Hölgyeim és Uraim, se film-, se színháztörténész nem vagyok, finoman szólva operettrajongónak se mondanám magam, s a kérdésre, hogy hát akkor mi közöm nekem Eggerth Mártához, azt válaszolhatom, a közöm mindenekelõtt Berlin. A város, mely a múlt században, ha csak egy szûk évtizedre is, de Európa közepe volt, amelyet látni kellett, megélni és csodálni, nem utolsósorban mindazon magyar mûvészeknek köszönhetõen, akik oda mentek szerencsét próbálni, ott lettek világhírûek, s onnan ûzettek el Hitler hatalomra jutása után, ki elõbb, ki késõbb.
Alpár Gitta, Ábrahám Pál, s persze Eggerth Márta - nem mondom fel a névsort, fölösleges. Nos, számomra azt a várost, a húszas-harmincas évek Berlinjét idézi ez a kiállítás, akkor is, ha középpontjában az egyik legnagyobb magyar operettprimadonna áll. Berlint idézi akkor is, ha Eggerth Márta fantasztikus pályája Magyarországon kezdődik, hogy Németország után New Yorkban folytatódjon, de nem mondom el a történetet, elmondják azt helyettem a képek, az adatok.
Én tulajdonképpen nem is Eggerth Mártáról akarok beszélni, noha napok óta egyre növekvő ámulattal hallgatom a dalait a 30-as évek elejéről. Ezek az archív felvételek hihetetlen erővel idézik fel azt a kort, s megint a mágikus Berlin szót kell kimondanom, most mint metaforát, a szabadság, az európaiság metaforáját, amely ugyanakkor önmaga törékenységére is emlékeztet, hisz Berlin nagy évtizedét brutálisan, s jelentőségéhez mérve nyomtalanul temette maga alá a történelem.
De erről se akarok beszélni, az itt látható bőröndök mindent elmondanak. Az elmúlt évszázadot a kofferek történelmeként is meg lehetne írni, s innen nézve Magyarország a nagy nemzetek közé tartozik, exilizmusban, kofferológiában verhetetlen. És verhetetlen - most egy mondatszörnyeteg következik - a tehetségeivel, az úgynevezett híres magyarokkal való rosszul bánás terén. Tényleg csak a példa kedvéért: Eggerth Márta, aki nincs benne a Magyar Nagylexikonban, a második világháború óta milliószor járt Európában, jár ma is, csak épp a szülővárosába, Budapestre nem hívták eddig.
|
Azért arra kíváncsi lennék, mire gondolhatott magában az a kislány, aktív csodagyerek egyébként, aki állt odalent a hatalmas színpadon, s nézett föl, tán pont errefelé, a Vörös Szalon felé. Alighanem nagy szerepeket gondolt ki magának, világhírt, és nyilván ezen a színpadon - van-e szebb ennél a háznál Európában?
A világhír meglett.
Az aligha juthatott eszébe, hogy egyszer csak elmegy és hatvanöt évig, mindmáig nem látja viszont Budapestet. Arra meg végképp nem gondolhatott, hogy Budapest itt látja őt először a Vörös Szalonban, ha nem is, ha még mindig nem személyesen, de egy nagyon személyes, különös gyűjtemény darabjain keresztül.
S én itt most inkább erről beszélnék, a gyűjteményről. Königer Miklós, Berlinben élő magyar színész, színházrendező kollekciójáról, akinél nincs Eggerth Mártának nagyobb rajongója szerte a világon. Ez a kiállítása immár a sokadik, volt szerencsém látni a legtöbbjét, láttam, mikor egyiket-másikat lebontották, a képek visszakerültek Königer szövevényes dossziéiba, az embernek vérzett a szíve, hisz e nagyon gazdag anyagnak már rég könyvekben, CD-ken lenne a helye.
Königer mindent gyűjt, ami a 20-as, 30-as évek német, illetve berlini színművészetével, filmgyártásával összekapcsolható, feltéve, ha a dolognak bármilyen magyar vonatkozása van. Ezt így könnyű kimondani. Hanem ott van mögötte húsz év töménytelen szombat-vasárnapja (ekkor vannak nyitva a berlini bolhapiacok), ott vannak a végtelen, izgatott turkálások, képeslaphegyek átforgatása papírdobozokban, egészen eldugott antikváriumokban, ott vannak egy gyűjtő mindennapjai, csereberék, szerencsék és balszerencsék - s mindenekelőtt ott van a tárgy szenvedélyes, mániákus szeretete. Ami átsüt ezen az anyagon. Már sok is a jóból, mondanám, egy kiállítás, amiből sugárzik a tárgy szeretete, sugárzik egy hatalmas primadonna élete és személyisége, s ráadásul átsüt rajta egy város, egy kor, egy visszahozhatatlan évtized - de vissza a tárgyakhoz. Königer megkért, hogy ne róla beszéljek, nem is róla beszélek persze, hanem a relikviáiról, arról, hogy hogyan válik misszióvá, elhivatottsággá a primer gyűjtőszenvedély.
És arról beszélek, hogy milyen törékeny, milyen sérülékeny egy ilyen úgynevezett kisnyomtatvány, egy képeslap, egy plakát, egy fénykép a cigarettásdobozban vagy épp egy színházi lap a húszas-harmincas évekből, hogy mennyi szerencse, véletlen és mennyi hasonlóan megszállott gyűjtő, rajongó kellett, hogy ezek a kopott, foszló papírok megmaradjanak egy olyan korban - de hát tudjuk, milyenben.
Mi kell ahhoz, például, hogy egy Marylan szépségápoló krém ócska papírdoboza tovább éljen, mint egy átlagember Kelet-Európában? És mennyi minden kell ahhoz, hogy egy képeslap vagy egy semmi kis szórólap, egy lakklemez mellékelt szövegcédulája túlélje ezt a nem akármilyen hatvan-hetven évet? S ha túlélte, épp úgy helyezkedjen a hétvégi Ferbelliner Strasse vagy a 17-te Juni valamelyik sátrában, valamelyik dobozában, hogy egy magyar gyűjtő rátaláljon, tűre a szalmakazalban, megvegye, hazavigye, hogy aztán sok évvel később itt pompázzon bekeretezve a Vörös Szalonban, nagy idők nagy tanújaként, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Pedig nem az, Hölgyeim és Uraim, hisz nagyon sok kellett ahhoz, hogy ez a kevés megmaradjon. Mert az ne tévesszen meg senkit, hogy itt csupa úgymond sokszorosított tárgy van, épp azzal bánunk a legmostohábban, amiből sok van (lásd híres magyarok) és csodálkozunk, ha elfogy, elfogyna, ha nem lennének a gyűjtők, akik e szeretni való papírtárgyakból összerakosgatják a múlt némely darabjait, ma épp Eggerth Márta múltját. Hisz nagyon is itt az ideje, hogy Magyarország végre felfedezze magának Eggerth Mártát. Még szerencse, hogy van idő, E. M. 91 éves, jövőre épp Varsóba készül, ahol férjét, a lengyel Jan Kiepurát, s őt magát is értékén tartják számon. Csak mondom, Varsó nincs messze.
Persze ma este Berlin vagy New York sincs messze, Eggerth Márta egy kicsit itt van közöttünk, nézzék és szeressék ezt a kiállítást. (Magyar Állami Operaház - Vörös szalon)
Parti Nagy Lajos
