Tatabányai Jászai Mari Színház
Darvasi László: Störr kapitány (A feleségeknek, akik elmennek)
Kaposvári Csiky Gergely Színház

Ha egy képzeletbeli versenyt hirdetnénk a magyar irodalom legkevésbé adaptálható regénye címéért, Füst Milán alkotása, A feleségem története elõkelõ helyen végezne. A mû nemcsak az irodalomtörténetben foglal el különleges helyet; "elit" értelmiségi szubkultúrák kedvenc könyve, állandó hivatkozási alapja. Vélhetõen fõként kivételes intellektuális ereje okán: az író lenyûgözõ egyszerûséggel kapcsolta össze hõse tudatáramát, gondolatait, képzeteit és tévképzeteit a valósággal. Szubjektivitás és objektivitás ritka teljességû keveredése eldönthetetlenné teszi, mi történt a valóságban; illetve nagyon is eldönthetõvé, csak éppen teljes (vagy legalábbis igen nagy) mértékben a befogadói értelmezés függvényévé. S az is a befogadó dolga persze, hogy eldöntse, mit gondol magáról a valóságról: érvényes, lényeges-e önmagában, vagy pusztán egy szubjektív tudat leképezéseként ragadható meg. S éppen ez az, ami A feleségem története adaptációját csaknem reménytelenné teszi: színpadi hõs egy teljes estén át aligha lehet egy szubjektív tudat kivetülése, ha pedig a Störr tudatában, emlékeiben, vágyaiban élõ figurákat kénytelenek vagyunk kizárólag reálisan létezõkként, a velük történteket pedig valóságos történetekként értelmezni, éppen az alapmû legfõbb vonzerejét jelentõ, összetett, filozofikus szintre emelt ambivalencia fog elveszni.

Az a két színpadi változat, amelyet a tatabányai Jászai Mari Színház, illetve a kaposvári Csiky Gergely Színház a közelmúltban mutatott be, lényegesen eltér egymástól. Már ambíciójában, szándékában is: Tatabányán adaptáció, Kaposvárott a Füst-mű nyomán született autonóm dráma látható. A tatabányai színpadi változatot vélhetően a dramaturg, Faragó Zsuzsa készítette (a műsorlap legalábbis nem jelöli külön az adaptáció alkotóját). A létrejött változat némiképp zavarba ejtő: egyfelől felkészült, precíz, lelkiismeretes munka, amelynek alkotója kitűnő dramaturgiai érzékkel ragadja ki a cselekmény fontos csomópontjait, hozza mozgásba a szituációkat, s ügyesen emeli át a színpadi környezetbe a szerző dialógusait. Másfelől viszont mintha szándékosan nem venne tudomást arról, hogy A feleségem története lényege aligha a cselekményben rejlik; még csak kísérletet sem tesz arra, hogy a történet szubjektivitására utaljon, hogy az egyes jeleneteket határozottabban elemelje a reálszituációktól, hogy megpróbálja (kissé közhelyesen fogalmazva) a regény szellemét, vagy legalább a műből áradó keserű életszemléletet, sorsfilozófiát színpadra hozni. Amit Tatabányán látunk, az alig több egy fokozatosan tönkremenő házasság meglehetősen szimpla történeténél.

Nyári Szilvia és Csapó Virág

A Galambos Péter rendezte előadásban ráadásul még az adaptáció erényei sem mindig látszanak. Az a tér legalábbis, melyben (a Millenáris Teátrumban) volt szerencsém látni az előadást, kevéssé alkalmas a szöveg eljátszására. A sok jelenetváltásra épülő szöveg mindenképpen többet tudó, dinamikusabban változtatható színpadot igényelne, s noha Galambos szellemesen osztott, sok színhelyes díszletet tervezett, a körülményes, tempótlan váltások széttördelik a játékot. Galambos rendezésének fő problémáját azonban abban látom, hogy az előadásból úgy tűnik, mintha nem is törekedne másra, mint a játék biztonságos levezénylésére. Nem alkalmaz olyan eszközöket, amelyek a hiányzó ambivalencia és filozófia helyett legalább a regény sajátos hangulatát, poézisét megidéznék. A fényekkel nem tud atmoszférát teremteni, a választott kísérőzene (mely - számomra legalábbis - egy francia krimisorozatot idéz) eleve disszonánsnak tűnik, monoton visszatérése pedig erőltetettnek érződik.

