Az egykori Ganz-telepen alig lézengtek páran. Május 3-án, pénteken délutánra túl voltunk a legutóbbi választás összes fordulóján, továbbá majdnem két hónapja - így vagy úgy, de - beteljesedett egy több mint két évszázados álom: Pesten végre felépült a Nemzeti Színház állandó otthona, amelyben éppen a nyitóprodukció, a Tragédia sokadik elõadására készülõdtek a színészek. Ehhez képest a Millenáris különös címmel hirdetett programot: "Mikor nyílt meg a Nemzeti Színház?" S noha többünk mestere, Dr. Kerényi Ferenc mindenekelõtt az eddigi épület(ek) sorsáról, történetérõl, egyedi sajátosságairól beszélt a tõle megszokott szellemes, okos, színes módon, a talányos címet ekként magyarázván: "a Nemzeti Színház nem csupán épület, hanem társulat és szellemiség is".

1779-ben az "Entwurf...", avagy az "Egy Magyar Nemzeti Játék Szín tervezete", is ezt hangsúlyozta: "A Földgolyó minden pallérozott Nemzetének, még az Észak legkisebb királyságainak is vagynak Nemzeti Játék színjeik, csak Pannónia, eme áldott vidék nem állított fel még kebelében egy Nemzeti Játék színt Fiai és Leányai dicsőségének, okulásának, s pallérozásának előmozdulására." A röpirat német anyanyelvű szerzője, Frendel kapitány már akkor hármas feladatra hívta fel a figyelmet a "legkényelmesebben Pest városában" felállítandó magyar nemzeti játékszín "tárgyában", úgymint: "Először: a Teátrom felépítésére, berendezésére, s fenntartására szolgáló fundusra. Másodszor: jó Magyar Játék-darabok előteremtésére És Harmadszor: a Nemzeti Játszók kiválogatására és képzésére."

Mindazonáltal nemzetté válásunk legelső színpadi bemutatkozással dokumentálható jelére csupán tizenegy esztendővel később, 1790-ben került sor, amikor a pest-budai hivatásos magyar társulat október 25-én a budai Várszínházban, két nappal később pedig a pesti Rondellában előadta (a Kazinczy Ferenc direkt erre az alkalomra fordította Hamletje helyett) egy divatos német író Igazházivá magyarított vígjátékát. Ám az úttörők csak ezt a két előadást tudták lejátszani, s bár az együttes működése 1792. május 6-án - másfél évi küzdelem, engedélyekért, játszóhelyért való kilincselés után - újraindult, a belső széthúzás és a lakosság német érzelmű túlsúlya már 1796-ban véglegesen fölbomlasztotta. A nemzeti játékszín gondolata azonban Kelemen Lászlóék előterjesztésében is szerepelt. (Sőt, 1801-ben Kelemen színházépületet tervezett Rozsnyóra, miként a Bánk bán szerzője, Katona József, aki Kecskemétnek készít egy tervet 1826-ban.)

Kétségtelenül - a Habsburg Birodalom egyik népeként - a nemzeti önazonosságtudat kérdése a magyarság számára természetesen fonódott össze a polgári fejlődésért és a függetlenségért vívott harccal. A színészcentrikus színjátszásunk gyökeréül szolgáló vándortársulatok befogadására, továbbá a nemzeti drámairodalom és opera megszületéséhez, illetve kibontakoztatására, a legjobb magyar együttes otthonául és iskolájaképpen, azaz a Magyar Nemzeti Színház megteremtéséhez azonban állandó hajlék szükséges, ahogy magában a "színház" szóban is benne foglaltatik a biztonságos otthon fogalma. Az épületért folytatott vég nélküli küzdelem azonban nálunk túlontúl (valójában mostanáig) elhúzódott, ezért azonosítható évszázadok óta a pesti Nemzeti Színház egy "vala, volt vagy lesz" játékszín képzetével. Sőt, akár a Nemzeti építéstörténetét is szimbólumnak tekinthetjük: a sok magyarázat, a megteremtés felemássága, az átmeneti megoldások, az ideiglenes jelleg, a tervpályázatok sikertelenségének sorsa ugyanúgy jellemző nemzeti karakterünkre, miként a befejezetlenség, és a kései beteljesedés.

