Nem napló, ami itt következik, nem intim részletek megörökítése, inkább az öt és fél hónap alatt látottak, a 163 elõadás alapján szerzett benyomások, tapasztalatok rendszerezése, és egy kicsit hangulatjelentés is, ami talán megengedhetõ, hiszen hívei szerint az egyszemélyes válogatás lényege éppen a szubjektivitás. A gyengéd távolságtartás nyilván jelzi, magam egyébként nem tartozom e hívek közé. Nem mintha nem bíznék a saját ízlésemben, értékítéletemben, és önmagával is könnyebben köt az ember kompromisszumot, mint másokkal. A válogató szempontjából az egyetlen hátulütõje e szisztémának talán az, hogy nem kenhetõ másra a kedvezõtlen döntés. De magam nem ezért elleneztem mindig. Hanem mert rendkívül tág teret enged az esetlegességnek.

Nagy az esélye annak, hogy a válogatás a mégoly jeles kurátor személyiségéről, ízléséről, gondolkodásmódjáról inkább szól, mint a válogatás tárgyáról, a színházról. Ez sem feltétlenül baj persze, hiszen lehet akár ez is a cél, ha kicsit játékosabban fogjuk föl a dolgot, ahogyan teszi azt Jordán Tamás, a Találkozó lelke, és különben is, válogató egyénisége válogatja - de ez mintha már tautológia volna. Én mindenesetre megpróbáltam több kritikusként funkcionálni (azért még nem voltam álmomban két macska), tehát legalábbis polemizálni önmagammal (a Koltai vagy a Nánay bőrébe bújni úgysem tudnék, nem beszélve a szándék hiányáról). Az eredmény így reményeim szerint tartalmazza az elmúlt időszak jelentős színházi történéseit és minőségeit (ebben a hitemben a döntés nyilvánosságra kerülésének napján még Koltai Tamás is megerősített telefonon, utóbb aztán a Magyar Hírlap hasábjain már másként vélekedett, de hisz egy-két hét nagy idő, és különben is, csak az ökör következetes). Legjobb, legfontosabb előadásokról, abszolút értékekről nem mernék beszélni, éppen a szubjektivitás mint hangsúlyos mozzanat okán.

Vérnász - Menszátor Héresz Attila és Széles Zita | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az egyszemélyes válogatás egyik előnye a szakma szempontjából éppen az lehet, hogy a speciális nézőpont megkönnyíti a programon kívül rekedés elviselését, megmagyarázását. Talán ezért is oly erős az óhaj a színháziakban, hogy ne kritikus válogasson (ebben a szisztémában értelemszerűen én is csak kényszermegoldás lettem, amolyan közmondásos szamár a ló helyett): minden más megoldás önérzetkímélőbb és kiszámíthatatlanabbá teszi a bekerülés esélyét - tehát növeli. Más nézetek szerint egyáltalán nem kéne válogatás, legyen a POSZT amolyan fieszta, igazi színházi ünnep. Mintha az értékek felmutatása, felmutathatósága nem volna elegendő ok az ünnepre! Bár amilyen ünneprontó tudna lenni a szembesülés néhány színház fesztiválra nevezett, tehát dicsekvésre, mutogatásra szánt előadásával! A jóérzés tiltja, hogy perifériára szorult, valaha többnyire tehetséges emberek fiaskóit nevükön nevezzem, amelyek legfeljebb annyiban ártalmasak, hogy fiatalok, a színészi pályával még csak kacérkodók is foglalkoztattatnak bennük. A közönségnek úgy kell, ha nézi ezeket - eltanácsolásukat magam sem vállalnám. Fájdalmas azonban látni az önértékelésnek e súlyos zavarait. Másrészről viszont (mintha csak Tevjét hallanám a Hegedűs a háztetőn székesfehérvári előadásából!), legyen bár jótékony diszkréció az oka, nem