De még így is lehetne hatása az előadásnak, ha legalább markáns, erőteljes színészi alakításokat láthatnánk; ha a mű világát kevéssé tükrözi is a produkció, egyes jelenetek, szituációk lehetnének szuggesztívek, intenzívek. Ám Galambos Péter dolgát saját színészválasztása és színészvezetése is nehezíti. Talán egyedül Tóth Ildikó Lizzyje és kis megszorítással Quintus Konrád Dedinje fedi alkatilag is a regény és adaptáció megkívánta figurát. Tóth Ildikó igyekszik élni a relatíve szűkre szabott lehetőségekkel, hibátlanul hozza a bájosan csacsogó, férfiszemmel kiismerhetetlen asszonykát, elhiteti titokzatosságát, de még az ő játékából is hiányzik az átütő erő. (Igaz, a szenvedélyek megmutatkozásának erejét nem pusztán a színészi haloványság tompíthatja, hanem az a küzdelem is, amelyet a színészek az egész előadás során vívni kénytelenek a Millenáris Teátrum szalonképes szavakkal nehezen minősíthető akusztikájával.) Quintus Konrád snájdig, könnyed Dedinjéből pedig a parányi titokzatosság hiányzik; az első pillanattól annak a mihaszna ingyenélőnek tűnik, akinek Störr látni kívánja. Rajtuk kívül még papírformaszerű lehetne Kodor szerepének Safranek Károlyra osztása, ha a rendező rá tudná venni az egykor oly kiváló aktort, hogy a mind fárasztóbbá, unalmasabbá váló színészi modoron túl mást is mutasson. Pokorny Lia színészi alkata azonban már meglehetősen távol áll a regény bájos, naiv (vagy álnaiv) gyereklányától. A színésznő a maga módján és erejéből segít ezen; erősen stilizált, csaknem karikaturisztikus színészi eszközökkel apró magánszámokat épít fel, melyek ugyan kétségkívül elütnek a produkció egészétől, de legalább lendületesek, szórakoztatóak. A szereposztás legnehezebben felfogható pontja éppen a főszerepet alakító Horváth Lajos Ottó. Az idősödő, robusztus, félelmetes erejű, lomha férfit alighanem csak akkor lehetne a fiatalos, vékony, energikus, higanymozgású színészre bízni, ha ennek valóban komoly jelentése lenne az alapműhöz képest vagy akár azzal szemben. Mivel erről szó sincs (sőt, a Störr alkatára legalábbis közvetve utaló mondatok a szövegben megmaradtak), Horváth Lajos Ottó mindvégig reménytelen harcot folytat önnön színészi alkatával, az ekként meglehetősen nehezen értelmezhető szituációkkal és a már említett akusztikával. Az előadás előrehaladtával mintha rendező és színészek is egyre inkább feladnák a küzdelmet; a fárasztóan hosszú produkció teljesen szétesik.