Itt tudniillik nem uralkodói kegy teremtett Nemzetit, mint a derék kapitány által emlegetett "Észak legkisebb királyságaiban", például Lengyelországban, ahol 1765-ben II. Szaniszló rendeletére jött létre, és a király reformtörekvéseinek szellemiségét hirdette. De a megépítéséhez szükséges színházi alapot teljes egészében nem is a polgárok adták össze, mint Csehországban, ahol a közös tulajdont az asztaltársaságokból, civil körökből kinövő hazafias mozgalom meghirdette krajcáros gyűjtés hozta létre, s hosszú évek egész nemzetet felölelő adakozásának eredményeképp születhetett meg a prágai "arany kápolna", amelynek színpada fölött joggal hirdeti a büszke felirat: "A nemzet - önmagának".

A pesti Nemzeti Színház közel kétszáz éves történetének egyik sajátossága a feudalizmus és a polgárosuló szándék keveredése. A história - egy-két kivételes kezdeményezést leszámítva - kezdettől fogva személyiségek, pártok és érdekek harcáról szólt. Sőt, kezdetben még az sem volt bizonyos, hogy éppen a két településként kezelt Pest-Budán mint potenciális fővárosban kellene-e megépíteni a nemzeti színjátszás központját.

Mindazonáltal a különféle ideiglenes játszóhelyekre szorult magyar hivatásos színjátszást praktikusan (és nem csak elméleti síkon) legelőször a lapszerkesztő-író Kultsár István próbálta otthonhoz juttatni, aki 1813 és 1815 között a pesti társulat igazgatójaként kész volt "deszkákkal béfoglalt tágas szegletfundusát", "mely a botanikus kertnek helyén a Hatvani utcára a nagyméltóságú Grassalkovich herceg házának általellenében esik, minden nyereség nélkül a magyar theátrom építésére általengedni". 1819-ben elkészült a tervrajz is, de az országos közadakozás eredménye annyira csekély, hogy a munkálatok előkészítését sem kezdhették meg, sőt Pest vármegye tulajdonjogi problémák és a rajta lévő adósságok miatt 1828-ban túladott a telken.

Széchenyi István ellenben nagyszabású városrendezési terveinek részeként kezelte a Duna partján, a Lánchídnál felállítandó birodalmi teátrumot, ami az arisztokrata szokásait és külföldi tapasztalatait tükröző, azaz a hierarchikus társadalmi érintkezést szolgáló, "sok bájos rejtekhelyet" magában foglaló palota lehetett volna. A Magyar Játékszínrül 1832-ben megjelent és Pest vármegye rendjeinek ajánlott tervezete pontosan átgondolt kezdeményezés. A részvénytársaság felállításával elképzelt alap megteremtése, illetve ugyancsak gondosan megtervezett pénzügyi kezelése nyomán a gróf olyan teátrumot akart megvalósítani, amelyet párizsi színházak mintájára, de a magyar viszonyokra adaptált volna a magyar klasszicizmus mestere, Hild József. Ezzel szemben az ugyancsak feudális, ám egyre jobban magyarosodó Pest vármegye színházi bizottságának ambiciózus elnökét, Földváry Gábort irritálta Széchenyi érezhető nemességellenessége, s másként képzelte el a magyar színház megvalósítását. Míg Széchenyinek - időben egy kicsivel később - József nádortól a város legszebb telkét sikerült megszereznie, mégpedig nagyjából a mai Tudományos Akadémia helyén, addig Földváry a városon kívül, a temető, illetve mocsaras földek, legelők és kukoricások közelében, kétes hírű csapszékek és mutatványosok tőszomszédságában, poros, sáros vidéken talált hamar építkezésre alkalmas fundust. Igaz, előbb ingyentelket kért, s a felépítéshez szükséges pénzt ő is részvénytársaság felállításával, továbbá szerencsejáték útján akarta megszerezni, ám amikor tervének mindhárom eleme meghiúsult, a neki lekötelezett Grassalkovich hercegtől ajándékképpen kapta meg azt a telket, amire eleve ideiglenes jelleggel, közadakozás útján az első pesti magyar teátrum felépítését kikényszerítette. Széchenyi elképzelése nemzeti színjátszásunknak biztosan megvalósítható állandó épületet teremtett volna. Ám a gróf terve - minden lobbizás ellenére - egyetlen szavazattal megbukott az országgyűlésen. Ekképp "demokratikus modell" nyert zöld utat, és a becsvágyó Földváry Gábor érdeme, hogy ha ideiglenesen, sebtében, de mégis felépült a Pesti Magyar Színház, amelynek megnyitásakor a boldog publikumot még meszesvödrök, állványok, nedves festéknyomok fogadják (aminek következtében Déryné drága atlaszjelmeze tönkre is megy). Ám Vörösmarty szavaival: "áll a ház"!

