Új Színház

Suszternek, suszter gyerekének lukas a cipõje - szokták mondani, ha valaki a saját szakmája rekvizitumainak híjával van. Márta István zeneszerzõ Új Színházában alighanem a fõváros legrosszabb hangosító berendezése és mikroportkészlete üzemel. Mártának nyilván nem romlott el a hallása, mióta színidirektor, de föltehetõen a pénztárcája, azaz a színház büdzséje lukadt ki, s nincs pénze jobb alkalmatosságok beszerzésére. Baj, mert a muzsikus direktor láthatóan ambicionálja, hogy a Paulay Ede utcai házban idõnként zenés mûvek is színre kerüljenek. A csoda alkonya címû (relatíve) újdonság zenei értékei - amelyek számosan vannak - persze így is megítélhetõek, a szereplõk teljesítményének értékelése azonban nem egészen reális.

A csoda alkonya Lőrinczy Attila és Melis László műve - természetesen Melis a zeneszerző, Lőrinczy a darab írója. A téma nem új, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann a Kis Zaches, más néven Cinóber úr című elbeszélése adta az alapötletet. A zeneszerző szerint a Singspiel - a daljáték - a legmegfelelőbb műfaji meghatározás. És valóban: a zenei összecsengések a klasszikus bécsi daljáték mintapéldányára, Mozart A varázsfuvolájára utalnak. Előzetesen nem olvastam Melis fenti kijelentését, tehát "érintetlenül" ültem be az előadásra, de az eszmei-stílusbeli rokonság mindjárt a kezdőképnél eszembe jutott. Ami nem volt túl bonyolult asszociáció, hiszen a nyitóképben két alak áll az előtérben és kettőst énekel, ami szinte magától értetődően A varázsfuvola második felvonását idézi, a két őrt álló nehéz és megragadó korálját, amelyet egy tenor és egy basszus énekel a tűz- és vízpróbához vezető kapuban. Itt egy basszbariton és egy szoprán vezeti be a játékot: a sejtelmes homályból, a félig fölemelt függöny alatt két alak bontakozik ki. Egyforma szabású, hosszú fekete köpenyt viselnek, a kabátokat foszforeszkáló zöld fénycsík keretezi, a szám befejeztével a figurák nem a kulisszák, hanem a nézőtér sötétje felé veszik az irányt, minthogy középütt egy hosszú palló fekszik, akárha valami divatbemutató kifutója osztaná ketté a széksorokat.

Míg Mozartnál az őrt állóknak csupán egy jelenetben van funkciójuk, e két szereplőt később viszontlátjuk a színen, és nem is kis feladattal. Föltűnésük nem a játszó személyekkel való takarékosság, fontos dramaturgiai funkciót kapnak. A szoprán Rosebelverde tündér, az érzés, sőt az érzelgősség, a férfi pedig a gondolkodás megtestesítője, Prosper Alpanus varázsló. A két princípium vetélkedéséből, ahogy A varázsfuvolában, itt is a férfiúinak mondott tulajdonságokat hordozó szereplő kerül ki győztesen. Profánul: csak szerény pontozással és nem kiütéssel. Ahogy Schikaneder és Mozart Papageno és Papagena párosának segítségével kikacsint a pátoszos emelkedettség álarca mögül, a tündér veresége szintén nem egyértelmű.

Rosebelverde tragikus vétsége, hogy varázshatalmát rossz ügyben használja, így a bolond és következetlen világ még bolondabbá válását mozdítja elő. Egy rongyos, iszákos, morálisan nem túl szilárd asszony torzszülött gyermekét - ő a kis Zaches - ruházza föl olyan tulajdonságokkal, amelyekkel boldogulásának rakétáját hipersebességűre gyorsítja. További létéhez Zaches titkos randevúikon merít erőt, de amint föltöltődik, önjáró istencsapássá válik. Jótevője persze csak az istápolt "fejlődését" látja, gonosztetteiről nem tud. A szörny szétzilál minden meghitt emberi kapcsolatot, a hatalom ritkán emberbarát gépezetébe épülve gyalázatosan megaláz mindenkit, aki csak a közelébe kerül. Pozíciót szerez, kincsekre teszi rá kacska kezét és görbe majomlábát. Szerelmet rabol, egy butuska szépség vonzalmát a jóképű és tehetséges Boldizsártól. Prosper vet véget a szenvedéseknek. Lisa visszakapja szörnyszülöttjét, de hogy a helyreálló világrendben boldogabbak lesznek-e a szereplők, az nem tudható. Meglehet, unalmas, de nyugodt évek várnak rájuk. Egy darabig mindenképp.

Úgy hiszem, A csoda alkonya közönségsikere is részben ebben rejlik, áhítanánk egypár, a mostaninál kevésbé feszült esztendőt. Az újságíró, akinek életét szakmai ártalomként átszövi a politika, örömmel regisztrálja, hogy fiatalok (is) ülnek szép számmal a nézőtéren és arra a hirdetményre, miszerint: "mától tilos járni a föld fölött, énekelni a víz alatt, továbbá selyemcukorkával etetni szárnyas lovat, hattyút, unikornist, lemúrt, a griffeket és holdbéli nyulat. Ki megszegi eme rendelkezést, jobb karjával fizet, és homlokára piros gyalázatbélyeget sütünk" - vidáman kuncognak. Vagyis értik, hogy a hatalom - amely ugyan a felvilágosodást kívánja bevezetni, de rendeleti úton - a népboldogítást erőszakosan teszi, beavatkozik az emberek intim szférájába, elvéve tőlük a lehetőséget, hogy valamely dologról mást gondoljanak, hogy haszontalan és bohó, misztikus gondolatokban leljék örömüket, hogy például a költészetnek hódoljanak. A rendszabályozó hatalom persze mindent megenged magának. Azt is, hogy Zachest magas polcra ültesse. Igaz, az elpimaszodott kegyenc a fejére nő és katasztrófával fenyegető helyzetek előidézésében jeleskedik - ezt elégeli meg Prosper doktor.