Kaposvárott nem adaptációt mutattak be, hanem Darvasi László új darabját. Darvasi ugyan kiemeli a regény központi történetszálát s néhány vezérmotívumát, de elsősorban nem a történetmondásra koncentrál. Kivételes nyelvi erővel, leleménnyel teremt egy nagyon sajátos világot (mely érzésem szerint igen távol van a Füst Milánétól). Ez az alkotói világ a reálszituációkból indul ki, de egyértelműen elemelkedik azoktól, részint a nyelvi stilizáció, részint a groteszk, illetve abszurd elemek használata, részint a szimbólumok kiemelt szerepe okán. Szinte minden apró motívum felerősödik; van, amely szimbolikussá válik, van, amely egy adott karakter jellemzőjeként funkcionál. (Előbbinek szép példája a második legnagyobb kagyló, mely Störr szerint a Hűség, Dedin szerint a Szabadság névre hallgat. Utóbbinak ha nem is szép, de jellemző példája a kapitány folyton fájó gyomra és böfögése.) Szimbolikus ereje van az égő hajónak éppúgy, mint Kodor szinte sátáni báljának. A finom nyelvi poézis számos groteszk, humoros elemmel telítődik. Nem pusztán a szavak szintjén; ahogy az apró motívumok felerősödnek, úgy kelnek önálló életre a regényben csak utalásszerűen szereplő figurák is. A csaknem végzetes balesetbe torkolló hajóút elszenvedői, az utasok és matrózok a regényben (Miss Borton kivételével) csak említésszerűen jelennek meg, Darvasi viszont groteszk sorstöredékekkel ajándékozza meg őket - az öngyilkos spanyolt éppúgy, mint az Üszkös Frednek elkeresztelt matrózt. A néni és a bácsi pedig az egész darabot végigkísérő szereplővé lesz: kommentárjaik, melyekben az eseményeket saját élettapasztalataik fényében hol jó adag naivitással, hol nem kevés iróniával és öniróniával értelmezik, nem öncélúan mulatságosak, hanem az interpretációk lehetséges sokféleségére, végső soron az események értelmezésének szubjektivitására mutatnak rá. Darvasi legfontosabb saját kreatúrája Mária, a cselédlány, aki egyszerre kiegészítője és ellenpontja Lizzy figurájának: egyfelől az igazi, őszinte szeretetet, ragaszkodást jelentheti, másfelől ő is titokzatos lény, aki saját világot költ magának. Színes, minden bizonnyal fantázia táplálta történeteit meséli mindenkor, ezeket keveri néha a realitással - a szubjektív valóságértelmezés újabb manifesztációjaként.

Eljátszik tehát Darvasi sok mindennel, amit a regény - más síkon és más stílusban - felvet, motívumgazdagsága és nyelvi virtuozitása, nem tagadom, lenyűgöz - mégis van némi hiányérzetem. Teoretikusan is vitatható persze, mi várható egy regény motívumaiból megszülető autonóm drámától; mennyire kell megidéznie az alapmű szellemét, hangulatát, poézisét, vagy legalább alkotójának stiláris és gondolati világát. Magam úgy érzem, hogy mindettől teljesen csak akkor szakadhat el, ha helyébe valami nagyon erőset és konzisztensen sajátosat tud állítani. S mintha Darvasi kicsit megállna félúton: a cselekmény erősen kötődik a regényhez, a cselekményvezetés alig; a reálszituációk egy része tulajdonképpen megmarad (épp a főcselekményhez legszorosabban kötődő jelenetek érződnek a legkevésbé megoldottnak: Störr és Lizzy veszekedései az itt is érvényesülő nyelvi leleményesség dacára is közel állanak ahhoz, hogy egy házasság válságának köznapian szimpla lenyomatai legyenek), s csak néhányat sikerül igazán hatásosan megemelni; az önálló alkotói invenció hol utat tör magának az egyes szituációkban, hol nem. Utóbbira jó példa a dráma egyik legsikerültebb jelenete: a Störrt érő rablótámadás. A regényben ez egy rövid, durva és brutális rész, amely a rabló halálával és a kapitány sértetlen távozásával végződik. Darvasi briliánsan megírt abszurd etűdöt produkál belőle, melynek végén a rabló háromszor belelő Störrbe, aki sértetlenül állva marad, de vérzik, hogy aztán jó szóval útnak engedje támadóját, s rohanjon a pályaudvarra. Realitás és szürrealitás, valóság és vízió forr össze az ismét csak több interpretációs lehetőséget kínáló jelenetben; ha ez az írói megoldás többször térne vissza, netán szervezőelvvé válhatna, abból valami nagyon izgalmasan eredeti szöveg is létrejöhetne. Ám a szerző (talán "okulva" a reálszituációktól radikálisabban elszakadó korábbi drámáinak kevéssé sikerült bemutatóiból) ezúttal nem lépett rá erre az útra.

