Életmûvébõl hat filmet vetít ezen az õszön a Magyar Televízió. Éjjeli órákban ugyan, de mégiscsak komoly filmeket, abból a több száz televíziós produkcióból, amit eddig rendezett. Játék- és tévéfilmek sorát, amelyek közül jó néhányat mûsorra tûztek Európa szinte valamennyi országában, de a tengeren túl is, az USA-ban, Kanadában, Kínában, Indiában, Ausztráliában. A varázsló álmát a New York-i Modern Mûvészetek Múzeuma örök idõkre archiválta 1990-ben. Akkor magyarként a második archivált (elõtte a Rubik-kocka) - filmek közt az elsõ - produktum volt. Az Anna filmje a salernói fesztivál nagydíjasa.
Molnár György Érdemes művész, Balázs Béla-díjas, s munkáival a hazai és külföldi fesztiválokon negyven díjat tud magáénak. Ő valójában kettőre büszke. Ezek afféle titkos díjak, s egyik sem szokványos.
A Rafinált bűnösök forgatása után Rudolf Hrušinszký azt mondta, hogy rajta kívül csupán egy emberrel ilyen jó forgatni, Jiří Menzellel. S a másik: az Örökkön örökké című filmet nem nevezhette egyetlen fesztiválra sem. Mégis kikerült Tbiliszibe egy grúz-magyar filmes találkozóra, ahol az élményért Paradzsanov megajándékozta egy gránátalmával. A filmszakma jövője talán biztatóbb, mint a jelene. Mit csinál a filmrendező, ha nincs módja filmet rendezni?
Készül a következő filmjére. Ezt Karafiáth Orsolyával írjuk, s nagyon remélem, hogy kapunk majd rá pénzt, és el is készül. Folyamatosan dolgozom, elfoglalom magam, meg mindig felkérnek valamire. Élni filmrendezőként élek, ha nem rendezek filmet, akkor is. Úgy járok-kelek. Nagyon szeretem a földalattit, a piacokat, a lépcsőházakat, az utcákat, kávézókat, figyelem az arcokat, a szituációkat, a helyszíneket. Elraktározom egy belső udvar látványát. Ha tizenöt év múlva, ha jövőre, jó lesz majd valamire.
|
A sokféléből a közéletivel kezdem. Bár magam előtt úgy tűnik, hogy ehhez nincs semmi affinitásom, mégis gyakorta választanak meg. Már az FMS-ben, a Fiatal Művészek Stúdiójában is egyike voltam a választott vezetőknek. Amikor ebből a szakmából összegyűlünk, sokszor ott vagyok, hiszen szeretem a hivatásom, s érdekelnek az ezzel kapcsolatos dolgok, és nemritkán meggyőznek, legyek én, vállaljam, mint a "társadalmi munkásosztály" tagja. Ha gúnyolódnék magamon, miért is ne, azt mondhatnám, talán azért, mert öregnek fiatal, fiatalnak öreg, filmesnek tévés, tévésnek filmes, szórakoztatónak komoly, komolynak szórakoztató alaknak néznek. S talán azt is elmondhatom, hogy nem tartozom egyik érdekcsoporthoz sem.
A szövetségnek többek között az a dolga, hogy segítse a különböző szakmai érdekvédelmi szervezetek munkáját, részt vegyen a filmtörvény előkészítésében és a filmes kerekasztal munkájában.
A filmszövetség valójában régi konstrukció. Az 1930-as években jött létre a Szovjetunióban, s persze ennek mintájára az ötvenes években honunkban. A rendszerváltás után természetesen megváltozott a szerepköre. Én 1995 óta veszek részt az elnökségi munkában, először főtitkár, majd 2000-től alelnök lettem. Sokféle filmes egyesület van, például külön az operatőröknek, a vágóknak, a producereknek több is, s különböző érdekekkel. Csak dokumentumfilmes szervezetből van vagy három. Tehát szükség van olyan szervezetre, amely koordinál. Munkát ad az évenkénti filmszemle. Úgy tűnik, most talán több pénzhez jut a szakma. Egyezkedünk. Nagyon gyakran előfordul, hogy "egyedül helyes" véleményemmel alul maradok, de hát ez a demokrácia. Nagyon szeretném, és azért dolgozom, hogy amennyire lehet, minél több film szülessen, minél jobb lelki és közérzeti kondíciókkal. Akármennyit panaszkodnak a színházi emberek, még mindig körülbelül négyszáz bemutató van egy évben, s valamiféle támogatás mindig kijut, ha nem az államé, hát az önkormányzaté. A színházak működnek, vagyis az ő életük reménykeltőbb. A filmszakma majdnem visszatért ahhoz az állapothoz, mint ahogy 1945 előtt működött.
