Európa, 2003 "Furcsa álláspont volna egy régész részérõl, ha úgy döntene, hogy az ásatásokon felbukkanó agyagedényeket, cserepeket visszadobja, csak a nemesfémbõl készülteket emeli ki és tárja a múltat kutatók érdeklõdõ tábora elé" - fogalmazza meg szándékát a Shakespeare korával és kortársaival foglalkozó könyv szerzõje. A hasonlatban felsejlõ célkitûzéshez mindvégig következetes marad: a tárgyalt kor valamennyi fellelhetõ színpadi szerzõjét kitünteti figyelmével. Vizsgálódásának mércéje nem az irodalmi érték, hanem a színpadi hatás. Az elõadás a maga valamennyi összetevõjével: zenével, tánccal, némajátékkal, látvánnyal. Nem drámatörténetet ír, hanem színháztörténetet; egy hihetetlenül gazdag kor - nagyjából mindössze hatvan-hetven esztendõ - színházi életének krónikáját.

A találó címet Füst Milántól kölcsönözte. Ő nevezte lángözönnek egy rádióbeszélgetésben az olyan kivételes korszakokat, amelyekben lángcsóvaként törnek elő az alkotók és alkotásaik, egymást erősítve, a gyengébbeket is a maguk fényével megvilágítva. Ilyen rendkívüli volt a XVI. század második felétől a XVII. század első két évtizedéig tartó időszak, amikor ez a lángözön soha nem tapasztalt módon csapott fel, és amelynek legnagyobb géniusza, máig világító tűzcsóvája, harminchét neki tulajdonított színpadi mű titokzatos szerzője, William Shakespeare.

Óhatatlanul felmerül persze a kérdés, hogy lehet-e még Shakespeare-ről, az Erzsébet-korról, az angol reneszánszról, a Shakespeare-korabeli színházról olyat mondani, ami nincs benne azokban a jókora könyvtár polcait zsúfolásig megtöltő kötetekben, amelyeket az eltelt négyszáz esztendő tudósai a témában felhalmoztak. Ugyanakkor újabb és újabb nemzedékek anglicistáit, Shakespeare-kutatóit és színháztudósait fűti a vágy: hozzászólni a nagy, örök, megfejthetetlen kérdésekhez, elmondani kinek-kinek a maga szempontjai szerint megfogalmazott véleményét a sokszorosan igazolt és a még mindig lappangó tényekről, összefüggésekről, rejtélyekről.

Gyanítom, hogy Székely György könyve sok tekintetben különbözik elődei vállalkozásaitól. (Azért gyanítom csupán és nem tudom, mert ez utóbbi állításhoz ismernem kellene a tárgykörhöz tartozó valamennyi munkát. Ez pedig - szerencsémre és mentségemre - teljességgel lehetetlen.) Először is ez a könyv nem Shakespeare-ről szól. Természetesen egy Shakespeare koráról szóló munkából nem lehet kihagyni Shakespeare-t, de a megközelítés mégis alapvetően más. Nem Shakespeare munkásságából kiindulva foglalkozik a korral és elemzi a kortársak munkáit, hanem megfordítva: a korszak egészét vizsgálja, és azon belül tárgyalja az alkotókat, nagyokat és kicsiket, géniuszokat és ügyes mestereket Shakespeare-től Thomas Heywoodig, Marlowe-tól, Webstertől és Ben Jonsontól Fletcherig és Middletonig. Alapvetően szakít azzal a nézettel, hogy Shakespeare valamiféle magányos zseniként alkotott, és tőle, csakis tőle olyan jelentős és kimagasló az Erzsébet- (és persze Jakab-) kori színház. Éppen a kor igénye teremtette meg Shakespeare-t és mellette más nagyságokat. Meg a több száz színpadi szerzőt. Darabgyárosokat és ügyes tollforgatókat. A XVI. század hatvanas éveiben, Londonban tudott először olyan magaslatokra jutni a színház Európában, hogy képes volt "össznemzeti" feladatot ellátni.

