Miként Stendhal regényében, e két színhez elsõsorban a vért, szenvedélyt és halált szoktuk társítani. Kiss Csaba természetesen beépíti produkciójába e tartalmakat is, de nála a színpadot kizárólagosan uraló vörös és fekete az eleganciát emeli át a látvány szintjére, azt a minõséget, amelyik dominál az elõadásban. Tökéletesen kidolgozott, visszafogott, hajszálpontos mértékkel létrehozott, abszolút professzionista teljesítménynek lehetünk tanúi, amelynek tónusa jóval tompítottabb a rendezõtõl megszokott nyersebb, sarkítottabb hangnemnél. E kiszámítottság némileg hideggé, eltávolítottá teszi az elõadást, bár ez a distanciáltság összecseng az irodalmi alapanyaggal: Antonioni forgatókönyvei, vázlatai eleve súlyosan intellektualizáltak és reflektáltak.

Érdemes eltűnődnünk rajta, mi vezethette választásában Kiss Csabát. A férfi-nő kapcsolat változatai, szenvedély, szenvedés és pusztulás állandó motívumok eddigi munkáiban; most is erről gondolkodik, de merőben más közelítéssel. Antonioni filmjein több nemzedék nevelkedett, hőseinek állandó önelemzése, ernyedt vagy épp kétségbeesett cselekvésképtelensége, monomániás útkeresése, egy újszerű filmnyelven elbeszélve, később kultikussá váló színészkarakterek - Marcello Mastroianni, Monica Vitti, Jeanne Moreau - különlegesen érzékeny alakításai által megjelenítve sokak morális, intellektuális, érzelmi bizonytalanságait, kételyeit artikulálták a 60-as, 70-es években. Mindez viszont a mostani film- és színházi trendektől radikálisan elüt, sokkal szubtilisabb, "mattabb". A rendezőt valószínűleg ez a másság is inspirálhatta, s a kihívás, hogy merőben színszerűtlen alapanyagból hozzon létre valami igencsak érzékleteset. Mindazonáltal megidézi a nagy olasz filmest: a színtér hátsó, "negyedik" falán folyamatosan tűnnek föl, úsznak el vagy épp ismétlődnek sokszor villanások, részletek - igen szépen válogatva, súlyozva -, jelenetek: sziluettek, arcok, tekintetek a Nagyítás vagy Az éjszaka képsoraiból, valami finoman bensőséges és elégikus atmoszférát teremtve. (Vélhetőleg ezzel kívánta oldani vagy ellensúlyozni a rendező a már említett kissé steril tónust.) Érdekes ritmust is adnak a színpadon történteknek, mert kísérhetik, aláfesthetik, ami épp kimondatik.

Kulka János, Horváth Lili, Györgyi Anna és Vári Éva | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A história - szándékoltan - a lehető legbanálisabb. Döntésképtelen férfi, feleség, fiatal szerető háromszögszenvedése, amihez a feleség barátnője - neki szintén van valamilyen különös kapcsolódása a férjhez - asszisztál. Ez a közhelyes történet oly módon elevenedik meg előttünk, hogy egyszerre láthatjuk "belülről", átélve s megjelenítve, és ugyanakkor reflektálva is. Ez az igazi lelemény: az egyedi, bármily elcsépelt élmény s annak intellektuális reflexiója, vagy az erre való kísérlet, egyszerre kíván megjelenni a parányi játszóhelyen.

Mindebből talán kitűnik, hogy az előadás a pontosan és érzékenyen kigondolt látványon kívül kizárólag a színészi jelenlétre alapoz. A miniatűr térben Diderot színészparadoxonját kell társítanunk némi brechti iskolával: átélnek és fölmutatnak, megelevenítenek és értelmeznek, ráadásul a nézővel való testközelség keményen kiírja a gesztikuláció és mimika határait, a legfinomabb jelzés is fortéban hat e stúdiószínházban. Ha tetszik, négy színész jutalomjátékaként is fölfogható az egész, és valóban: ahogy a műkorcsolyában, itt is van némi iskolázás jellege a föladatnak: ki mennyire képes átélés és távolságteremtés különös paradoxonját létrehozni. Vári Éva - ő a feleség barátnője - helyzete a legkedvezőbb: ő megengedheti magának a rezonőr pozícióját, a kívülálló rezignáltan ironikus hangütését. "Szólója" saját hasonló emlékanyagáról, érintettségéről épp ezért hat különösen megrendítően. Györgyi Anna - a feleség - és Horváth Lili - a szerető - korántsem ellenfelek, inkább a mindenkori női viselkedésmódnak különböző megtestesülései, akiket azzal vert a sors, hogy ugyanahhoz a férfihoz kötődnek. Előbbi az érettebb, fájdalmasabb, talán bölcsebb, utóbbi sebezhetőbb, esendőbb - Horváth Lili nagyon visszafogott, érzékeny közelítése adekvát; a karakter sápadt, eleve áldozat voltáról nem ő tehet, ez a dramaturgiai alapanyag gyöngesége.

A kör középpontjában Kulka János: a férfi, akiért mindez a küzdelem zajlik. Amint belép, tudjuk, bármilyen konfliktus is jelenjék meg előttünk, ha van megoldása, a kulcs nem ennél az ártatlanul jó szándékú, totálisan passzív, szemlélődő figuránál van. A meghökkentően deus ex machina-szerű befejezés fölmenti őt - és minket is - bármely morális döntéstől. Mintha az egész előadás nagyon rokonszenves módon azt üzenné, az ilyen riasztóan sűrű életproblémáknak megoldásuk ugyan nincs, de a további létezés a maga hétköznapiságában fölér a jóval nagyobb formátumú mitológiai hősök szenvedésével. Elegánsan, szolidan mindennapos kínlódásainkat önti formába, tárgyiasítja - lehet, önvédelemből eltartottan az előadás.

Barabás Judit