A rendszerváltásnak rengeteg nyertese van és rengeteg a vesztese. Nálunk a kultúra egésze mindenféleképpen vesztesnek számít. Nem mindenütt van így. A piacgazdaság nem feltétlenül jelenti a kultúra halálát. Mondhatnék francia példát, de inkább említem Írországot, ahol fellendült a mozgóképgyártás. Sikeresek, és gazdaságilag is sikeresek, olyanok a törvények. Igaz, politikai szándék is segítette törekvésüket, ahogy ugyancsak segíti Hollandiában és Finnországban. Nálunk különösen vesztes egy ilyen drága műfaj, mint a mozgókép. A magam élete alapján is ezt mondhatom. Bár, többek között az ebben a sorozatban vetített három filmem sokáig dobozban volt (Lóden-show, Vigyázat! Mélyföld!, Örökkön örökké) s nagyon kevés pénzt kaptam, kaptunk értük, most döbbenten néztem, hogy milyen gazdag kiállításúak. Rendelkezésemre állt a forgatási idő, a díszlet, a jelmez, pedig még akkor adásba sem került. Lehet, hogy az ember egy évig, másfél évig nem forgatott semmit, de utána jöhetett a következő tévéfilm, ami talán ugyancsak nem került adásba, de dolgozhattunk! Most nem mondhatjuk azt, hogy bárki betilt bármit. Valójában nincs is mit betiltani, mert nem készülnek tévéfilmek. A kérdés az, hogy mi a jobb. Megint Tarkovszkijt olvasok mostanában. Naplójából kitűnik, hogy végigszenvedi ezeket az éveket, könyörgő leveleket ír hatalmasságokhoz, máskor nemet mond, miközben hihetetlen költségvetésű filmeket tudott megcsinálni. Nagyon nehéz mai ésszel felfogni, hogyan is lehetett végül is anyagi sikert nem hozó remekműveket létrehozni, félig betiltva, félig titokban. Tarkovszkij példájával: üldözték, bele is halt, kevesebbet forgathatott, mint amire képes lett volna, s ő mégis a világ egyik legnagyobb filmművésze lehetett a hihetetlenül gazdag kiállításban megvalósíthatott filmjeivel.
Nagyon sajnálatos, hogy a volt szocialista országok közül többen minden állami mecenatúrát megszüntettek. Ilyen Magyarország és Csehország is. Lengyelországban nem ez történt. A mai napig mintegy száz tévéjáték és huszonöt játékfilm készül el egy évben. Úgy tűnik, az orosz tévéfilmművészet megtalálta az új formát. Bár jóval kevesebb tévéfilm születik, ám azok gazdag kiállításúak. Valahogy ott fontosnak tartják, hogy hazai kulturális produkciók szülessenek. A mi veszteségünk óriási. És bár kimutatható, hogy évente húsz-huszonkét játékfilm készül, valódi díszletes-jelmezes, író írta, rendező rendezte, színész játszotta csak öt vagy hat. Születhetnek nagyszerű alkotások így is. Bizonyítja ezt a Hukkle, a Rengeteg, a Teso. De amikor mozgóképről beszélünk, akkor mindenki tudja, hogy miről van szó. Az idősebbek még láthattak, de a középkorúak és a fiatalok kimaradnak abból, amit úgy nevezünk, tévéjáték. Elkészülhetnének, de nem. Elsősorban a néző a vesztes, de vesztesek a színészek, a rendezők, az operatőrök, vagyis mi, valamennyien.