szerencsés ilyen általánosságban fogalmazni; ahogy értelmetlennek tartom a kritikát úgy általában szidni, ugyanúgy igaztalan homályban hagyni az előbbi utalás címzettjeit, s ezzel többeket gyanúba keverni mintegy. E dilemma feloldhatatlan számomra pillanatnyilag, és messzire vezet az őszinteség lehetőségeit s ekként a kritikusi működés értelmét tekintve, a színháznál is messzebbre, az élet bármely területére, beleértve a magánszférát is. A konzekvenciák levonása folyamatban van, de akkora fontosságot nem tulajdonítok adott esetben a válogató személyének, hogy ennek részleteivel traktáljam az olvasót. Megkötöm hát az e feljegyzések közreadásához szükséges kompromisszumot, ahogy megkötöttem a beválogatandó előadások számát illetően is, igaz, azt nem csak magammal kellett, és nem is egyértelműen volt előnyös számomra. A tíz hazai és két határon túli magyar előadást kiválasztani - ennyire szólt a megbízatás - ugyanis nem olyan nehéz, mint amilyennek első pillanatban látszik. A szűkös keretnek megvan az az előnye, hogy mivel rendkívül kevés színháznak nyújt lehetőséget a bekerülésre a versenyprogramba, a sértődés szinte kizárt, s így a szisztéma szinte a már említett fiesztaelmélethez közelíti a gyakorlatot. Más a helyzet persze, ha túl sok az évadban a kiemelkedően jó, érdekes, izgalmas stb. előadás, idén azonban nem okozott efféle súlyos gondot a szelekció (miközben más szempontból dehogynem - lásd fentebb). Ebből értelemszerűen következik, hogy nem a bőség zavara köttette meg a kompromisszumot, amelynek értelmében végül is néggyel több lett a POSZT-on résztvevő előadások száma, kizárólag a praxis. Nem maradhatott csaknem üresen a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpada, mert jóllehet én hitem szerint hat nagyszínházi produkciót választottam ki oda, ám A kripli a Radnóti Színházból elveszett volna a hatalmas térben, stúdiószínházi előadásnak viszont sehogy sem tudom tekinteni, miként a Katona József színházi Szent György és a sárkányt sem, amelynek adekvát tere Pécsett ugyancsak a kamaraszínház. A viszonylag könnyen kialakult tíz plusz kettes listán változtatni előadáscserével természetesen nem, csakis bővítéssel tudtam, a bekerülők számának növekedésével azonban egyenes arányban nőtt a kimaradók megcsappant körének érzékenysége, s a legfőbb érv húzatott ki a válogatás "védelme" alól (nem mintha a tizenhat előadás nem volna kevés - tizede csupán az általam látottaknak). Mert a vállalt, sőt kívánt és deklarált szubjektivitás ellenére a válogatást bizony védeni kell, ahogy tavaly is védenie kellett Forgách Andrásnak, velem szemben is. (Különösen jól esett hát gratuláló e-mailje, mindjárt a döntés nyilvánosságra hozásának másnapján.) Olyan válogatás ugyanis nincs, amellyel mindenki maradéktalanul egyetértene. Hiányok és "többletek" minden bizonnyal mutatkoznak. Hogy ez miért igen, és az miért nem. Mindenkinek nem lehet a kedvére, ízlésére tenni - ez nem is lehet a cél. Arról nem beszélve, hogy még egyazon estén, egyazon teátrumban sem feltétlenül ugyanazt az előadást látjuk. A magyarázkodás tehát valószínűleg fölösleges. Ugyanakkor, hiszen nagy a tapasztalás, és nem csak ezt az évadot tekintve (ez a kritikus válogató egyik előnye, ami persze tekinthető hátránynak is), sok minden mégis csak szót érdemel.

