Szikora János valószínûleg legszívesebben posztmodern tévéjátékot rendezne, ha volna ilyen mûfaj. Csakhogy nincs, és nem is lehetséges. Az a széles közönség, amelyen a televíziók léte alapszik, amelynek reklámmal és demagógiával való megtámadása fejében a televíziók mûsorát különféle pénzügyi hatalmasságok megfinanszírozzák, aligha lenne vevõ egy ilyen zavaros, követhetetlen, komplikált, nehezen megfejthetõ jelképekkel-allegóriákkal telezsúfolt formára. Így aztán színházban dolgozik Szikora, ott valósítja meg nagyszabású látomásait. A színházban viszont többnyire nincs rá elegendõ pénz, és a technikai lehetõségek is meglehetõsen korlátozottak. Viszont bejön rá a közönség.

A Nemzeti Színház születésének abszurd, természetellenes körülményei tették lehetővé, hogy most minden szempontból szigorú kivétel essék. Minthogy a kormánybiztosnak az idő szorításában nem volt túl nagy választási lehetősége, Szikora, aki vállalkozott a nyitóelőadás megrendezésére, nyilvánvalóan mindent megkapott, a pénzen, paripán, fegyveren (repülőgépen és metrószerelvényen) kívül még teljhatalmat is. Mondhatni, a farok csóválta a kutyát. A keresztény nemzeti kurzus jegyében született színházat olyan produkcióval nyitották meg, amely csak éppen kereszténynek és nemzetinek nem mondható. A pogány és kozmopolita jelzők bizonyára jobban illenek rá. Ez persze még csöppet sem esztétikai értékítélet, mindössze ideológiai iránykijelölés. És persze politikai is, kiváltképp mert az esemény, a Nemzeti Színház megnyitása maga is sokkal inkább politikai, mintsem esztétikai természetű.

A politikai, a vélhetőleg nagy kampánylehetőségeket magában rejtő eseményre pedig lecsapott a televízió is. Így került ez a posztmodern tévéjáték mintegy véletlenül, a kormánybiztos tiltakozása ellenében is, a képernyőre, ahol alighanem sokkal inkább a helyén lenne, mint a színházban. Legalábbis az a néhány totál, amikor a kamera az egész színpadot mutatta, arra vallott, hogy a nagy sötétségben meglehetősen elveszhettek azok az itt-ott felbukkanó-felvillanó látványosságok és színészi szépségek, amelyek a képernyőn remekül érvényesültek. (Viszont a televízión is átjött, hogy a színészek kényszeredetten ordítanak, leküzdendő a hely képtelen akusztikáját.)

Pap Vera és Szarvas József | Fotó: Csúcs Krisztina

Más kérdés, hogy elbírja-e Az ember tragédiája a posztmodern szemléletet. Mit lehet kezdeni egy olyan szemlélettel, amely nem hisz a nagy elbeszélésben, abban, hogy az emberiség történelme egy nagy egységes folyamat, megvan a maga belső logikája, valahonnan elindult és tart valahová, egyáltalán logikája van, törvényszerűségei vannak. Szikora képernyőjén ez a logika nem érvényesül, pontosabban kérdőjelek kerülnek mellé, ha nem éppen megcáfolódik az egész. Az Úr egy számítógépből írásban küldi üzeneteit, amelyekre az oroszlánszerűre maszkírozott Lucifer replikázik. A falanszter (vagy épp a mi jelenkorunk?) tiszta elvontsága tehát ott van már a teremtés kezdetén. S vele mintegy biológiai princípiumként szállna harcba az engedetlen szellem? Gondolhatnánk, ha ez a gondolat folytatódna. Színről színre azonban inkább ötletszerű aktualizálások törik meg Madách művének hegeliánus történelmi logikáját. A paradicsomon kívül kerülve Éva walkmant hallgatva rágózik és rángatózik, miközben Ádám magasztos küldetését fontolgatja. Filozofikusan szarik a férfiak világmegváltó szövegelésére. Egyiptomban a fáraó félliteres üvegből issza a sört. Athénba Boeingen turisták érkeznek. A középkori Szentföldön géppisztolyokkal vívják a vallásháborút. Londonban végképp megérkezünk a jelenbe, egy bevásárlóközpont fogyasztási rabszolgái között Ádám és Lucifer Mikulásnak öltözve kószál, a cigányasszony számítógéppel jósol, a végén pedig még Amerikába is ellátogatnak, minthogy a Lovel fiának gyilkosa helyébe lépő Ádámot villamosszékben készülnek kivégezni. Innen viszont nem lehet továbblépni, a falanszterben és az Északi-sarkon is csak ismételgetni lehet a jelen rekvizitumait. A tudós természetesen képernyőn mutogatja a régi idők tárgyait, az éhező eszkimónak pedig házi mozija, a feleségének meg szoláriuma van. Tulajdonképpen két olyan motívum van, amelyben bizonyos következetességet véltem fölfedezni. Az egyik, hogy a színek közötti változások alatt az előfüggönyre vetített képekben lehet valami logika, a modern civilizációs törmelékek között leginkább a közlekedési, szállítási eszközök vehetők ki, mozgólépcső, metrószerelvény, csővezeték, a másik, hogy a paradicsomi szín három egyenruhás arkangyala - a nyolcvanas években hatalmas vita, Pinochet vagy Jaruzelski? kerekedett volna ebből - különböző szerepekben végigkíséri Ádám útját. Apró szárnyacskáikat végig megőrzik, ez tanúskodik arról, hogy nemcsak a színészek azonosak. Közelebbi értelmét azonban ennek sem tudnám megmondani. A három arkangyalról például az sem tudható, hogy vigyázza, szemmel tartja, vagy akadályozni igyekszik Ádám nagy utazását.

Mindez pedig már azért sem derülhet ki, mert a rendező elhagyja a darab végét. Egyszerűen nem zárja le azt a vitát, amelyet, ha sajátos módon is, de mégiscsak elkezdett. Az Úr és Lucifer teológiai vitája nem fejeződik be, nem tér vissza. A színen elveszetten szaladgáló mocskos-sáros, pucér emberpárt a színpad közepéből föltörő buzgár megmosdatja. Se szó, se beszéd. Csak a fürdetés. Nemhogy érvelés, de még a kinyilatkoztatás is szükségtelen e posztmodern szellemben, elég a jelkép. Szikora ezt nyilván oly erősnek érzi, hogy szerinte pótolhatja a darab szóbeli, értelem szerinti lezárását. Vagy még valószínűbb, hogy számára tulajdonképpen érdektelen a történelmi út, valójában közömbös, hogy a darab az emberiség történetének nagy korszakain s egyúttal az emberi társadalomszervezés nagy alapeszméin halad végig. E csúfondáros posztmodernkedésben számára csak az a fontos, hogy a darab hősei mindig csalódnak. A konkrétumok, hogy mikor, hol, miben, tulajdonképpen esetlegesek. Lényegében mindegy. Mindennél fontosabb a nagyszabású tarka kavalkád, amelyet ezúttal nem vörös, hanem fehér farokként zár le a mindent tisztára mosó vízáradat. Semmiképpen sem történetfilozófiai, de nem is erkölcsi, hanem diszkréten jelzett politikai kampánytanulságként. A mocskos csetlés-botlásnak vége. A jövő elkezdődött.

Ez a kis satnya optimizmus a rendező elegánsan palástolt, ám nyilvánvaló fizetsége, hálája a pénzért és a szabadságért, amit a politikai hatalomtól kapott.

Zappe László