Most arról beszélnek, hogy készülnek majd új tévéfilmek...
Több mint egy évig tartott, hogy megszülessen maga a pályázati kiírás. Amikor Görgey Gábor miniszter lett, négyszáz milliót elkülönítettek e célra. Most egymilliárdról beszélhetünk. Ez az összeg tíz-tizenkét filmet jelent, amely megoszlik a televíziók között. Remélem, a nézők majd érzékelik létrejöttüket. Nehéz lesz, mert érzékelni csak azt lehet, ami gyakran megy, no és fő műsoridőben. Nem mindegy, mikor. Ha hetente, fő műsoridőben hazai mozgóképet sugároznak, az már észrevehető. Az meg több, mint ötven film. Nagyon boldog vagyok, hogy sorozatban vetítik filmjeimet. Többen fölhívtak és megkérdezték, egészséges vagyok-e, nincs-e valami halálos betegségem, hogy egy ilyen lehetőséget kaptam. A filmeket este tizenegy után láthatja, aki még fönt van, nem jár reggel dolgozni, nincs kiskorú gyermeke, akit iskolába indít. A fő műsoridő a közszolgálati televízióban a zenésé meg a táncosé, ami nem baj, e műnemben is születtek, születhetnek remekművek. Mostanában nem gyakran látni efféléket. Mintha nem lenne szükség kiművelt emberfőkre. Pontosan föl lehet mérni, hogy milyen gazdasági, politikai - illetve e kettő együtt - érdekcsoportoknak munkálkodnak ebben. A filmművészet értékeiből nem lehet sem gazdasági, sem politikai tőkét kovácsolni, a televíziók pedig azt akarnának. A Duna Televízió és az MTV próbálkozásai erőtlenek. Itt most nem arról van szó, hogy Molnár Gyuri készít-e filmet vagy sem. De a férfi és nő viszonytól kezdve, a nyelvhez való viszonyon, az identitásunkon át, az emberi közeledéseken és kapcsolatokon keresztül a környezetkultúráig, a kereskedelmi televíziók sugallta szellemiség mindenre kihat. Ártalmas. Mindenütt a világban, ahol megjelentek a kereskedelmi televíziók, az első években hasonló dolog történt, ám hamar felocsúdtak. Nem telt el három-négy év, és törvényekkel, pénzzel, egyéb lehetőségekkel támogatni kezdték a közszolgálatiságot. Felismerték, hogy az az ország érdeke. Ami művészet, ami a tudást, a művelődést szolgálja, az nem feltétlenül unalmas, és van is rá igény. Ott már a közszolgálati televíziók ötven százalékos nézettségűek. Nálunk változatlanul a kereskedelmi televíziókkal akarják a közszolgálatiak felvenni a versenyt. Ez ostoba, és amúgy is reménytelen törekvés. Talán most valami változni fog.
Nagyon örülök, hogy pályáztathatunk televíziós filmekkel is. Bár a kiírásban szerepel egy-két olyan dolog, ami nem az én elképzeléseim szerint szerepel. Például, az irodalmi adaptációt tévéjátéknak veszik, mert az adaptációt nem tekintik önálló műalkotásnak. Azt vallják, hogy az adaptáció az tévéfilmnek való, ami nem adaptáció, az mozifilm. Végül is én nem jártam rosszul, mert én is pályáztam, és van olyan forgatókönyvem, ami úgy tűnik, hogy adaptáció. Úgy gondolom, hogy amikor a Vörös Vurstlit megírtuk Nagy Andrással, és abba beleírt Bereményi Géza, az ugye igazi filmforgatókönyv, nem adaptáció. Én nem hiszem, hogy az ne jelenhetett volna meg könyvben mint önálló irodalmi mű. (Meg is jelent egy folyóiratban a forgatókönyv.) Remélem, hogy én is azok közé tartozom majd, akik legalább egy tévéfilmet elkészíthetnek. Csináltam négy játékfilmet tizenkét-tizenhárom év alatt. Talán folytathatom a sorozatot.
