Pesti Színház

A szerz õ elõször is írt egy pompás történelmi-politikai esszét párbeszédes formában. A harmadik zsidótörvény megjelenése napján egy házaspár megvitatja a helyzetet. Vegyes házasság: az asszony régi és még mindig vagyonos, elõkelõ nemesi család sarja, a férfi kikeresztelkedett, gyökereit vesztett, ámde törekvõ, vagyonos zsidó mérnök. Forrón szeretik egymást, kapcsolatukat mintaszerûnek, megrendíthetetlennek tudják. A politikai vita nem is ütne rést rajta. Csak nézetkülönbség van köztük, s az is fõképp a jövõre vonatkozik. Az asszony nem osztja férje sötét jövõképét. S fõképp nem akar törõdni vele. A politikai helyzetelemzés természetesen csupa áthallás, csupa ma is idõszerû kérdés. A hatalmi-politikai harcban az elit egyre csak tûri, sõt mind inkább szítja és módszeresen tereli egy irányba a megnyomorított, elnyomott, boldogtalan tömeg vad indulatait. Kemény és pontos a helyzetkép mind a cselekmény játszási idejére, mind az elõadás jelenidejére nézve.

Csakhogy ezután jön egy érzelmi-morális esszé is. A férfi úgy látja komor jövőképéből következően, hogy valamit tenniük kell, mindenekelőtt négyéves kislányuk megmentése érdekében, akire különben még nem is vonatkoznak a törvények. Ez a dialógus már korántsem olyan ragyogó, szellemes és világos, mint az előző. Az érzelmi és a racionális megközelítés gyakran szükségképpen üti egymást. A férj ugyanis nem egyszerűen levonja a következtetést helyzetértékeléséből, hogy tudniillik családját úgy mentheti meg, ha az asszony névleg elválik tőle, férjhez megy egy támadhatatlan pedigréjű férfiúhoz, aki a gyermeket is adoptálja, hanem mély erkölcsfilozófiai feneket is kerít döntéséhez. Úgy véli, nincs joga az ártatlan, születésében teljesen vétlen gyermek életét veszélyeztetni. Nem érzelmi, hanem erkölcsi kötelességnek tartja, hogy érte minden áldozatot meg kell hozni. Ezen a ponton az asszony tökéletes értetlenségébe ütközik. A feleség szerint szerelmükből, kapcsolatukból következően együtt kötelesek elszenvedni életük összes konzekvenciáját. Bármi jöjjön, akár azok a borzalmak is, amelyekben ő különben nem hisz olyan vakon, mint a férje, azokkal közösen kell szembenézniük, mindhármuknak együtt. Mély kulturális szakadék tárul föl ezen a ponton a zsidó férfi és a keresztény asszony között. Nagyon leegyszerűsítve a racionális és az érzelmi alapú életvezetés konfliktusának is mondhatnánk kettejük összecsapását.

Hegyi Barbara | Fotó: Szlovák Judit

Ezt már nem sikerül az írónak teljes bonyolultságában, mélységében megjelenítenie. A helyzetnek inkább a külsődleges drámaiságát írja meg, mintsem a lényegét. Az asszony fölháborodik, megsértődik, visszamenőleges féltékenység támad benne. Csupa lélektanilag persze reális, csak éppen a megelőző szövegek szellemi emelkedettségéhez méltatlan motívum. Úgy is mondhatnám, hirtelen a darab az eszmék, illetve a tételdráma steril világából lepottyan a pszichológiai valóságéba. Itt pedig lassacskán elsikkad az elvont lényeg: a két gondolkodásmód, világlátás, mentalitás közötti mélységes szakadék. Pedig ha van tragédiája a huszadik század magyar szellemi fejlődésének, akkor ez az. És Spiró ezúttal nagyon közel jutott ahhoz, hogy egy egyszerű példázat ürügyén a lényeget ragadja meg.