Széchenyi a Társalkodó 1835. október 31-i számában megjelent cikkében azt írta, hogy Pest vármegye ideiglenesnek szánt színházterve legalább egy fél évszázadra visszaveti az állandó magyar színház ügyét. Akkor még ő sem sejthette, mennyire igaza lesz (s a kijelentés pillanatában túlzottnak tűnő időt mennyivel alábecsülte)! Hamarosan egy krajcár sincs az 1837. augusztus 22-én felavatott játékszínre. A színházat pedig éppen az az ellenségnek tekintett, mélységesen csalódott Széchenyi gróf menti meg, aki minden ellenvéleményét sutba dobva nem csupán a megnyitó előtt jegyzett részvényt a bérlő hiányában részvénytársasággal vezetett színház fenntartása érdekében, de részt vett a nyitóelőadáson, páholyt bérelt, sőt gyakran "beugrott" a magyar színházba annak ellenére, hogy a közönség lepisszegte, midőn türelmetlen tapsolással nógatta a színészeket az előadás megkezdésére (l. naplójának 1837. október 15-i bejegyzését!), hanem azt is keresztülviszi az országgyűlésen, hogy a közadakozással létrehozott nemzeti színházat törvénybe iktassák és "országos pártolás alá vétessen". (XLIV/1840 tc.) A Magyar Nemzeti Színház elnevezés legelőször 1840. augusztus 8-án jelenik meg színlapon: Erkel Ferenc Bátori Mária című operájának ősbemutatóján.

A "Pesti Magyar Színház" kampányszerű felhúzása tehát meghatározza a Nemzeti jövőjét. Már csak azért is, mert a sok állóhely miatt kb. 2400 fős befogadóképességű játékszín tervezője nem a budai színtársulat komikusa, színműírója, színpadgépész-díszletfestője, azaz Telepy György lett, hanem a külföldet megjárt pesti főépítész, Zitterbarth Mátyás, aki nagyon szép lakóházakat tervezett a megye méltóságainak megelégedésére, de a színházépítéshez egyáltalán nem konyított. Így a majdnem kész teátrum belsejét sokszor kell terven kívül módosítani. A színház már a megnyitás pillanatában kicsinek bizonyul, ily módon többször toldozzák-foltozzák. S noha rövid időre úgy tűnik, hogy a Grassalkovich-telken lévő átmeneti szállás mellett mégiscsak megépülhet Széchenyi terve, amiért a gróf akár ismét hajlandó lenne áldozni, ha megvehetné a Duna-parti területet, ám a felcsillanó remény hamar elröppen. Ráadásul, a Bach-korszak idején a József nádor által szigorú feltételekkel biztosított, üresen maradt telket szabálytalanul, a színház megkérdezése nélkül eladják. Igaz, néhány évvel később a békés megegyezés érdekében a maradék telkekből a Nemzeti valamennyit visszakap, de csak úgy tudja hasznosítani, ha értékesíti és abból vásárolja meg az 1884-ben megnyitott Operaház fundusát.

Mindemellett egyfolytában tervezgetik az állandó otthon megépítését. Különösen azért, mert az ideiglenesnek emelt hajlék tűzvédelmi okokból egyre nehezebben kap működési engedélyt, amit hetven esztendő múltával végül meg is tagadnak tőle. A társulat ezért 1908-ban - megint "átmenetileg" - beköltözik az 1875-ben emelt Fellner és Helmer tervezte Népszínház épületébe (a Kiskörútról a Nagykörútra). Az ideiglenesség ezúttal ötvenhat évet jelent! Mire a színészek megszokják és megszeretik a Jászai Mari által mindközönségesen hodálynak titulált teátrumot, a Blaha Lujza téri épületet felrobbantják. 1965-ben még néhányan azt hiszik, hogy ez a pusztítás sietteti az állandó rezidencia megteremtését. Az akkori honvédelmi miniszter biztosra ígéri, hogy az ő katonái nem csupán robbantják, hanem hamarosan fel is építik a Nemzeti Színházat. Tudjuk, ez sem így történt. S ahogy Jászai Mari sírjába az első játékszín téglái, úgy kerültek például a közadakozást megszervező Gobbi Hildához a Blaha Lujza téri Nemzeti egyes darabkái.