A könyv másik fontos jellemzője, hogy nem a dráma felől közelíti meg a tárgyát. Ezt a könyvet így csak Székely György volt képes megírni. Nem tudom, van-e még valaki a világ anglicistái, színháztörténészei és Shakespeare-kutatói között, aki tudományos pályafutását megelőzően évtizedeket töltött el a színházi gyakorlatban. Lehetne ez puszta életrajzi adat csupán, de Székely rendezői, színházvezetői múltja éppúgy jelen van ebben a könyvben, mint a Németh Antal mellett töltött inasévek tapasztalatai. És még az sem elhanyagolható körülmény, hogy évekig dolgozott a "múzsák neveletlen gyermekének" fellegvárában, az operett világában. Minden tudós társánál jobban tudja, mi a különbség egy dráma és egy színpadi szöveg között. Hogy mi a rögtönzés, mit ér egy plot, azaz játékvázlat. Mi a librettó. Mi az, amikor Latabárék kalákában, családi vállalkozásban "befejezték" a szövegíró munkáját, és átszabták a maguk egyéniségére a szerepeiket, teleszőve játékokkal, poénokkal. Aztán leintették a rendezőt, és a nézőtérre kiültetett bizalmasukkal (név szerint "Ticskával", azaz Antalffy Józseffel) ellenőriztették a hihetetlen precizitással kidolgozott játékokat. A korszak (sok korszak) valamennyi nagy komédiása hasonló módon "bontotta ki" a saját szólóit. És ugyanilyen "társszerzőként" vettek részt a szövegkönyv kialakításában a Shakespeare-kor színészei. Shakespeare darabjai - a komikus, prózai jelenetek egészen biztosan - éppúgy hemzsegnek a korabeli játszók poénjaitól, mint a többiek művei. Hiszen a ránk maradt szövegek rendszerint a lejátszott darabok súgópéldányai, vagy emlékezetből leírt változatai alapján kerültek kinyomtatásra. (Székely könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy a komikus jelenetek többek közt éppen azért íródtak prózában - szemben a komoly részek blank verseivel -, hogy a színészek rögtönözhessenek, vagy hozzáírhassanak.)

Csoda hát, hogy a kortársak nem tisztelték igazán a színpadi szerzőket? Legalábbis nem tekintették tevékenységüket egy eposz, vagy egy regény alkotójáéval azonos értékűnek? Shakespeare-nek - állítja Székely - a Vénusz és Adonisz megírásával sikerült irodalmi rangot kivívnia, amikor pedig már - mai ismereteink szerint - hét sikeres színpadi műve, többek közt a Tévedések vígjátéka, a III. Richárd és A makrancos hölgy is bemutatásra került. És azon vajon elgondolkodunk-e, hogy a playwright szó, amelyet mi szemrebbenés nélkül drámaírónak fordítunk (talán jobb volna ezentúl szerényebben szerzőt, vagy darabírót mondani helyette), mennyivel alacsonyabb rendű foglalkozás lehetett Erzsébet és Jakab korában, mint a writer, netán a poet? Hiszen még az is előfordul, hogy a kinyomtatott darab fedőlapján nincs feltüntetve a szerző neve. Vagy csak a monogramja áll ott. Ennek persze nem annyira a megbecsülés hiánya, vagy a figyelmetlenség az oka, mint inkább az a körülmény, hogy rendszerint többen is részt vettek egy darab létrehozásában.

Székely a filológus alaposságával, de mindvégig a színházi ember gyakorlatias szemszögéből elemzi a korszakot. Milyenek voltak a színházépületek, hogyan hatottak a művekre, hogyan változott a dramaturgia egy-egy új színház megnyitása, újabb vagy módosult színpadformák megjelenése nyomán? (Például a látványos elemek térhódítása a késői Shakespeare-művekben: Pericles, Cymbeline, Téli rege, A vihar.) Milyen mértékben befolyásolták a darabok színre kerülését a jó szerepek? Még a szívének kedves igazi remekművek esetében is elsősorban azok színpadi pályafutása érdekli, nem annyira költői erényeik. Ez a szemlélet azonban szerencsére nem akadályozza meg, hogy időnként személyes érzéseit is engedje eluralkodni a szándékon. Ilyenkor vallomássá alakul az elemzés, és az olvasó együtt örülhet az íróval az élménynek. (Marlowe különösen közel áll hozzá, Dido-elemzése a kötet legszebb részeinek egyike.) Máskor a tudós vigyázó szeme jut bravúros következtetésre: ahogy a Macbeth-ben a boszorkányok szövegének ritmikáját vizsgálva bebizonyítja, hogy bizonyos részek nem származhatnak Shakespeare-től, hanem csakis Thomas Middletontól, az imponáló és meggyőző. (Middleton maga is írt egy darabot A boszorkány címen, és a Macbeth betoldott jeleneteiben jambusokban versel, míg Shakespeare trocheust alkalmaz, a folklórból ismert ráolvasások doboló ritmusát követve; ezeket Székely a Csongor és Tünde ördögfiókáinak első jelenetével rokonítja.)