Kaposvárra menet azon töprengtem, előfordulhat-e, hogy amit nem vállalt fel a szerző, azt majd megteszi a rendező: a sikerült jeleneteket stiláris kiindulópontnak véve kifordítja-e, elemeli-e, saját ötletekkel dúsítja-e a realisztikusabbra hangolt dialógusokat. A válasz nyitva maradt. Bezerédi Zoltán bölcs és ügyes játékmesterként nyúlt a szöveghez: nem átformálni kívánta, inkább arra törekedett, hogy az egyes jelenetekből a lehető legtöbbet, leghatásosabbat hozza ki. A realisztikusabb jelenetekben így elsősorban a színészi erőre próbált támaszkodni, s csak a reálszituációktól eleve elszakadtakat dúsította saját ötleteivel. Így jelenik meg az éttermi vacsoránál a három glóriás pincér, így lesz találóan groteszk atmoszférája Kodor báljának és szinte démoni aurája az inasnak, s így jelenik meg a szép zárójelenetben egy kis hajó, melyen Störr és Mária nemcsak a színpadról, hanem az életből is kieveznek. Ezekben a jelenetekben működik igazán Znamenák István képlékeny, apró változtatásokkal bármilyen helyszínt (hajót, éttermet, pályaudvart, lakásbelsőt) formázó tere, s itt bír valóban hangulatteremtő erővel a részben a fellépő színészekből verbuválódott kicsiny zenekar.

Nem kárhoztatható tehát az a módszer, melyet Bezerédi választott, de tény: talán még a valósnál is eklektikusabbnak, egyenetlenebbnek mutatja a szöveget. Igaz, ebben közrejátszanak a meglehetősen heterogén színészi alakítások is. Störr kapitány szerepét Gyuricza István játssza, aki csaknem olyan képtelen választásnak tűnik, mint Horváth Lajos Ottó Tatabányán. Gyuricza emlékezetes alakításai mindig csupa ideg, aktív, "tenyérbe mászó" figurákhoz kötődtek: a bálnának mondott, mozdulatlanul is erőteljes, "machósan" férfias kapitány jókora távolságban van színészi alkatától. A kétségtelen igyekezet, a korrekt, visszafogott szövegmondás és gesztushasználat, sajnos, kevés ennek feledtetéséhez. Csapó Virág alkata sem igazán fedi Lizzy figuráját; a színésznő pontosan hozza a boldogságáért küzdő, büszke, elszánt, "modern" nő alakját, de a titokzatosság, a kiismerhetetlenség (s ezeknek különös, vonzó-taszító varázsa) hiányzik belőle. Miss Borton szerepe Darvasinál is határozottabb stilizálásra csábít, s Nyári Szilvia efelé is viszi a figurát, de mintha a mértékben és arányokban kicsit bizonytalan lenne, aminek következtében hatásos, ügyesen megoldott, s tétovább, iskolásabb tónusú jelenetei egyaránt akadnak. Hunyadkürti György a rossz érzés (lét)filozófusává előlépő Kodorjából leginkább az intellektuális formátum hiányzik, s hasonló mondható Kelemen József egyébként színes, "technikás" Dedinjéről is. Ébl Helga (Éva) ügyesen játszik rá Kodorhoz fűződő érzéseinek ambivalenciájára, amit még a báli kiboruláskor sem old fel teljesen - a jól felépített, helyenként kifejezetten erőteljes alakításból csak a színek, az árnyalatok hiányoznak némiképp. A groteszk etűdökben megmutatkozó epizódszerepekben általában sikerült alakítások születnek; ilyen Nagy Viktor Rablója, Némedi Árpád Bart inasa és főként Tóth Béla és Végh Zsolt Bácsija és Nénije. (Nem tudom, Végh örül-e a "szoknyaszerepeknek", mindenesetre már nem először látni értékelendő színészi intelligenciával és finomsággal nőt játszani.) Az előadás kiemelkedő alakítása Varga Zsuzsa Máriája. Ennek oka ugyan az is, hogy az ő alkatához illik a szerep, de a hatás igazi titka az az egyszerű, szinte eszköztelen szuggesztivitás, valamint a kifogástalan tempó- és humorérzék, amellyel mindvégig élni tud.

A dráma lehetőségeit ugyan valószínűleg nem meríti ki az előadás, de szándékaiban egyértelműen az autentikus tolmácsolásra törekszik. A fentebb feltett kérdésekre talán majd a további bemutatók adhatják meg a választ. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a Füst Milán-i regényvilágot színpadra fordító dráma vagy adaptáció továbbra sem született. Vagyis szabad a pálya az esetleges további kísérletek előtt - már ha feltétlenül szükségesnek gondoljuk azokat...

Urbán Balázs