 

Több olyan társulat is van, amely összességében jó képet mutatott az évadban, előadása még sincs a POSZT-on. Pedig a nyíregyháziakban például nagyon bíztam. (Lám, ez is egyfajta előítélet, a korábbi ismeretek, tapasztalások működése a tudatban, de mert folyamatosan épülő, változó tudásról van szó, nem feltétlen megrögzött, rendíthetetlen.) Évtizedek alatt vívta ki magának a színház a rangot, hogy a szakmai köztudat Kaposvár mellett az egyik legjelentősebb vidéki műhelyként tartja számon. (Nem kis szerepe van ebben a még Léner Péter által először vendégrendezésre hívott Ivo Krobotnak, Alain Tímárnak, vagy a közeli múltból a társulattal ugyancsak vendégként, de bizonyos rendszerességgel együtt dolgozott Mohácsi Jánosnak és Szász Jánosnak.) A nyíregyházán látott öt produkcióból három ott volt mint esetleg szóba jöhető, egy tágabb merítésben. A Lendvai Zoltán rendezte Poliakoff-darab rossz ugyan, ám bemutatása fontos és tiszteletet érdemlő, mert egy égetően aktuális társadalmi jelenséget, a mindennapokban is végzetessé válható szélsőjobboldali érzelmi politizálás következményeit megragadó kortárs műről van szó. Szerettem, hogy érezhetően megosztotta a közönséget, hogy gondolkodásra késztette (a színházművészet szemlátomást kezdi visszanyerni megismerő, közösségteremtő funkcióját), ugyanakkor túlságosan pszichologizáló a dráma, és - a színészi fogalmazást is nehezítve - túl sok mindent hagy homályban ahhoz, hogy az analízis kellően érzékletes lehessen. Mindazonáltal rendkívül rokonszenves a darabválasztásban megmutatkozó szellemi frissesség és problémaérzékenység. A hasonló gondolatkörben mozgó Vérnász artisztikuma Forgács Péter rendezésében megnyerő, miként néhány rendkívül erőteljes színészi alakítás is, mindenekelőtt Varjú Olgáé, Szabó Tündéé, Zubor Ágnesé és Szegedi Dezsőé, ám a tragédia egésze mégis hűvös távolságtartásra késztet. A szerelmeseket játszó Széles Zita és Menszátor Héresz Attila színpadi kapcsolatából az elementáris érzéki vonzódás hiányzik, ami hitelesíthetné végzetbe rohanásukat. És minden szépsége, pasztell színei, fogalmazásmódja mellett is hiányérzetet hagy a Szerelem című Bartha Lajos-dráma Tóth Miklós rendezte előadása is, mindenekelőtt a stiláris koherenciát s a fájdalmasabb, sötétebb tónusokat tekintve. A nyíregyházi társulat formálódóban, átalakulóban van. A színészi erőket tekintve némileg meggyengült az elmúlt évben, de minőségérzékét és -igényét nem veszítette el.

Változóban van az egri Gárdonyi Géza Színház is, mégpedig előnyére. Mondom ezt annak ellenére, hogy végül is nem került be előadásuk a pécsi versenyprogramba, de a pozitív fordulat érezhető egy-egy színészi pályán belül is: soha nem láttam például még olyan felszabadultan játszani az egy évtizednél biztos, hogy régebben Egerben működő Tunyogi Pétert, mint a Férjek előadásában. Lendületes, a társulatépítés szempontjából különösen jelentős volt az évadkezdés az új direktor, Csizmadia Tibor rendezte Diótörővel. A címszereplő Görög László - aki egyébként később ugyanitt A revizor Hlesztakovjaként is remekelt -, és Murányi Tünde - tüneményesen énekelve-táncolva