Több száz produkciót rendezett a televízióban. Folytatni kell a sort.
A tévés munkásságom az Egymillió fontos hangjeggyel kezdtem, vagyis - bár akkor még nem így hívták - videoklipeket készítettem, amikor azt társadalmilag és anyagilag is a legkevésbé becsülték. Nem egyik napról a másikra jutottam el oda, hogy játékfilmet is rendezhessek. (Ami az anyagiakat illeti, ma ez fordítva van.) Lehet, hogy kevesen nézik, de filmek. Mára megszűntek a kis mozik, multiplexek lettek. Néhány úgynevezett art mozi létezik, elsősorban Budapesten. Megyék, s így milliók csupán a multiplexekben vetített filmekhez juthatnak. Nincs az a filmklubhálózat, mint Franciaországban, és sajnos csekély, javarészt nincs nemzeti önérzettel bíró közönség, amely úgy gondolja, hogy ez az én magyar filmem, az én életemről szól, az én művészeimmel, az én közegemben, az én tárgyaim között játszódik, és megnézi, mint ahogy a lengyel filmre beülnek Lengyelországban, a románra meg Romániában.
Bocsánat, ha a néző meg szeretné nézni a magyar alkotó magyar filmjét, hol teheti?
Értem a kérdést. Én magam is kerültem olyan helyzetbe, hogy bár fél éven keresztül ment a film, de csütörtökönként és délután négykor, amikor órám volt, és így lemaradtam. Azt is tudom, a programok áttekinthetetlenek, hogy sokszor alkalomszerűen kerül műsorra egy-egy mű. A néző így is elmaradhat.
Megváltozott minden, megváltoztak a körülmények, megváltozott a feltételrendszer, mégis folyamatosan dolgozik.
Dolgoztam és dolgozom. Kétféle típusú ember van. Van, aki arra alkalmas, hogy négy-öt évenként előálljon egy produkcióval, addig készül. Hogy miből él, arról fogalmam sincs. És vannak más típusúak (én ezek közé tartozom), akik szeretnek folyamatosan dolgozni. Ha nem akad játékfilm, akkor akad irodalmi, színházi műsor a közszolgálati tévéknél, a csekély lehetőségek közül nekem is szokott jutni, a Petőfi Irodalmi Múzeumban is rendezek, évente többször is, irodalmi-színpadi produkciót. Ennyi év után, úgy tűnik, bensőséges kapcsolatom van a magyar irodalommal. Egyébként a zenével is, csak az kevésbé látványos.
Miért fontos, hogy a mű szóljon valamiről?
Azért beszélünk, mert a másiknak mondani akarunk valamit, azért rendezek filmet, mert úgy gondolom, van valami fontos élményem, ilyen volt például Hrabal és Esterházy, amit másokkal meg kívánok osztani. Persze ez így csak részben igaz. Radnóti Zsuzsa egyik kötetének címét idézve, filmjeim "álorcás" történetek. Mindig az én aktuális problémáimról szólnak, vagyis a legszemélyesebb ügyek. Hiába bújok Kosztolányi mögé, anyósom magára ismer Csomós Mariban. Mindig találok olyan írókat, akik segítenek nekem. Aggódom gyermekeimért és akkor Tar Sándor írása segít, hogy kifejezhessem. Ez utóbbi azért is jó példa, mert látszólag semmi közöm sincs ahhoz a világhoz, az ország legkeletibb csücskéhez, mert én a Terézvárosban élek. Mégis, sajátomként élem a történeteket. Vagyis, amikből filmet készítek, azok az én ügyeim. Kosztolányi és Csáth Géza minden sorát elolvastam. Vállalom az irodalmi beállítottságot, hogy szeretem az olvasmányaimat. Egész életműveket olvasok. Az élők közül is sokan megtisztelnek bizalmukkal, és ez jó. Szeretném remélni, hogy ezt a közönség is érzi.