Csak az állandó színház nem akar megvalósulni. Noha minden korban tervezgették, ám maradt a toldozgatás-foltozgatás-kényszerű átköltözés. A vitákban pedig mindmáig csak a nevek változtak, a helyszínek, a stílus, a retorika, az indulatok lényegében ugyanazok (legfeljebb a helyesírás meg néhány szavunk módosult az idők során). Sőt, a történet egyes fejezetei még abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy nem csak 1834-ben intézték el egyetlen kézlegyintéssel Telepy György tervét, de - ritka kivételektől eltekintve - a színháziak praktikus szempontjai mindig süket fülekre találnak. (A zenés műfajnak épített Népszínház például hátráltatta a prózai játékstílus fejlődését. Így az igazán korszerű előadásokat sorra a különböző kamaraszínházakban voltak kénytelenek bemutatni.) Ámbár a neves díszlet- és jelmeztervező, Kéméndy Jenő ún. tolószínpada 1907-ben, vagy a rendező Németh Antal körgyűrűszínháza 1937-ben máig figyelemre méltó ötlet.

Az utóbbi a százéves Nemzeti Színház azon kiállításán szerepelt, amelyen bemutatták az 1913-as pályázaton elfogadott, Tőry Emil és Pogány Móric kidolgozta tervet is, amit a régi s közben lebontott első játékszín helyén kívántak megvalósítani. Ennek a változatnak a kivitelezése 1914 őszén kezdődött volna, és az új épületet a Pesti Magyar Színház megnyitójának 80. évfordulóján, 1917. augusztus 22-én szándékoztak felavatni. Az első világháború azonban meghiúsította az építkezést.

Az immár negyedszázados Tőry-Pogány-terv tehát látható ugyan a centenáriumi tárlaton, de kormánykörökben már egy városépítészeti szempontból is új elképzelés körvonalazódik, amely a harmincas évek nemzeti eszmekörének szintén megfelel. A Fórum-terv Budapest új központját teremtené meg, amivel egyúttal tehermentesíteni lehetne az addigi belvárost, megnyitni egy új sugárutat, megépíteni egy új Városházát is, és a Kálvin tértől a Deák térig terjedő "Forum Hungaricum" középpontjában, a mai Erzsébet téren felállítani a Nemzeti Színház állandó hajlékát. Ezt a koncepciót akkor a második világháború húzta keresztül.

Persze, a világégések után is sorra születtek az újabb és újabb elképzelések, pályázatok - immár az 1945-öt követő új ideológiának, várostervezési szempontoknak, pártérdekeknek megfelelően. Például a díjnyertesek egyike, a Hofer Miklós-féle elgondolás 1965-ben a Dózsa György úti felvonulási térre akarta helyezni az új Nemzeti Színházat, amely a Lenin-szobor és a "Forradalmi gondolat" emlékműve között tribünként szolgált volna a mozgalmi ünnepeken.

Illúzió volna azt gondolni, hogy a Nemzeti Színház bármikor függetlenítheti magát a mindenkori kormányzattól. (Elég, ha csak a nálunk sokkal hamarabb polgárosult és összehasonlíthatatlanul gazdagabb Nagy-Britannia példájára gondolunk, a londoni Nemzeti Színház építésének hetven esztendős, hatalmas botrányokkal ékített történetére. A teátrumot ugyan 1976-ban II. Erzsébet nyitotta meg, de a kiemelt támogatással járó Királyi címet az uralkodó csupán sok-sok évvel később adományozta az intézménynek.)

Amúgy az évszázadok folyamán a pesti Nemzeti históriájának egyetlen eleme állandó - a polémiákon kívül: általában az egyszerű emberek önzetlensége teremti elő az építési költség(ek) jelentős hányadát. Ingyenmunkával, "téglajegyekkel", vagy az adójukkal, de az alap mindig is közadakozással gyűlt össze. Cserébe a színházszeretőknek abszurd módon hosszú ideig kellett várniuk arra, hogy az egyik olyan legrégibb vágyuk teljesüljön, amelynek eléréséért az áldozatoktól sem riadtak vissza. Nem csoda tehát, hogy 2002 elején nemzedékek kígyózó sorba rendeződve, hosszú órákon keresztül ácsorogtak együtt a felrobbantott épület hűlt helyén felállított jegyáruda előtt, hogy minél korábban bejuthassanak az első véglegesnek szánt Nemzeti Színházba. S bizony megint csak jelentős önmegtagadásra kényszerültek, amikor a színházjegy elvitte a nyugdíjuk, vagy ösztöndíjuk jelentős hányadát! Pedig akkor még nem tudhatták, nincs garancia arra, hogy a nyugati országokban szintén borsosnak minősülő belépti díjért cserében arról a helyről, ahová a jegyük szól, látni vagy pláne, hallani fogják az előadást...

Darvay Nagy Adrienne