Budapesti Kamaraszínház - Tivoli

Közismert Arany János mély, intenzív vonzódása Shakespeare világához. Eme kötõdés nemcsak kongeniális és máig fölülmúlhatatlan mûfordításai által nyilatkozik meg, de szervesen beépül, belesimul költészetébe. Az Ágnes asszony mitologikusan végtelenített büntetéssel sújtott hõsnõjének rögeszmés megtisztulási kísérlete mögött ott rejlik Lady Macbeth kényszeres törekvése a vérfolt eltüntetésére és Ágnes asszony is ugyanúgy a gyertya fényébe kapaszkodik ép értelme megõrzésének utolsó eszközeként, amint azt a Shakespeare-alak teszi.

A Tivoli kitűnő előadása láttán mégsem ezek a nyilvánvaló párhuzamok sejlenek föl: leginkább a Vörös Rébék irracionális világának szorongató hangulata idéződhet föl bennünk, ahol egyedül az állandóan alakot váltó és jelenvaló gonosz az örökkévaló és mindenható. Alföldi Róbert rendező főszereplőkké emelte a három "vészlényt" - Hayth Zoltán, Jánosi Dávid, Kokics Péter -, és alakot, nemet könnyedén módosító-keverő, dermesztően szürrealisztikus figurákként jeleníti meg őket, akik térben és időben akadálytalanul mozognak, s a háttérben maradva észrevétlenül irányítják és felügyelik az eseményeket. Otthonosak ebben a valóságban.

Alföldi csínján bánt a modernizálással: bár a ruhák, a tárgyi környezet, a közeg egyértelműen egy újkori - Orwellt idéző - diktatorikus társadalomra utalnak, a stilizáció mindvégig, változó mértékben ugyan, de jelen van, s szerencsésen vegyül az egyébként többnyire realisztikus játékmóddal; a példázatszerűség, az elemeltség erősen tud hatni. A hatalom megragadása és megtartása itt a bűvös cél, de a hozzá vezető út tocsog a vérben. (A szó szoros értelmében: utoljára a Ruszt József rendezte II. Edwárd használta ilyen mennyiségben, ennyire grand guignol-szerűen, gyakran a groteszkbe átfordítva ezt a folyadékot.) És az ár is nagy: a megszerzett hatalom megsemmisíti a személyiséget; tartását, egyensúlyát, épségét. Alföldi ebben meg is haladja Shakespeare-t: itt a zárójelenetben a jogosan trónra kerülő Malcolm uralma első percében mintegy mellékesen, játszi könnyedséggel máris öl. A folyamat végtelenített: bárki belekerül, nincs menekvés a számára, vagy ő lesz áldozattá, vagy ő gyilkol.

Horváth Lili és László Zsolt

Macbethet a vészlények kitűnően manipuláló, dicsőséget, mi több: királyi trónt ígérő jóslata löki rá, szinte sokkoló erővel erre az útra. A László Zsolt megteremtette alak kezdetben ép, emberi módon, mérhetetlen undorral és kétségbeeséssel reagál a szükségszerűen elkövetendő gyilkosságok gondolatára is. Lady Macbeth - Horváth Lili fokozatosan kibomló játéka - megszállott ösztökélése, uszítása kell ahhoz, hogy az elsőt elkövesse. Remek és érzékeny László Zsolt színészi építkezésének az a mozzanata, amellyel folyamatosan jelzi: minden újabb gyilkosság kifelé egyre keményebbé, kérlelhetetlenebbé teszi Macbethet, befelé viszont végzetesen őrli, bomlasztja egyensúlyát. Ha tetszik, ő hamarabb belép az őrület tartományába, mint a felesége; talán már abban a pillanatban, amikor először látja egyszerre csábítónak és taszítónak azt a tőrt, amellyel majd Duncan királyt leszúrja. Amint megszűnik az a képessége - szinte az egzisztencialista hősök élményét idézve -, hogy különbséget tegyen élő és halott között, egyre gépiesebben és professzionálisabban gyilkol, egyre fokozódó tempóban. A figura épen maradt tudatának egy darabkája mindezt reflektálja, meg is szenvedi; a szétesés csúcspontja az, amikor Macbeth a halott Lady vérébe mártott ujjával rajzolgatja a falra majdani harci stratégiájának térképét.

Erős, pontos, fegyelmezett alakítás László Zsolté - ugyanaz a féken tartott dinamizmus jellemzi, mint az előadás egészét. A rendezés egyik legfőbb erénye, legrokonszenvesebb tulajdonsága, hogy a többi színészt, jóval kisebb szerepek alakítóit is "helyzetbe tudja hozni", s ők maradéktalanul élnek a lehetőséggel. Bozsó Péter aranyifjú, s friss hatalmába nagyon is gyorsan beleszokó Malcolmja, Törköly Levente becsületes katonaember Macduffja, Stohl András rövid életű, de addig lendületes Banquója szuverén, határozott arcélek. Elég belőlük ennyi, hisz csupán azt a mechanizmust árnyalják, differenciálják, melynek középpontjában Macbeth cselekszik, majd szűnik meg lassan emberi lénynek lenni. Külön említést érdemel Varjú Lívia alázatos és intenzív jelenléte - ő mintegy "mozgó tárgyként" a második hátborzongató jósjelenet főszereplője: a vészlények médiuma, eszköze - általa nyilatkozik meg ama végzetes prófécia Macbeth sérthetetlenségéről, mindaddig, amíg a birnami erdő nem vonul hadba ellene.

A színészi jelenléttel egyenrangú tényező a látványvilág. (Díszlet: Kentaur, miként Alföldinél gyakran megszokhattuk.) Expresszív, következetes tónus határozza meg a teret - a fémes szürkék a falansztert, az uniformizáltság uralmát jelzik; a fekete-fehér-szürke hármasát az emberi test lágyabb, élőbb tónusai oldják és elevenítik, tragizálják egyben. A vörös kitüntetett szín: a tőr, a vér, a Lady szoknyája hordozza. Bizarr ilyet állítani, de néhol sokkoló, epatírozó, groteszket a rémessel vegyítő volta ellenére és azzal együtt: szép előadást látunk, s kivételes invencióra vall, ahogy a játék képes a Tivoli egyébként szűkös terét kitágítani, több dimenzióssá tenni.

Ennyi feltétel nélküli elismerés után szabadjon egyetlen kifogást emelni. A színlap Szabó Stein Imrét tünteti föl a szöveg gondozójaként, fordítóként. Valóban: Szabó Lőrinc szép magyar interpretációját modernebb változatban halljuk; kiszólások, up to date szlengfordulatok tarkítják. Az eredmény felemás; mintha Lőrinczy Attila mai Shakespeare-parafrázisát hallanánk, csak kevésbé következetesen. Nyugodtan maradhatott volna Szabó Lőrinc szövege: a nagyon szuverén, eklektikus és fantáziagazdag előadás hatását csak fokozta volna posztmodern világ és megemelt, erősen metaforizált nyelv konzekvens ellentéte, feszültsége.

A gonosz ellen kiköphetünk bal vállunk felett: egy színházi babona ezúttal nem működött. A "darab" jelen előadását szerencse kíséri.

Barabás Judit