Megváltozott a vizuális nyelv.
|
Én úgy gondolom, hogy kétféleképpen lehet reagálni a világ vizuális kihívásaira. Az egyik, amikor az ember felveszi a kor kihívásainak megfelelően a reklámos, videoklipes tempót, a másik pedig, hogy nem. Fejér György és Tar Béla fekete-fehér filmre és visszafogott tempóval dolgoztak, dolgoznak. És igazat kell nekik adni, mert a művek magas színvonala igazolja az elgondolást. Mindkét út járható. De egyik sem recept a minőségre. Ha a film úgy kívánja, akkor magam is felveszem a tempót. Ilyen volt a Vigyázat! Mélyföld, amelyben próbáltam az adott kor, és a hazai viszonyok kínálta technikai újdonságot használni. A Rossz orvosnál maradtam a hagyományos eszközöknél. Úgy gondolom, hogy technikai kérdés, mikor, mit használunk. Megérzéstől és a műtől egyaránt függ. Nem akarom elkötelezni magam egy dolog felé, hogy csak ezt vagy azt az eszközt használom. Mivel folyamatosan dolgozom, igyekszem megismerni az újdonságokat is. Az elektronika gyorsan változik. Ma még nem lehet érzékenységben a 35 mm-es Kodak filmet túlszárnyalni. De talán fél év múlva igen. És sajnos, nincs szükség az érzékenységre, mert, hogy tévékben sugározni lehessen, "butítják" az anyagot. Ezzel együtt én nem hiszem, hogy a technikai újítások változtatnának a lényegen. Könyves példával élnék: nyomtatható a Biblia, A varázshegy, és lehet ugyanolyan papírra, ugyanolyan magas technikai színvonalon, könyv formátumban pornót meg limonádét nyomtatni. Másrészt mindig valamiféle tökéletességre kell törekedni. Emlékszem, A varázsló álmánál mindenki kinevetett, hogy ez csak egy képernyőre komponált tévéfilm, minek foglalkozom azzal, hogy kétszáz méterre csikkek, meg műanyag poharak vannak a nagytotálban. És amikor három vagy négy év múlva levetítették ezt a filmet a játékfilmszemlén, hatalmas vászonra, örültem, hogy nem engedtem ilyen ügyekben. Ma meg már a projektoros, nagyméretű kivetítés mindennapos. Szerintem a gondolat kidolgozottsága a legfontosabb. A remekművek és a vacakok nem függnek a technikától. A digitalizáció könnyebbség. Egyszerűbb belenagyítani a képbe, vagy kitakarni valamit, ha belelóg. Én nem fogok plafonos sétát tervezni, csak mert az ma könnyebb. Mert amikor ez eszükbe jutott valakiknek, akkor iszonyú nehezen, de megcsinálták, mert akarták. Engem biztosan nem befolyásol az, hogy valamit könnyebb megoldani digitális technikával.
Nyilván ebben a szellemben foglalkozik a képzőművészeti egyetem hallgatóival...
Valószínűleg. Én, aki soha életemben nem szerettem iskolába járni, állandóan iskolába járok. Most már tizenharmadik éve tanítok a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén. Úgy keveredtem ide, hogy a kilencvenes évek elején egy-egy hallgató mellé több rendezőt meghívtak televíziós, illetve filmes gyakorlatra. Talán viccesebb voltam, talán lelkiismeretesebb, a lényeg, hogy egyre többször hívtak vissza, aztán már csak én voltam egyedül az adott félévben. Ez pár évig tartott, és 1998-ban már bevezették azt a tárgyat, amelyet én alapoztam meg, dolgoztam ki, fejlesztgettem, és ma is fejlesztgetek. A tantárgy: Rendezés és vizualitás. Nem hagyományos filmtörténetet veszünk, s azt sem hagyományos módon, képről képre, stílusról stílusra csupán. Az első évben olyan kérdésekről is beszélgetünk, mint a rendező és a tervezők viszonya, a díszlet és/vagy eredeti helyszín, jelmez és/vagy viselet, a világítás, hogy ez hogyan is alakult koronként, történetiségében