Az igazán mélyre hatoló elemzést, felmutatást azonban elmulasztja. Talán visszariad tőle. Meglehet azért, hogy művét átvezethesse egy szellemes, poéntól poénig gördülő társadalmi-történelmi bohózatba. Vagy éppen fordítva, azért választja folytatásként a bohózatot, mert nem tud másként kikászálódni a tragikus szakadékból, ahová hőseit nem meri belökni. Amikor megérkezik a férj választottja, egy tősgyökeres, fülig eladósodott lump dzsentri, mellesleg az asszony hajdani rajongója, a szerző maradéktalanul tréfára váltja az addig fölhalmozott összes drámai feszültséget. Az asszony reakcióját látván, a férj már visszakozna, csakhogy most már a sértett asszony ragaszkodik az üzlethez. A férjjelöltről kiderül, hogy anyagi helyzete éppen föllendülőben van, lévén többszörös stróman, ami ráadásul morálisan is kétértelmű helyzet, hiszen bár kihasználja mások szorult helyzetét, de ezzel segít is rajtuk. A többszörösen pikáns szituációt Spiró rutinosan váltja humorra, színvonalas szórakozással kárpótolva a közönséget a korábbi hosszú és súlyos párbeszéd szellemi megterheléséért.

Végül az üzlet megköttetik, de a darab még mindig nem tud véget érni. Majd csak a felszabadulás napjaiban zárul. A férj a házmester és fia kíséretében meglátogatja a lebombázott villát. Megtudjuk, a háborút mind túlélték, az asszony és a gyerek az új férjjel valahol Dél-Amerikában, a mérnök itthon, bujkálva. A kislány, aki miatt az egész dráma történt, súlyos beteg. Attól, hogy megölje, a szerző ugyancsak visszariad, pedig alighanem ez volna az igazán tragikus groteszk vég. A mérnök lelkes újjáépítési álmokat sző, a házmester fia - rendőr az új rendben - a hozzá hasonló burzsujok kiirtásáról ábrándozik. Visszaérkezünk tehát a történelem és a politika terepére, az emberi dráma, a tragikus sorsfordulat belesimul a történelem köznapi rémségébe. Az új borzalmak ígérete mintegy fölülírja az addigiakat.

Lukács Sándor | Fotó: Szlovák Judit

Az első szerzői utasításban Spiró gyakorlatilag mindent megtilt, amit az újabb időkben rendezésnek szokás mondani. Marton László tartja is magát ehhez. Láthatóan és hallhatóan ügyel azonban a vita értelmes lefolytatására, az intellektuális feszültség fönntartására - mindaddig persze, amíg ezen a szinten folyik a társalgás. Lukács Sándornak és Hegyi Barbarának így szinte csak intellektuális erővel kellene izgalomban, feszültségben tartaniuk a színpadot és a nézőteret legalább egy órán keresztül. Ők hozzák is a figurákat, a Jánoskúti Márta tervezte világos ruhákban elegánsak, tekintélyesek, tartásuk van. Eljátszaniuk azonban igazából nincs mit. A kezdeti intellektuális vitát elegendő érthetővé tenni, az asszony és a férj kapcsolatának felbomlását viszont az író ábrázolja felszínesen. Hegyi Barbara a női büszkeségében való sértettségbe kever némi szerelmi csalódottságot, Lukács Sándor pedig egyszerűen megütközik a világos okfejtéssel szembeni értetlenségen. Megrendülésre, összeomlásra a szerző nem hagy neki időt: érkezik az általa választott utód, és az asszony nem hagyja visszavonulni. Kénytelen racionálisan, érdekvezérelten tárgyalni és pontosan poentírozni. A legszerencsésebb helyzetben Hegedűs D. Géza van, számára hálás szerepet írt Spiró. A magyar irodalom és színház tradicionális figuráját ábrázolhatja új szemszögből, a szokottnál fanyarabban, tisztán látó önkritikával, kevés cinikus önsajnálattal. A házmestert Rajhona Ádám éppen annyira ábrázolja a darabtól idegen, naturális stílusban, amennyire a zárójelenet is eltér az előzményektől. Fiát Lázár Balázs játssza száraz pontossággal: az ifjú rendőrt belülről fűti az osztályharcos hevület.

Khell Csörsz három fotelt és egy dohányzóasztalt állított az üres színpad közepére. Ez pontosan elegendő is, hogy a gazdag és előkelő környezetet meg a steril intellektuális légkört érzékeltesse.

Zappe László