiállítás id. Vasilescu János magángyűjteményéből és a Vasilescu Alapítvány anyagából, Budapest Kiállítóterem, 2003. augusztus 31-szeptember 14.) negyedszázad távolából is a művész hihetetlenül intenzív jelenléte ragadott meg. Olyan érzésem van, mintha valóságosabb és élőbb lenne, mint amikor sok évtizeddel ezelőtt a régi Bábszínház udvarán találkoztunk. Még annál is, amikor már sok-sok próbatétel után a bizalmába fogadott és szinte naponta találkoztunk. Reménykedem, hogy szorongásait valahogy mégiscsak békévé oldja az emlékezés, és szenvedéseiből csak az üzenet marad meg számunkra. Jelenvalóságát bizonyítja az is, hogy egy új magyar film (András Ferenc: A Szent Lőrinc-folyó lazacai) őt hívja segítségül hősnője identitáskereséséhez. A film meghatározó része Ország Lili képeinek bemutatása és elemzése. Az nem volt tehát kétséges számomra, hogy itt van, hogy nem csupán múzeumok és műgyűjtők falain látható műtárgy, hogy benne van egyfajta magasabb rendű szellemi köztudatban, hogy titokzatosságát felváltotta természetes és immár visszavonhatatlan létezése. Inkább arra kerestem választ, kortársunk-e még huszonöt évvel a halála után, vagy klasszikusok között foglalta el megérdemelt helyét. Az újabb találkozás egyértelművé teszi, hogy félelmei a mi mai félelmeink, szenvedései a mi mindenkori szenvedéseink, meg nem alkuvása pedig intő példaként szolgálhat mindennapjainkban.
De meglepetést is tartogatott számomra ez a tárlat. Fiatalkori képeit soha nem láttam azelőtt. Hányszor kértem, hogy mutassa meg néhány korai munkáját, amikor még "realista" volt - külső kényszer, vagy útkeresés okán, mindegy. Hallani sem akart róla. A főiskolai éveiről sem szívesen beszélt. Azt hiszem, mesterét, Szőnyi Istvánt becsülte, talán szerette is, de posztnagybányai kifejezésmódja csak ideig-óráig hatott rá, aztán gyorsan igyekezett megszabadulni tőle. A szocreál apostolokról azonban mindig megvetéssel és indulatosan beszélt. Bizonyára sok sebet kapott tőlük a renitens, formalistának bélyegzett diák. Most itt van néhány ifjúkori munkája is, az 1952-es magányos Kóró, a titokzatos emeletes Magtár 1953-ból. Kolozsváry Marianna kurátor jóvoltából nyomon követhetjük Ország Lili útját hétköznapok valóságától a szürrealizmuson át a végső nagy kalandig, a teret és időt eggyé olvasztó, titkokat rejtő és titkokat feltáró Falakig. A korai, tárgyilagos-hűvös és dacos szépségű Önarcképtől, az Önarckép férfivel című meghökkentően személyes és líraian gyengéd vallomástól a komor és zárkózott utcarészleteken és az ungvári Moskovits téglagyár falaira emlékező képeken át a végső nagy összegzésig, a Labirintus félelmetes kőtömbjeiig. A korai korszakában festett falak még nem árulnak el semmit. Nagyok, erőteljesek, áthatolhatatlanok. A festő múltkutatása, az eltűnt szellemi birodalmakat, transzcendentális ihletésű kultúrákat és ősi mítoszokat megszólító tragikus kaland első állomása talán a Kislány a fal előtt (1955): hatalmas vörös téglafal előtt fehérruhás kislány áll. Az arcát nem látjuk, árnyékot vet rá a régimódi kalap széles karimája. A klinkertégla fal roppant valóságos. Nincs benne semmi titok. Csak vasoxid. Sav- és fagyálló. (Ugyanilyen, csak kicsit szelídebb a most nem látható Fekete ruhás nő, a Fehér ruhás nő, a kicsit már talányosabb Nő fal előtt és a többi korai falábrázolás.) Ahhoz, hogy a saját emlékeiből tovább léphessen a múlt mítoszai felé, a közelmúlt téglaépületei után fel kell fedeznie a sok száz éves falakat. A gyerekkor után a történelem emlékeit kell feltárni, mielőtt végleg elsüllyednek a feledésben. Ősi városok, romfalak, málló freskómaradványokat őrző paloták, kultikus szentélyek a helyszínei a hatvanas évektől Ország Lili képeinek. A korábban még allegorikus jelentésű, személytelen falak egyre többrétegűekké válnak: a falban megkövült emberi alakok körvonalai tűnnek fel, királyok, királynők.
És jelek. Betűk. Agyagtáblák üzenetei. A szürrealizmus irodalmi pszichologizálását felváltja az álom-valóság (Panaszfal kék ikonokkal, Panaszfal gyertyákkal, 1962, Ókori város, 1964). Egyre monumentálisabb művek születnek (Exodus, 1963, Agyagtábla írással, 1966, Megkövült panasz, 1967 és a kivételes drámai erőt sugárzó, kiemelkedő jelentőségű Kiáltás, 1969). Innen már egyenes út vezet a végső állomáshoz, a Labirintus-sorozathoz, amelyből ezúttal csak néhány darabot láthatunk.
A kiállítás szigorú logikája tökéletesen követi az életmű logikáját. A minden kimódoltságtól mentes térbeli elhelyezés finoman utal a labirintusra. Ország Lili nagyon személyes vallomásai az intim környezetben meg tudják szólítani a látogatót. Üzenete eljut hozzánk. A teher, amit ránk hagyott, súlyos. Pilinszky János búcsúztatója, amely a kiállítás mottója, a rokon szellem hitével és erejével arra szólít fel bennünket, hogy "lépjünk be és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád". Ha nem is állunk készen még, hogy Ország Lili gyötrelmes útját bejárjuk és átlépjünk sötét kapuinak egyikén, szellemisége azért közelebb segít mindannyiunkat a végső igazság megismeréséhez.
Balogh Géza