áttekintve, milyen hosszú a színházi előadás, és mikor kezdődik, hol ül a néző, és ül-e egyáltalán. Mindig elemzünk egy-egy filmet is, nem utolsósorban praktikus, látványtervezői szempontból. Olyan műfajokkal, helyekkel is megismertetem a hallgatókat, amelyekről másutt nem esik szó. Ilyen a pantomim, a cirkusz, az operett, a népszínmű, a pesti kávéház, vagy a Városliget. Minden leendő jelmez-, díszlet- és bábtervezőnek ismernie kell ezt a világot is. Ezzel foglalkozunk az alapozó évben, ezután következik csak a nem hagyományos tömegkommunikáció-, illetve mozgóképtörténet. Ami magukat a kurzusokat illeti, e tantárgyamon kívül van többek között operafélév, Shakespeare-félév és mozgóképes félév. Ez utóbbit én irányítgatom szintén, persze kitűnő tervezőművészek vezetik, okítgatják a hallgatókat elsősorban. Az egyetemi karrierem sikertörténet. Docens vagyok, egy évig tanszékvezető is voltam, most is helyettes, és ősztől elnyertem a Széchenyi-ösztöndíjat. Csanádi Judit a tanszékvezető, nagy odaadással végzi a munkáját. Régóta dolgozom együtt, igen nagy harmóniában, egymást kiegészítve, egymást segítve Duró Győzővel. Tárgyaink - övé a színháztörténet, dramaturgia, illetve az enyém a rendezés és vizualitás - valamint tantervi struktúránk hasonló. Az egyetemi élet az én számomra sok örömet hozott és hoz. Mi is tapasztaljuk, hogy a hallgatók általános műveltsége egyre kevesebb. Ezen nem szabad csodálkozni. A világ ma másról szól. Korábban még a hírekből is tanulhattunk. Reggelente a rádióban ismertették a színházak műsorát, például, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház Schiller Ármány és szerelem című darabját játssza. Mit tanulhatott ebből az amúgy tanulni nem akaró rádióhallgató? Élt egy Gárdonyi Géza. Egerben van színház. Ezt Gárdonyi Gézáról nevezték el. Élt Schiller, aki ezen a címen darabot szerzett. Ma nem hallhatók effélék. Mit csinálnak a politikusok, az úgynevezett médiasztárok mit esznek, hol esznek, kivel járnak. Ez és az ilyenek az információk. Vagyis hírek és mégsem hírek, mert nem lehet megtudni belőlük semmit. Akkor, ha valaki bekapcsolta a legeldugottabb faluban a rádiót, ha akarta, ha nem, operákról, színházról, könyvekről hallhatott. Ma sokkal nehezebb érdemleges információhoz jutni még azok számára is, akik ingergazdagabb kulturális közegből jöttek. Áthelyeződtek a hangsúlyok, és annyifelé annyiféle szól, amiből nagyon nehéz kiválogatni a lényegest és a lényegtelent. Vagyis nehezebb a tudást megszerezni. Hiába, hogy a hallgatók érzékenyek, érdeklődők, és rendelkezniük kellett egy sor ismerettel, mert kiválasztódtak a nehéz felvételi procedúra során, mégis. Nem jut el hozzájuk egy sor ismeret.
Egészen más hangnemben beszél ezekről a dolgokról, mint mások.
Én nem azért nem sírok, mert nem lenne sírnivalóm. De azért nem hiszem, hogy hasra kell esnünk saját fontosságunktól, és mindig nagyon komolyan kell vennünk önmagunkat. Jiří Menzel írja barátjáról, a nagy cseh színészről, Rudolf Hrušinszkýről, hogy ő egy tükröt akasztott a lakásában a vécéajtó belső felére, hogy ne telhessen el magával, hogy ebben a csöppet sem diadalmas pózban is szembe nézhessen önmagával. Nekem ugyan nincs tükör a vécéajtómon, de ez a szemlélet nagyon közel áll hozzám. Sírni nem szeretek. (Amúgy szeretek, de a bánatom magánügy.) Jó lenne úgy dolgozni, hogy kiszámítható legyen, hogy eljusson a közönséghez. Az interjút készítette:
Józsa Ágnes