az egérkirálylány szerepében - magával ragadta a társulatot, minden egyenetlenség ellenére szívet gyönyörködtető összhangot teremtve régiek és újak, vendégek és hazaiak között. Gyakorlatilag vendégekre épült A revizor is, a már említett Görög Lászlóra és a polgármester szerepében Újlaki Dénesre, ahogyan egyébként érdekes módon Pécsett is (ahol Széles László és Bezerédi Zoltán a két vendég főszereplő). Csak míg Egerben inkább viszonyítási pontként működtek a vendégek, Pécsett katalizátorként funkcionáltak, mozgósítva a társulatban meglévő szunnyadó színészi energiákat. Érdekes módon a maga rideg, kivagyi világával, úszómedencés villabelsőt formázó alapterével a Szegváry Menyhért rendezte előadás keményebben aktualizál a Pécsinél (Görög László Hlesztakovja arrogáns, pimasz ifjonc, gátlástalan, öltönyös korunk hőse a politikai palettáról, nem olyan szerethető szélhámos, mint Széles Lászlóé). Az érkező revizor pedig egy kisgyerek, némileg didaktikusan jelezve, hogy a jelennel majd a jövőnek kell elszámolni, ami mint tudjuk, elkezdődött (volna). Színészi gyengeségei ellenére (a kisebb szerepekben), és a sikerületlenebb rendezői megoldásokkal együtt is hatásos az előadás, amely megszólította, mi több, megmozgatta az egri közönséget, egészen a szünetbéli bekiabálásig, elvétve fújolásig. Az egri előadás a "pillanat műve", a pécsi "korszakos", amelyben a jelen múlt és jövő metszéspontja - ezt sugallja a tér, az építkezés mint pozitív és negatív asszociációk bázisa (perspektíva, átmenetiség és kilátástalan rendezetlenség egyszerre), s a jelmezek jelent és múltat egybemosó, folyamatot sejtető jellege. (Csak közbevetőleg: szilárdan elhatároztam, hogy a fesztivált vendégül látó Pécsről, és a szervezők budapesti bázisáról, a Merlinből csak kiemelkedően jó előadást válogatok be a programba, a protokolláris udvariasságnak még a látszatát is elkerülendő. A Merlin Színházból ekként nem került be előadás a versenyprogramba; A balek egy nagyon hasznosnak tetsző, Jordán Tamás vezette stúdium magával ragadóan kedves végterméke csupán - kívánkoznék a fordulat, de hát dehogy csupán, cseppet sem kevés vagy lebecsülendő ez.) És nincs előadása a Találkozón Tatabányának és Szolnoknak, meg Békéscsabának, Veszprémnek és Zalaegerszegnek sem, nem beszélve Székesfehérvárról. Pedig itt is, ott is mutatkoztak értékes mozzanatok - ezt sem az udvariasság mondatja velem, itt is, ott is három-négy előadást néztem meg, hogy hátha... Tatabányán elkezdett igazi színház lenni, ha az eredmények csak részlegesek is még. Az Egy szerelem három éjszakája minden technikai ügyetlenség ellenére (a hangosítás megoldatlansága következtében az énekszámok hallhatatlanok) szívfájdító kép egy nemzedék szorongásélményéről s az életkezdés kondícióiról, amelyek egyúttal a befejezést involválják. Mészáros Sára pedig légies-tüneményes. Miként Tóth Ildikó is a Nick Carterben vagy A feleségem történetében, bármiben, amiben színpadra lép. Ami a Nick Cartert illeti, Kárpáti Péter Pájinkás Jánosa izgalmasabb darabnak mutatkozik a Vígszínház előadásában, Störr kapitány története pedig három előadásban