A cselekmény történésekben dús, de nem bonyolult, lineárisan halad előre attól kezdve, hogy Lisa asszony és Zaches megjelenésével az események fonala legombolyodik. Lisa szerepében Ráckevei Anna kitűnő. Mintha egy új Kurázsi mama lépett volna elő, csak kicsit tán kevésbé drámai, inkább karakterfigura. Az énekelnivalója is songos, mint Weill dalai, Ráckevei énekhanggal és stílussal egyaránt kitűnően bírja a feladatot. Hogy a tapsokból kevesebb jut neki, mint érdemelné, abban alighanem része van annak, hogy nemzedékéről a középkorúnál fiatalabb generáció mit sem tud, televízióból nem ismeri. Az ünneplés java - indokoltan - Vass Györgynek szól. Egy kedves arcú fiatalember mosolyog a műsorfüzetben, a színpadon pedig egy torz mozgású szörny látható. Vass teljesen átadja magát Zaches figurájának, izmosnak látszó lábát elgörbíti, alakja, arca, beszéde kellőképpen visszataszító. A külső jegyeket szakmai trükkökkel ügyesen meg lehet csinálni, de a belülről jövő "kénkőszagú" elvetemültség csakis tehetséggel ábrázolható. Zaches mindenkit megront maga körül, ám néhány percben esendőnek mutatkozik, olyasvalakinek, akinek vannak gyöngéd, szép pillanatai, ha emberségesen szólnak hozzá. Vassnak ezekben a jelenetekben Balla Eszter az egyik partnere, más estéken Pápai Erika. Balla és a Prosper doktort alakító Kőrösi András professzionális énekes, a szólamok nehézsége, hangtartománya meg is kívánja a hibátlan felkészültséget. Melis a Singspiel műfaji követelményeit megtartja, áriaszerű zárt számokra, kettősökre, kórusokra, szólisták és kórus párbeszédére épül a mű szerkezete. A zene nem ragad meg az ember fülében, a színházból kijövet nem dudorászható, bizonyos effektusai zajhalmazként hatnak, de számtalan zenetörténeti utalása igen jól befogadhatóvá, feldolgozhatóvá teszi. Az utalások nem mindig primer élmények vagy felismerések, de bizonyos drámai szituációkban úgy érezzük: igen, ide ez a tónus, ez a dal illik, mert a tudatunk mélyéről nemcsak A varázsfuvola, hanem egy-egy Offenbach- vagy Verdi-párhuzam is jelzést ad. A zenekari árokban ülőkből szinte semmi sem látható, el kell hinnünk, hogy szerény apparátus (négy fa-, két rézfúvós, négy vonós és egy ütős, valamint egy zongorista) állítja elő Vajda Gergely (máskor a szerző) vezényletével ezt az árnyalatokban gazdag, erőteljes hangzást. A sarokba állított Vajda (az orkeszter jobb széléről dirigálja az előadást) a partitúrába foglaltakat hitelesen közvetíti, de feszülten figyel a színpadra, biztos támasz a színpadon lévőknek. Ligeti, Eötvös és Melis zeneművein edződve kitűnő színházi mesterré fejlődött.

A romantikus Boldizsár hálás szerepét Almási Sándor egy kis manapság divatos hisztivel teszi korszerűvé. Derzsi János, Nagy Zoltán, Dengyel Iván, Boldizsár Tünde és Polgár Csaba egy-egy sikerült karakterrel színesíti a produkciót. Minthogy hivatásos ének- és tánckart az Új Színház nem foglalkoztat, ambiciózus, remekül dolgozó stúdiósokkal pótolják a karokat. Khell Zsolt mozgékony, egyszerű, a sok szereplőnek teret hagyó minimalista díszletében egy-egy extrém bútor, eszköz ad bizarr hatást, a fantáziát pedig a fények segítik, amelyek játéka Bányai Tamás leleménye. Horváth Judit eklektikus jelmezei nagyszerűek, a ruhák eleven kortörténeti lexikonként kötik össze a múlt sziluettjeit a jelen zagyvaságával és teszik időtlenné a történetet.

A rendező, Réthly Attila, az író, Lőrinczy Attila és Melis László, a zeneszerző szoros együttműködésben készítette elő a bemutatót, olvastam utóbb. A színházban ülve az volt a benyomásom, hogy a daljátéknak ez a produkció adekvát olvasata. Egy három felvonásos darab ma meglehetősen próbára teszi a néző türelmét. A csoda alkonya éppolyan hosszú, mint kétszáz méterrel odébb a Don Carlos. Csak sokkal kevésbé unalmas. Az Operaházban az unalom természetesen nem Verdi bűne, hanem azoké, akik a játékot nem veszik komolyan. Itt viszont foglalkoztatva vannak a tisztelt publikum érzékei.

Albert Mária