Ebből a gyakorlatias szemléletből következik, hogy fontos feladatot töltenek be a hatvan esztendő történetében a színészek. Úgy is, mint esetleges társszerzők, és úgy is, mint a művek, a szerepek alakulását befolyásoló-ihlető alkotótársak. Meggyőzően vitatja a könyv az utóbbi évtizedek egyik közhiedelmét, hogy ti. a Lear király Bolondját és Cordeliát ugyanaz a színész játszotta. Strehler Lear-rendezése indította el ezt a feltételezést, aki abból indult ki, hogy a Bolond minden ok nélkül eltűnik a színpadról csak azért, hogy a vele soha nem találkozó Cordelia visszatérhessen a darab végén. A tetszetős elméletet sok rendező követte, számos előadásban a két szerepet ugyanaz a színésznő játszotta. Székely szerint azonban minden kétséget kizáróan ekkor már Robert Armin, a költő-színész volt a Globe társulatában a bolond szerepkör birtokosa, aki semmiképpen nem játszhatta Cordeliát.

Kár, hogy a könyv nem tér ki a női szerepek fiú alakítóira. Ezt a mindenki által ma is jól ismert konvenciót evidenciaként kezeli, olyannyira, hogy egyetlen női szerep megformálójáról sem tesz említést. Érdekes volna Székely véleményét megtudni például a "nadrágszerepekkel" kapcsolatosan; Jan Kottnak van egy szellemes eszmefuttatása a Vízkereszt Violájának, illetve az Ahogy tetszik Rosalindájának korabeli konvenciójával kapcsolatosan: ő dupla csavart lát abban, hogy a fiú színész ezúttal olyan nő szerepét játssza, aki férfiruhát visel és férfinek adja ki magát. Ez ugyan egy huszadik századi elme okoskodása, és a korabeli közönség nyilván természetesen fogadta (ahogy feltehetően Ben Jonson Epicoenéjében sem érzett "dupla csavart", amikor a címszereplőről kiderült, hogy hermafrodita), de a kitűnő Vízkereszt-elemzés minden bizonnyal tovább gazdagodott volna ezzel a kitérővel.

Miközben a szerző - nem tagadva meg anglicista "származását"- érdekes szófejtésekbe bocsátkozik (például a witch- wizard-wit és az azt követő wissen- videre-véda ideológiai metamorfózisával és politikai vetületeivel kapcsolatosan), egyetlen pillanatra sem felejti el, hogy magyar tanulmányt ír, magyar kultúrán nevelkedett olvasóknak. Megkülönböztetett figyelmet szentel a korábbi hazai Shakespeare-kutatásoknak: Bodrogi Lajostól Heinrich Gusztávon át Pfisterer (Szentkuthy) Miklósig terjed azoknak a sora, akiket a könyv megidéz, és akik a XX. század első felében hozzájárultak a shakespeare-i életmű tudományos feldolgozásához. A magyar Shakespeare-fordítások történetének áttekintése nyilvánvalóan nem tartozik a könyv vállalt feladatai közé, ám itt is találkozunk figyelmet érdemlő megállapításokkal (kiváló a Lear király-elemzésen belül Vörösmarty jelzőinek szembesítése az eredetivel: Vörösmarty Lear-fordítása "megöregítette" a címszereplőt, és hozzájárult ahhoz a romantikus, fehér szakállas aggastyánképhez, amely egészen a XX. század első feléig jellemezte Lear ábrázolását a magyar színpadon).

Élvezetes olvasmány. Tudom, illetlenség ilyet írni egy hatalmas apparátussal készült tudományos munkáról. Mégis a legrokonszenvesebb jellemzője Székely György könyvének, hogy sok emberhez szól. És bár ő maga is, meg az ajánló szöveg is elsősorban tankönyvnek nevezi, azt hiszem, jóval több annál. Vallomás egy hat és fél évtizede tartó szerelemről. Egy olyan szerelemről, amely az idő előrehaladtával cseppet sem halványul, hanem az újabb és újabb ismeretekkel egyre tovább gazdagszik és mélyül. És aki a közelébe kerül, az is sokkal gazdagabb lesz általa.

Balogh Géza