sem tudott igazán érdekeltté tenni. Pedig mindhárom Füst Milán-interpretációnak voltak komoly erényei: a tatabányainak mindenekelőtt a két női főszereplő, Tóth Ildikó és Pokorny Lia játéka, a kaposvárinak Varga Zsuzsa szolgálója, a Radnóti színházinak pedig Cserhalmi György Störr alakítása valamint a feleségként Kováts Adélé, ám hogy végül is egyik Füst Milán-adaptációt sem válogattam be a programba, annak legfőbb oka az, hogy egyiket sem akartam kiemelni a többi rovására. A Radnóti Színházét sem, amely kétségtelenül a legsikerültebb a három közül, de mert magam nem kedvelem maradéktalanul ezt sem (egy percig sem hiszem el például, hogy a Széles Tamás játszotta Dedin szóba jöhet akár csak barátként is mint Störr féltékenységre okot adó konkurenciája), nem akartam kényszeredett rangsort állítani közöttük. Ezért is hívtam meg inkább a kortárs ír szerző, Martin McDonagh A kripli című művének Gothár Péter rendezte előadását a Radnótiból, amely egy koherensebb színpadi világ, remek színészi alakításokkal. (Ezt csak azért említem, mert a Störr kapitány mint hiány már a fejemre olvastatott a Radnóti Színházzal kapcsolatban.) Visszatérve Tatabányára, az Antigoné New Yorkban esete némileg a nyíregyházi Poliakoff-darabéra hajaz: gyenge dráma szimpatikus előadásban, Bandor Éva, Scherer Péter, Mucsi Zoltán kitűnő közreműködésével, de ha ez igen, akkor a Poliakoff-előadás is, meg még annyi minden más jöhetett volna... Például az ugyancsak Mucsi Zoltán főszereplette szolnoki Háztűznéző, amelyben Söptei Andrea is remekelt a jócskán eladósorban lévő menyasszonyként, és Tímár Éva kerítőnője is igen jó volt, ám a kérők között már akadt öncélú színészi túlzás jócskán, Telihay Péter pedig rendezett egy ennél jóval izgalmasabb Tartuffe-öt Komáromban, az került hát be a programba - a két Telihay-rendezés adott esetben sok lett volna. (Azt is elhatároztam, hogy csak akkor válogatok be több előadást egy színházból vagy egy rendezőtől, ha rendkívüli minőségekről van szó. A Katona esetében ez végig ott lebegett mint lehetőség, végül mégis a számomra legizgalmasabbat választottam csak, hogy a lehetőségekhez mérten minél több társulat megmutatkozhassék.) Szolnokon egyébként jó színvonalú a színház, jóféle törekvések érzékelhetőek - részeredményekkel. Az Isten, császár, paraszt című Háy Gyula-dráma Csiszár Imre rendezésében egy elszalasztott lehetőség, pedig Létay Dóra császárnéja valamint Mihályfi Balázs Zsigmondja és Rátóti Zoltán Husz Jánosa igazán értékes alakítások - önmagukban. A darab rólunk szól, a jelen viszonyairól is, az előadás nem. Annál inkább a Szinetár Miklós rendezte Tisztújítás - kár, hogy helyenként túlsúlyba kerültek a harsány bohózati elemek. De jó mulatság... A vásott kölykök című Cocteau-átirat igazi felfedezése az immár rendezőszakos főiskolás Balázs Zoltán alakítása (igaza van Jordán Tamásnak, nem lehet őket egyetemi hallgatóknak hívni), de érdekes a Réczey Tamás rendezte előadás egésze, ha helyenként kissé modoros is. Szolnokon szemlátomást kapnak lehetőséget a fiatalok - nem mindig tudnak élni vele, lásd a Meggyeskert című Csehov-bemutatót.

Oidipusz - Kolti Helga és Gálffi László | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Időnként sajnáltam, hogy nem tavaly válogattam. A veszprémi Ruszt-rendezést, az Oidipuszt látva például (de Mohácsi János idei Bárka-béli előadását, vagy Pintér Béláék Öl, butít című produkcióját nézve is ezt éreztem). Ruszt tavalyi zalaegerszegi Philoktétésze biztosan bekerült volna az én kínálatomba lenyűgöző egyszerűsége, a fogalmazás tisztasága okán - az Oidipusz veszprémi előadásában ezzel szemben, megint csak Gálffi László főszereplésével, a társulatépítés előtti állapot, a bontás stádiuma dominált. Veszprémben a direktor Kolti Helgán és Bajcsay Márián kívül alig van színészi erő pillanatnyilag. Fájdalmas tény, de ennek esett áldozatul az Oidipusz is, jóllehet a társulatkezdemény vagy maradvány számára rendkívül hasznos és tanulságos lehetett Ruszt Józseffel dolgozni. A veszprémi sajtót átnézve azért megint elborzadtam, miknek, kiknek van kitéve egy vidéki színház igazgatója - lásd a Kolti Helga (színpadon) fedetlen kebleiről szóló polémiát. Csak elképzelem, amint ezek után a helyi politikai testület dönt a direktor személyéről. Nemhiába (dehogynem!) mondom-írom régóta, hogy végre demokratizálni kéne a demokráciát, a szakmai döntéseket a szakmák kezébe adva.

Az efféle helyzetek is inspirálhatták Bereményi Géza Shakespeare királynője című opusát - a rendszerváltozás után tizenkét évvel megint a művészet tárgyává kényszerült alkotó és hatalom viszonya. Sajátos helyzetéből adódóan (a Hídember előkészítése közepette) azonban Bereményi csak felemás eredménnyel tudott szembenézni íróként a problémával, s ezen Bagó Bertalan rendezése sem tudott segíteni. (A szegedi, Zsótér Sándor rendezte Brecht-előadás, a Galilei élete sokkal markánsabb reflexió az efféle helyzetekre.) A másik Bagó-rendezés, A fösvény is hagyott némi hiányérzetet: Sinkó László alakítása a címszerepben izgalmasabb lehetőséget kínál a végeredménynél. A viszonyok helyenként tisztázatlanok az előadásban, a záró jelenet megoldása azonban kétségtelenül eredeti. A Zalaegerszegen nem is olyan régen még megvolt társulati kohéziót a Znamenák István rendezte Agyő, kedvesem! állította valamelyest helyre - a dinamikai problémák ellenére nem lebecsülendő hozadéka ez az előadásnak. (Az efféle helyi értékek akkor is fontosak, ha nem választódnak be az országos színházi találkozóra!) Ilyen érvényes helyi érték a békéscsabaiak Senki sem tökéletes című "Van, aki forrón szereti"-átirata Megyeri Zoltán rendezésében, amely Verebes István egykori nyíregyházi rendezésének konstruktív adaptációja, ám ebben a minőségében kitűnő csapatmunka, nagyszerű élvezet. Színészi értékek tekintetében Békéscsabán, úgy tűnik, szándékosan a helyi értékekre helyeződik a hangsúly, oly mértékben, hogy a társulat frissítése gyakorlatilag kizárólag a színház saját színészképezdéjéből történik. Ettől aztán különös zárványként működik e teátrum a magyar színházi életben: kifelé van mozgás - a végzett növendékek egy része másutt próbál szerencsét -, befogadásról, új erők Békéscsabára vonzásáról azonban nemigen beszélhetünk. Elmélyült műhelymunkára alkalmas állapot a bezárkózás, amelyből azonban így hibádzik a folyamatos és változatos inspiráció, a szellemi, stiláris kihívás. Ha mégis akad ilyesmi, mint tavaly Telihay Péter vendégmunkája, Boldogtalanok-rendezése, az egyszeri alkalomnak tűnik, aminek nincsenek következményei, holott az előadás termékeny, eredményes együttműködésről tanúskodott. Sikeresnek mutatkozott idén a Molnár György rendezte Sztárcsinálók is, igazi fölfedezéssel a Nérót alakító, kitűnően mozgó és éneklő, színészi erőt is mutató Serbán Attila személyében; a zene minősége és a mű újdonságereje tette számomra lényegesen jelentősebbé a Lőrinczy Attila-Melis László szerzőpáros Új Színházban bemutatott A csoda alkonya című daljátékát Réthly Attila rendezésében. (Ennek az előadásnak is van egyébként felfedezettje: az Új Színházban csak vendégeskedő kaposvári színészről, Kőrösi Andrásról eddig is tudtuk, hogy szép hangja van, énekesi kvalitásai azonban ebben a produkcióban mutatkoznak meg igazán.) A békéscsabai társulat pillanatnyilag a zenés darabok színrevitelében látszik erősebbnek, prózai előadásban, a Villámfénynél című Németh László-drámában például, sokkal határozottabban látszanak a színészi képzettség hiányosságai. Székesfehérvárott is a zenés produkció volt az erősebb. Egy tisztesen érdektelen Sirály mellett született Balázs Péter rendezésében egy meglepő Hegedűs a háztetőn. Meglepő, mert a szereposztást olvasva nehéz volt elképzelni az alkatilag érzékeny entellektüelek játszására predesztinált, beszédhangját tekintve is inkább halk mint erőteljes Kozák Andrást Tevjeként. Az eredmény meggyőző lett: Kozák András tejesembere által a gondolkodásmód változása, formálódása került az előadás középpontjába, az érvek és ellenérvek szükség szülte folyamatos mérlegelése, a tolerancia, a humánum térnyerése - megnyerő öniróniával. Kettősükbe a feleséget játszó Drahota Andreával különös szépséget, melegséget lopott saját személyes életük, összetartozásuk. Rég szorult el így a torkom az anatevkaiak búcsúzkodását látva. (Nyilván besegített ebbe a körülöttünk lévő társadalmi közeg is, az előadás mindenesetre a lehető legszebben reagált erre, akkor is, ha helyenként elunalmasodott, és színészileg sem tűnt hibátlannak, főleg a poentírozást tekintve nem.) Csak az a tapsrend - azt tudnám feledni. Egy pillanat alatt söpörte el a már-már katartikus hatást az ütemes tetszésnyilvánításra késztető zene beadása. A sikerkovácsolásnak e mind gyakoribb eszköze (ön)bizalomhiányról árulkodik - nekem általában elveszi a kedvem a további ünnepléstől.

Sok-sok hiányzó előadás, társulat soroltatott már fel (de Az oroszlán télen szellemes, könnyed, elegáns, bár kissé tempótlan győri előadása még így sem, Margitai Ágival, Gáti Oszkárral, Kaszás Gézával a főszerepekben), a legfőbb hiány számbavétele azonban még hátra van. Ha jót akarok magamnak, minden bizonnyal beválogatom a Bárka Hat szereplő szerzőt keres című előadását a román vendégművész, Katarina Buzoianu rendezésében, elkerülendő a szereplők által terjesztett vádat, miszerint Schilling Árpád megvett engem (bár venne már meg valaki!), nemcsak arra, hogy a Krétakört beválogassam, hanem arra is, hogy a Bárkát ne. Merthogy ott volt az az ominózus pályázati história az igazgatói posztért, amelynek kapcsán bátorkodtam felhívni a figyelmet e lap hasábjain arra, hogy a szakmai kuratórium felállítása nem a legdemokratikusabb és -feddhetetlenebb módon történt. Amiből ugye egyenesen következik, hogy akkor én a Csányi-féle Bárka esküdt ellensége vagyok, egy Schilling-bérenc. Hát ennyit a közéleti kultúránkról. Kétségtelenül egyszerűbb lett volna meghívni az előadást a POSZT-ra, ezzel mintegy demonstrálva emberi nagyságomat, pártatlanságomat, de hát mit csináljak, ha tényleg nem tetszett?! Elismerem, hogy vizuálisan rendkívül impozáns, ám gondolatilag, a dráma s a színpadi helyzetek értelmezését tekintve már kevésbé az. Közmegegyezés, hogy a színház stilizált valóság, amelynek hitele, valódisága és igazsága ekként bármikor megkérdőjelezhető, s ha ez színjáték formájában történik, akkor a színházzal szembesített valóság is szükségképpen egyfajta stilizáció - ez valóban föloldhatatlan paradoxona Pirandello drámájának, és konzekvenciája súlyos következményekkel járna a Színházra nézvést. Csakhogy Buzoianu rendezésében látványosságnak tűnik inkább a polémia a háttérben kinagyított fotón mindvégig jelenlévő, s időnként a játékbeli direktor által megelevenített szerzővel, nem téttel rendelkező intellektuális provokációnak. (A provokáció ebben az előadásban kimerül abban, hogy a fiú, aki családjával a színészek helyére pályáznék mint az övékénél sokkal igazabb valóság egyik megtestesítője, szünetben meglehetősen trágár hangnemben próbálja lebeszélni a közönséget az előadás további szemléléséről. Amiből egyenesen következik, hogy akkor a saját igazságait sem akarhatja megosztani velünk...) Egyszemélyes, tehát teljesen és megengedetten szubjektív válogatóként egyébként be kell vallanom, nem szeretem Pirandellónak ezt a drámáját, miként a színháznak azt a fajta folyamatos önreflektáltságát sem, ami a Bárkát - ezt az előadást is - jellemzi. Az Előhívást például a két kitűnő színésznő, Spolarics Andrea és Szabó Márta alakítása miatt már-már szeretni tudtam volna, ha a rendezés nem menekülne minduntalan deklaráltan (és képletesen) a színfalak mögé mint az általa ismert egyetlen valóságszelethez és példatárhoz. A távolságtartás folyamatos gesztusa, a társadalmi szocializáció folyamatát megkérdőjelező minden mozzanat idézőjelbe tétele végső soron a színházcsinálás értelmét, szándékát kérdőjelezi meg. (Vulgárisabban szólva: köldöknézésnek tetszik.) Tulajdonképpen a Kék, kék, kék című Egressy-darab is csepűrágó környezetben játszódik (erősítve az említett önreflexió tendencia jellegét), az előadás érdektelenségének azonban nem ez az oka. Valójában én a Mohácsiékban bíztam nagyon, hogy majd A vészmadár minden diplomáciai problémát megold, ám a remény hamar szertefoszlott. Maradt a Pirandello... (Hasonló negatív elfogultsággal viseltetek egyébként Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című opusával szemben is. Őszinte elismerésem a Gárdos Péter rendezte debreceni stúdió-előadásé; Majzik Edit, Oláh Zsuzsa, Dobos Ildikó, Miske László érzékeny, plasztikus játékáé, ám a dráma számomra alig elviselhetően érdektelen, s ettől a második felvonásra az előadás is azzá vált. Hogy azért az efféle negatív beállítódásom nem rendíthetetlen, igazolja a temesváriak Ionesco-előadása, a Lecke. A máskor Különóra címmel játszott darabbal szemben hasonló averzióim vannak, mint a fent említettekkel. Az abszurdokról egyébként is azt tartom, hogy jobbára egyszer használatosak, nincsenek megfejtendő jelentésrétegeik, árnyalataik, talányaik - egy markáns olvasatot kínálnak. És akkor jön a román rendező, Victor Frunza, és új dimenziókat nyit számomra a darab értelmezésében, Leckét ad gondolkodásból. Nem véletlen, hogy megváltoztatták a címet: ennek az órának a néző is részese, a demonstrációnak, amely az ember intellektuális alkalmazkodóképességének rejtelmeibe, a gondolkodás különböző sémáinak működésébe vezet be. A közönség helyzetét - hogy tudniillik nem egy különóra szemlélője, hanem egy lecke címzettje (ha úgy tetszik, leckéztetik, szembesítik), a térformálás is hangsúlyozza: a közönség iskolapadokban ül, akár nebuló korában. (Adriana Grand díszlete egyébként fantasztikus perspektívákat nyit a képzelet számára.) Lelkesedésem az előadásért határtalan, mégis ez is a hiánylistát szaporítja. Az ok: egyrészt a konstruált nézőtér a stúdió-előadások esetében megszokottnál is csekélyebb befogadóképességű, márpedig úgy szólt a megállapodás, hogy legalább 80-100 néző férjen be Pécsett egy előadásra (Frunzanál az "osztálylétszám" úgy 40 tud lenni), másrészt a végül beválogatott másik határon túli stúdió-előadásban, a sepsiszentgyörgyi Ilja prófétában - ami ugyancsak rendkívül tanulságos lecke tömeglélektanból - szinte az egész, igen jó állapotban lévő társulat meg tud mutatkozni. Mindenesetre talán ez a döntés volt a legnehezebb.

Békéscsaba - Sztárcsinálók | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A hiányok sorában azért feltétlenül említést érdemel néhány független produkció is, gyenge darabok kitűnő színészi megszólaltatásai. Ilyen volt mindenekelőtt a Nass az IBS-ben - Csákányi Eszter és Rezes Judit remeklése Pogány Judit rendezésében egy egyetemi kurzusgyakorlatnak tetsző vizsgadarabban, vagy Kállóy Molnár Péter és Rudolf Péter örömszínházasdija, a Kövek a zsebben a Thália Új Stúdiójában. (Nem kevésbé élvezetes és sikeres ugyanennek a halovány műnek a Hegedűs D. Géza rendezte és Hajdú István valamint Gyuriska János játszotta verziója a Pesti Színházban.) Ezekből szívesen összeállítottam volna egy kis off-programra valót, mondjuk Komédiások címmel, és akkor abba címadó produkcióként a Budapesti Kamaraszínház Ács János rendezte előadása is belefért volna, meg a Bárka említett Előhívása, vagy egy másikat Levél-írók-színháza címmel, és akkor abban meg a Nass mellett - ami írónőkről szól - a Csehov szerelmei lehetett volna benne az Új Színházból, meg az El nem küldött levelek a Thália Új Stúdiójából, Guelmino Sándor rendezésében, Bíró Kriszta és Gyabronka József lírai-játékos előadásában, és az Utazás Bozenba, ez a Gozsduba oltott Jordán-vallomás; lehetett volna párbaj a Sóska, sült krumplik között - három új bemutatóját láttam Egressy Zoltán slágerdarabjának az elmúlt időszakban, s a Pécsi Harmadik Színház előadásában avattatott számomra Színésszé Széll Horváth Lajos (a kaposvári Némedi Árpád pályája intett először óvatosságra a tehetségre vonatkozó elhamarkodott ítéleteket tekintve) -, de az egészből nem lett semmi, mert úgy szólt a fesztiválszervező Jordán Tamás zord ítélete, hogy a versenyprogramon (meg a főiskolásokon, meg a fesztiválgyőzteseken stb.) kívül színházi előadás a pécsi off-programban nem lehet.

Érdekes tapasztalata egyébként az elmúlt néhány hónapnak, hogy milyen reneszánsza lett a szónak, a gondolatnak a színházban; hogy mekkora közönsége van egy monodrámának, s hogy micsoda kényelmetlenségeket képesek és hajlandóak elviselni meglett korú emberek is, nem kis pénzekért, csak hogy egy-egy stúdió-előadást lépcsőn ülve, egymáshoz paszírozódva megnézhessenek. Talán színház és nézőtér egyként érzi, hogy jóllehet a rendszerváltozással a vélemény nyilvánításnak tág tere nyílt, s a színházi összekacsintás értelmét vesztette, mi több, egy plurális társadalomban a szellemi irányultságok nyíltan vállalható különbözősége okán szinte elképzelhetetlen - nem véletlenül osztja meg néhány, a szó legtágabb értelmében politikus előadás a közönséget -, a gondolatcsere lehetőségei cseppet sem határtalanok. Mintha színház és nézőtér közmegegyezésében ismét polgárjogot nyerne a művészet megismerő funkciója, a világ értésének, értelmezésének szándéka. Ebben a dimenzióban tökéletesen értelmetlennek, anakronizmusnak tetszik a Nemzeti Színház körüli cirkusz, annak tűnt már négy éve, az Erzsébet téri alapkőletételkor is. De ha mindenáron kell egy emblematikus hely, akkor ott a Katona József Színház, amelynek repertoárjából külön fesztivált lehetne szervezni a minőség jegyében.

Szűcs Katalin